Századvég, Új folyam, 8. szám (1998)
ÚJRA ÍRT EMLÉKEZET - K. Horváth Zsolt: Historizált emlékezet mint "személyes történelem" - Az ötvenes évek kirekesztő mechanizmusai az emlékezet és a történelem szemszögéből
40 HISTORIZÁLT EMLÉKEZET MINT „SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM S azt az elméleti álláspontot, hogy nem a múlt „valósága" nyújtja a megjelenítés „valóságát", hanem épp ellenkezőleg, a retrospektive értelmező narráció teremti meg a múlt, illetve annak egy kis szeletének „valóságát"40, mi sem bizonyítja jobban, mint az ötvenes évek politikai, társadalmi berendezkedéséről vallott, gyakran homlokegyenest ellentétes elgondolások. „Mivel azonban a jelenbeli ítélet folyamatosan változik, állandó legitimációra szorul, így a múlt «valósága» is folyamatos változás tárgya."41 Ezen elgondolás empirikus alátámasztására aligha találnánk adekvátabb példát, mint a második világháborút, s főként az 1948-at követő kommunista korszak politikai-társadalmi berendezkedéséről kialakult, pontosabban kialakított történeti-politikai ítéleteket i2, melyek egészen másképp festettek a hatvanas években, a nyolcvanas években, s megint gyökeresen másképpen az 1990-es rendszerváltás után, melynek során az új politikai elit szükségképpen megfogalmazta a maga hivatalos múltképét. Feltehetjük tehát a költői kérdést, hogy a múlt - egyébként már lezárult - „valósága" változott meg, vagy az adott korszakban épp érvényes politikai, morális, kulturális normákból fakadó társadalmi konszenzus alakult át, s teremtette meg az épp „aktuális múltat"43. Steven Knapp tanulmánya használja e fogalmat, mely biblikus szöveghelyek elemzése kapcsán mutat rá arra, hogy a múlt bizonyos problémáinak a jelen egyes jelenségeihez való analogikus társítása nem a múlt felől irányul a jelenbe, hanem ellenkezőleg, a jelenből induló értelmezés teremti meg a múlttal való eszmei kontinuitást44 . Nos, az 1948 után kiteljesedő szocializmus képének fentebb már említett folyamatos változása természetes következménye a szüntelenül módosuló - majd 1990 után már hivatalosan is kanonizált, s ma is fennálló - politikai konszenzus hol csak finomított, hol radikális átalakulásának. Természetesen ennek függvényeként csapódik le a jelenből a múlt felé megkonstruált „aktuális múlt" képzete, mely folyamat önmagában vélelmezi, hogy a múlt „valósága" csak a kialakuló diskurzus igazolásához mint eszköz szükséges, hisz ez adja a megjelenítés autoritását45: 40 „Mivel a múlt megjelenítésével kapcsoltos narratív konstrukció legitimációja a jelen politikai, morális, esztétikai konszenzusának autoritásán nyugszik, a múlt «valósága» csak akkor bír legitimációs erővel, ha megfelel ennek a konszenzusnak. Ebben az értelemben a múlt «valósága» nem létezik: korlátlan számú valóság van, mindig éppen annyi, amennyi a jelenbeli nézőpontok különbözőségéből adódik." (Braun, 1995: 48. 41 Braun, 1995: 48. 42 Valójában itt a történeti és a politikai ítéletek egybeesnek, hisz a Rákosi-éráról artikulált kép - többé-kevésbé - még a Kádár-rendszer idején is „harci kérdés" volt. 43 E fogalomhoz lásd Knapp, 1989. 44 Lásd Braun kommentárját (1995: 68). 41 Természetesen a politikai konszenzus miatt változó „történeti" narrációk ügyeltek arra, hogy az autoritásként hivatkozott múlt-referenciák megfeleljenek az elbeszélés szándékainak. Ám a „tények" megváltoztatásához illetve megváltoztathatóságához a legjobb példát Orwell