Századvég, Új folyam, 8. szám (1998)
ÚJRA ÍRT EMLÉKEZET - Szummer Csaba: A fikcionalizmus kérdése a történetfilozófiában, a posztmodern antropológiában és a pszichoanalízisben
SZÁZAD VÉG UIRAIRT EMLÉKEZET 75 biológiai szakirodalomra támaszkodik, mutat rá Braun. A pszichológiai szakirodalomból a Braun által nem említett Ulric Neissernek az emlékezésre vonatkozó úgynevezett séma-elmélete (1982a; 1982b; 1990), valamint Jerome Bruner munkái itt a legfontosabbak. Braun így foglalja össze Bruner eredményeit: „(...) a jelen »valóságának« befogadása nem a világban létező, megtalálható adatok, történések, események változatlan formában való érzékelése, hanem a »valóságot« a tudat által alakító, azt létrehozó mentális tevékenység: a »valóság« narratív rekonstruálása." (Braun, 1995, 29-30) Ugyancsak Brunerre hivatkozva (Bruner, 1986; 1990) állapítja meg Braun: „A narratívák a »valóság« egy változatát jelentik, elfogadásuk alapját pedig nem az egyes adatokkal való összevetés, hanem konvenciók és a »narratív szükségszerűség« képezi." (I. m., 28) A fentebb bemutatott történetfilozófiai koncepciók szerint a történetírás célja nem valamiféle, a jelentől elszigetelten is létező múlt rekonstruálása. A történelmi múlt inkább olyan médium, amely a jelen erkölcsi, identitásbeli, kulturális és más fontos reflexióinak, diskurzusainak ad sajátos megjelenési formát. „Az antropológus mint szerző” Egy másik tudományág, amelyben a fikcionalizmus kérdése az elmúlt évtizedben élesen vetődött fel, az etnográfia volt. 1988-ban jelent meg Clifford Geertz könyve, The Anthropologist as Author (Az antropológus mint szerző), amely arra próbál választ találni, mitől találunk meggyőzőnek és relevánsnak egy antropológiai írást. Geertz leszögezi, hogy itt nem a tények szélesbe illeszkedjenek: az adatok funkcióját a történet szempontjai határozzák meg. Propp, 1984, 1975" (Braun, 1995, 28-29) . „A legújabb pszichológiai vizsgálatok, a percepció és a külső valóság viszonyát vizsgáló kutatások arra mutatnak, hogy a jelen valósága és annak percepciója közötti viszony nem olyan egyértelmű, mint azt sokáig a hagyományos pszichológiai szakirodalom feltételezte. (Bruner, 1990; Vigotszkij, 1967; Stigler, 1989) A kutatók szerint az egyén a jelennel kapcsolatos tapasztalatait és a múltra vonatkozó emlékeit narratív formába rendezi, s így a »valósághoz« fűződő viszony megállapításakor nem támaszkodhat ismert módszerekre, a kapcsolat csupán a verisimilitude (valószerű) kategóriája alapján ítélhető meg." (I. m., 27) . Másutt (Szummer, 1998) Neisser emlékezés-modelljének egy olyan módosításával kísérletezem, amely a pszichoanalitikus módszer egyik legjellemzőbb sajátosságát tudná megmagyarázni, nevezetesen azt, hogy az analitikus eljárás keretében feltárt anyag minden esetben irányzat-specifikus, vagyis freudi analízisben mind ez idáig freudi, jungi analízisben jungi, adleriben adleri, kleiniben kleini - és így tovább - esettörténet született, s nem fordult még elő az, hogy például egy jungi analitikus rádöbbent volna, hogy a páciens anyagát adekvátabb módon lehetne Freud elmélete alapján értelmezni és vice versa.