Századvég, Új folyam, 8. szám (1998)
ÚJRA ÍRT EMLÉKEZET - Szummer Csaba: A fikcionalizmus kérdése a történetfilozófiában, a posztmodern antropológiában és a pszichoanalízisben
SzABAD VÉG ÚJRAÍRT EMLÉKEZET 71 sei alkotják, ezért közvetve vagy közvetlenül mind kapcsolatban kell, hogy álljanak egymással. Az elbeszélés fogalmából következik azonban az, hogy minden elbeszélésnek saját szerkezete van: eleje, közepe, vége; ha tehát egybekapcsolunk két narratívát, akkor az első elveszíti a rá jellemző befejezést. Ez azonban kizárja az egyetemes „Nagy Történetírás" koncepciójának lehetőségét, hiszen egyébként paradoxonhoz jutnánk. „A narratív történetírásoknak összegezhetőknek kell lenniük, amennyiben valóban történetírásokról van szó, ugyanakkor nem lehetnek összegezhetők, amennyiben egyben narratívák is." (Mink, 1978, 11-12, idézi Fáy et al., 1988, 22) A másik Mink számára fontos kérdés: milyen értelemben beszélhetünk egy történészi elbeszélés igaz voltáról. Ha az egyes állítások igazságtartalmából akarnánk eldönteni egy adott történetírás igaz vagy hamis voltát, zsákutcába jutnánk, mivel az igaz állításoknak igen nagyszámú kombinációja létezik. Hayden White Metahistory című könyvében ezeknek a kombinációknak egy részét tekintette át, és ennek kapcsán rámutatott, hogy a történész különböző nyelvi trópusokat ("poétikai eszköztárakat) és különböző drámai műfajokat választhat magának egy adott korszak történelmi eseményeinek elbeszélésére (White, 1987/1973). Mink a művet korszakalkotó munkának nevezi, és rámutat, ha valóban igaz az, miszerint „az alternatív meseszövések közötti választás kizárólag azon alapul, hogy a történész milyen poétikai eszköztárat tart szimpatikusnak, az elbeszélő szerkezeteket nem lehet többé egymással összehasonlítani abból a szempontból, hogy melyik elbeszélés igaz és melyik hamis. Természetesen arra sincsen mód, hogy a különböző elbeszéléseket egymással kombináljuk, mintha mondjuk a komédia műfaját alkalmazó elbeszélés alkotná az igazság egyik részét és a tragédia műfaját választó narratíva kiegészítené ezt." (Mink, 1974, 13) Végül a harmadik probléma, amely Minket foglalkoztatta, a „történeti tény" vagy „történeti esemény” fogalmának tisztázatlansága. Arthur Dante már idézett könyvében azt hangsúlyozta, hogy a történetírás kapcsán nem beszélhetünk önmagukban vett történeti eseményekről, csupán bizonyos leírások szerinti történeti eseményekről. Mink szerint Dante megállapítása azt implikálja, hogy létezniük kell a történeti tények egy alaphalmazának, valamint az ide tartozó események sztenderd leírásainak. Mind ez idáig azonban senki nem állította fel ezeknek az eseményekmek és leírásoknak a leltárát, és még ha meg is tudnánk ezt tenni, „akkor sem járulnánk hozzá semmivel sem a történetírások értelmességéhez, koherenciájához vagy kognitív értékéhez; egy ilyen leltár felállítása következtében ugyanis az események magyarázatai teljes egészében feleslegessé válnának. (Idézi Fáy et al., 1988, 23) „Történeti eseményről" beszélni ezért voltaképpen önellentmondásos, vonja le a végkövetkeztetést Mink.3 3 „Van valami összeegyeztethetetlen ebben a két fogalomban, hogy »esemény« és »történet«, mégpedig amiatt, hogy az esemény fogalma elsődlegesen a természettudományok fogai-