Századvég, 1987/3. szám (1987)
KELETI KÖZÉP-EURÓPA - Fellegi Tamás László - Orbán Viktor: Új hegemónia: Ellenzéki mozgalmak Lengyelországban (1980-1981)
hogy a fennálló politikai hatalmi struktúra szempontjából nem feltétlenül a legjobboldalibb csoport programja a legradikálisabb. Középről vagy a balközépről érheti a rendszert nagyobb kihívás, mint jobbról. Ez történt 1981 végén, amikor a baloldali és munkásbázisú önigazgatási mozgalom radikálisabb és komolyabb kihívást jelentett, mint például a konzervatív katolikus fundamentalizmus. Hagyományosan az ellenzék három fő bázisának a munkásságot, az értelmiséget és a katolikus Egyházat tekintik. Szerepük és múltjuk nemcsak teljesen eltérő volt, hanem Rupnik megállapítása szerint 1968-ig a szerveződés és a politikai kifejeződés eltérő és szeparált útjain jártak. Ezen a téren is a 70-es évek hoztak változást. „Az ellenzék társadalmi bázisának gravitációja elmozdult a korlátozott értelmiségi köröktől a szélesebb társadalmi irányba, amely visszahatott az ellenzéki stratégiák formálódására. A tiltakozások már nemcsak elszigetelt személyek és csoportok kifejeződései, amelyek címzettjei a hatóságok, hanem ezreket érintő megmozdulások, amelyek nyilvánosak és a társadalomhoz, mint egészhez fordulnak.”26 Az ellenzéki bázisoknak ez a szélesedése és egymáshoz való közeledése két rendkívül fontos új elemet hozott létre 1976 után. Az egyik az a tény, hogy fokozatosan megszűnt az a széttagoltság, mely szerint a munkásság a gazdasági követelések megfogalmazója, az értelmiség pedig a politikai és kulturális szabadság szószólója,27 amelynek egy autonóm és elkülönült változatát valósítja meg az Egyház, mint az érték, norma és gondolati alternativitás intézményes letéteményese. A másik alapvetően új elem az volt, hogy az ellenzéki stratégiák jelentős része a hatalom direkt bombázása helyett a társadalom felé fordult. A hatalom meggyőzésének politikáját a társadalom mozgósítása és szervezése váltotta fel. Ezzel is jelentős lépést tettek a különböző tartalmú és jellegű követelések összekapcsolódása felé. Ez volt talán a legfontosabb fejlemény azon az úton, amelyen a „társadalom és a „társadalmi fogalmát újradefiniálták. Enélkül lehetetlen lett volna a társadalmi mozgalmak megteremtése. Az 1976 őszén megalakult Munkásvédelmi Bizottság (KOB) már ennek az új helyzetnek a kifejeződése volt: a polgárjogi mozgalom összekapcsolódott a munkáscsoportok gazdasági és politikai törekvéseivel, s egy szács társadalmi bázisú mozgalmat hozott létre. Ez teremtette meg a lehetőséget arra, hogy a szervezet 1977-ben átalakuljon Társadalmi Önvédelmi Bizottsággá (KSS) és a folyamatosság jegyében megtartsa az eredeti rövidítést (ezért KSS KOR). Ugyanakkor a KOR az első pillanattól kezdve nyitott az Egyház felé, felismerve, hogy nélkülük nincs társadalmi mozgalom egy olyan országban, ahol a lakosság nagy többsége katolikus. Adam Michnik 1977-ben Párizsban megjelent írásában állapítja meg, hogy a lengyel ellenzék múltbeli bukásának nemegyszer a baloldal anti-klerikalizmusa volt az oka. „Számunkra, a világi baloldal számára, a kereszténységgel való találkozás olyan értékek mentén, mint a szabadság, tolerancia, igazságosság, emberi méltóság és az igazság utáni vágy nem taktikai kérdés. Ez teszi lehetővé olyan fontos ideák közös kimunkálását, amelyek segítenek megfogalmazni a demokratikus szocializmusért folytatott harc útjait.”28 A Szolidaritás létrejötte előtti időszakban az ellenzéki stratégiák három csoportja különíthető el. Az első a skála baloldalán levő csoport, amelyet a kommunista mozgalom régi emberei alkottak, akik azonban elszakadtak a hivatalos lengyel pártvezetéstől. A legpontosabb meghatározás az, ha a régi revizionizmus folytatóinak nevezzük őket. (Az ismertebbek közül idetartozott Ochab volt első titkár, Bienkowski volt kulturális miniszter.) Koncepciójuk nem sokat változott a múlthoz képest: a hatalomgyakorlók meggyőzésével reformokat bevezetni felülről és így fokozatosan megvalósítani az „emberarcú szocializmust . Nem kívántak a társadalomra támaszkodni és külső nyomással elmozdulásra bírni