Századvég, 1987/3. szám (1987)
KELETI KÖZÉP-EURÓPA - Fellegi Tamás László - Orbán Viktor: Új hegemónia: Ellenzéki mozgalmak Lengyelországban (1980-1981)
Az első esetben a konfrontáció lényege a gyárak feletti hegemónia kérdése, vagyis a termelés és ezen keresztül a társadalom irányításának ellenőrzése volt. T. H. Rigby különbséget tesz autoritás (uralom értelemben) és „csak” hatalom között, amely viszonyban az autoritás a magasabb rendű, mert benne „a hatalom különös struktúrája kombinálódik a legitimitás különös mintájával”. Ezzel szemben az autoritást nem teremtő hatalom, mint erőszak fiatalom képes ugyan a fennmaradásra, de ez a létezés más minősége. Ezt a megközelítést alkalmazva, a fenti konfliktus leírható az autoritást kiépítő Szolidaritás (sok felfogásban maga az autoritás) és a „csak-hatalom” (a hagyományos politikai struktúrák) konfrontációjaként. A legitimitást vesztett hatalom számára objektíve végzetes kihívást jelent egy alternatív és magasabb minőségű hatalom (autoritás) kiépülése, főleg ha ez messze túlmutat egy politikai szervezet keretein. „A Szolidaritás mozgalom... mindig több volt, mint pusztán szakszervezet. Még egy politikai párt vagy egy nemzeti felszabadító mozgalom kereteit is meghaladta. Valójában maga volt a lengyel állammal szembeszállt társadalom, a szovjet burkot levetkőzött társadalom.” A konfliktusnak ezt a tartalmát ragadja meg Andrzej Walicki, amikor kijelenti: „... az erőszakmentes forradalom már elérte azt a pontot, ahonnan nincs visszaút. Nincs egyetlen kormányzat sem a világon, amely képes lenne túlélni egy ilyen többségi, parlamenten kívüli ellenzéket, ami Lengyelországban létezett ekkor, és egyetlen társadalom sem képes többé-kevésbé ’normálisan’ működni olyan idegfeszültségben, ami a lengyelek többségének mindennapi életét jellemezte.” Ahhoz, hogy ezt a konfliktust reálisan elemezhessük, szükség van arra is, hogy a Szolidaritás oldaláról megvizsgáljuk a stratégia és taktika alakulását. A kérdés azért rendkívül fontos, mert ebből a szempontból a mozgalom nem volt a Szolidaritás. Irányzatok, egymástól elhatárolható elképzelések léteztek, melyek egymással is fokozatosan konfliktusba kerültek. A folyamat kulcselemének azt tartjuk, hogy az önigazgatási mozgalom túlsúlyra jutott a Szolidaritáson belül és a szakadás határáig feszítette a húrt. A Szolidaritás, mint az eddigi gyakorlatra mondott társadalmi „nem szimbóluma, a negatív egységet testesítette meg: a társadalom szembenállását a hatalommal A stratégiai egység két fő pillére ez a negatív tartalmú konszenzust és az önkorlátozás szükségességének (a későbbiekben részletesen foglalkozunk vele) elfogadása volt. Ez a két elvi pont kifelé semlegesítette a mozgalom belső osztottságát. ,Ahogy az idő haladt előre, ahogy a gazdasági öszszeomlás fokozódott és ahogy a rezsim bizonyította, hogy ellenáll minden, a felületesnél mélyebb változással szemben, a Szolidaritás stratégiai egysége úgy kezdett darabokra törni. ‘‘ Mint látni fogjuk, ez a folyamat nem akadályozta meg a Szolidaritást a kormánnyal való tárgyalásokban és semmiképpen nem jelentett cselekvőképtelenséget. A mozgalom minden lényeges irányzata tisztában volt azzal, hogy csak mint Szolidaritás van esélyük nemcsak a sikerre, hanem egyáltalán a túlélésre. Nyitott kérdés, és a dolgozat erre nem is kíván választ keresni, hogy december 13-a nélkül meddig maradhatott volna fenn ez az egység.10 A tanulmány első részében az ellenzéken és a Szolidaritáson belüli főbb irányzatokkal, majd az 1981 nyarára kialakult válsághelyzettel foglalkozunk. A második részben az önigazgatási mozgalom felemelkedését és stratégiáját elemezzük, a hadiállapot kihirdetésével bezárólag.