Századvég, 1986/2. szám (1986)
FIGYELŐ - Kövér László - Orbán Viktor: Gondolatok egy diáktáborról
mozgásuk erejénél fogva kikerültek az állam meghatározó ellenőrzése alól. Nézetünk szerint a "modernizációs" társadalmak szükségszerűen állam alá rendelt társadalmak, hiszen egy katonai, gazdasági és egyéb kihívásra válaszolni gyenge társadalom kerül szembe egy többletfunkciókat felvállalni kénytelen állammal. (E kijelentés általános érvényét lerontja, hogy mindmáig nem nyert megnyugtató megválaszolást a kérdés: a jelenlegi közép-kelet-európai politikai rendszer esetében nem a fent mondottak ellenkezőjéről van-e szó. Nem léteznek-e a társadalomban olyan energiák, amelyek alkalmassá tennék ezeket az országokat a "modernizálódásra", következésképpen ezekben az államokban nem a "modernizálódás" megakadályozása-e a jelenlegi kormányzatok szándéka?) Nem jelenti-e mindez azt, hogy a felzárkózás sikerességének mutatója - s egyben a felzárkózási folyamat döntő pontja -, hogy sikerült-e a társadalomnak az állam fölébe kerekednie, azaz megvalósult-e az állam társadalmi ellenőrzése. Mi következik mindebből a nyolcvanas évek Magyarországára nézve? Számunkra az, hogy a fentebb leírt döntő pont mindmáig nem érkezett el. Az előzőekben említett paradoxon érvényességéből fakad az a jelenség, amelyet Kopátsy Sándor vetett fel előadásában, mely szerint a felülről jövő elképzelések általában egyoldalúan, egy-egy "döntő láncszemet" megragadva képzelték el az ország "modernizálását": így a Horthy érában a revízió, az ötvenes években az államosítások, az iparosítás, a hatvanas években a gazdasági mechanizmus átalakítása, a hetvenes években a külföldi hitelek felvétele és a legmodernebb technológia átvételére tett kísérletek jelentették azt a módszert, amelytől gyorsabb ütemű fejlődést reméltek. Úgy találjuk, ez a fajta gondolkodásmód ma sem ismeretlen, viszont az egyre sürgetőbb kihívások és nehezebb feltételek közepette nagyobb veszélyekkel jár mint valaha. Olyan átfogó, a társadalom folyamatainak komplexitását figyelembe vevő és radikális reformkoncepcióra van szükség, amely felismeri, hogy már a régi problémákra sem lehet a régi válaszokkal megoldást találni, nem beszélve azokról az új kihívásokról, amelyek - míg mi regionális szintű gondjainkkal voltunk elfoglalva - globális méretekben jelentkeztek. Elegendő itt a környezetpusztítás tényeire utalnunk. Ezek a globális problémák egyre inkább megkérdőjelezik a nemzeti korlátoltsággal vert szemléletet. Mintha a közép-kelet-európai nemzetek még mindig a nemzeti államok kialakítására való törekvések korában élnének, mintha még mindig hatna az önállótlanság tagadásából fakadó - az Osztrák-Magyar Monarchia korából eredeztethető - autarch szemlélet. Mindezek tetejébe mintha egyre inkább legitimációs szükséglet lenne a nemzeti- nemzetiségi szembenállás fenntartása. Márpedig sikeres modernizálódás - szerintünk - legvalószínűbben egy valódi regionális integráció keretében képzelhető el. S lévén a nemzeti problematika a legtöbb kelet-közép-európai országban belpolitikai kérdés is, mindez a társadalmi autonómia oldaláról is megfogható. Ez az autonómia erősen csorbát szenved ott, ahol a nemzeti tudat fejlődése korlátozás alá esik, akár a többségi nemzet szupremáciája, akár más országok "belügyeinek" tiszteletben tartása nevében . A társadalmi autonómia kérdésénél visszakanyarodhatunk a táborban történtekhez. Két megfontolástól vezettetve hagytuk az utolsó napra a jog, autonómia, kisközösségek kérdéskörét. Úgy véltük ez a téma alkalmas arra, hogy az eltelt öt nap részproblémáit átfogja, azok számára értelmezési keretül szolgáljon. Másik célunk az volt, hogy számotvetve az előző nap vitáinak tapasztalataival, megválaszolhassuk a számunkra legfontosabbnak tűnő kérdéseket: milyen értékek mentén ragadható meg a mai helyzetben a progresszió vonala, hol a helyünk a válságokkal teli mai magyar társadalomban s milyen irányt kell szabni cselekvéseinknek, hogy az általunk elképzelt progresszió felé közelítsenek. El nem dönthető vita alakult ki közöttünk abban a kérdésben, hogy