Századvég, Új folyam, 23. szám (2002)
ÖTVENHAT - Horváth Sándor: 1956 történetírása a rendszerváltás óta
116 1956 TÖRTÉNETÍRÁSA A RENDSZERVÁLTÁS ÓTA nyáról a hagyományos mederbe terelte a kérdést azzal, hogy megállapította: „mindenképpen helyénvaló a sajátos »oralhistory-forráskritika« körültekintő alkalmazása". A perek és a visszaemlékezők beszédmódja, sajátos elképzelései a múltról vagy reflexiói ezek szerint olyan zavaró tényezőnek számítottak, amelyet valamiféle historista forráskritikával ki lehet és ki kell küszöbölni, azért hogy megismerhessük a „meztelen valóságot". A 20. században a kollektív történelmi emlékezet egyre gyakrabban létesített térbeli emlékezeti helyeket.21 Az emlékhelyek történelmi jelentéssel való felruházásában az 56-tal foglalkozó történészek is kivették részüket, elég csak azokra az írásokra gondolni, amelyek elsősorban az erőszakos cselekmények vidéki vagy budapesti helyszíneivel foglalkoznak. Ezzel párhuzamosan számos „emlékezethely-teremtő" szervezet, elsősorban az 56- os identitást részben megjelenítő veteránszervezetek közül, szembekerült a hivatásos történetírással. Amellett, hogy ezek a szervezetek politikai értelemben marginalizálódtak, tagjaik közül sokan nem érezték sajátjuknak sem a létrejövő emlékműveket, sem az 56-ot elemzés tárgyává tevő történetírást. Ahogy Boros Géza 56-os emlékművekről szóló könyvében megfogalmazta: „A nyilvános pályázatokon sorra elvéreztek a veteránok ízlésvilágához közelebb álló - anakronisztikus formanyelvű - realista-naturalista alkotások. 1956 köztéri legitimációjában az '56-os szervezetek ízlésvilága nem tudott teret nyerni. (...) Számukra a megemlékezés fő terepe az emlékállítás perifériája, a kopjafa- és a szövegesemléktábla-állítás maradt."22 Mindezt az „56-os hősi galéria" egyik főszereplője, a „pesti srác" kultikus alakja kapcsán írja. A „pesti srácok" mítosza a történetírás és a „nem hivatásos" emlékezők konfliktusaként jelent meg, és komoly hatással volt 1956 rendszerváltást követő történetírására is. A fontos problémakörre, miszerint az 56-os identitással rendelkezők egy jelentős része és a történetírás között konfliktus keletkezett, Litván György már igen korán felhívta a figyelmet.23 A konfliktus talán azért is vált egyre élesebbé, mert az 56-tal foglalkozó hivatásos történetírók fokozatosan eltávolodtak a mártirológiától, még akkor is, ha sokakat közülük részben a mártírium hatása indított el egy adott téma kutatásában. A normatív keretben keletkezett 56-os hősköltemények nem találkoztak, nem találkozhattak a forrásokon nyugvó, többnyire pozitivista történetírásokkal. Ennek talán egyik leghangosabb - a sajtóban is megjelenő - konfliktusa a „pesti srácok", illetve a „pöttömök forradalma" jeligével 21 Gyáni Gábor: Történetírásunk. 90. Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás. 45-76. 22 Boros Géza: Emlékművek '56-nak. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 123. 23 Litván György: Az 1956-os magyar forradalom hagyománya. 15. uő: 1956-os kutatások és viták a mai Magyarországon. Bevezető előadás „Az 1956-os magyar forradalom a világpolitikában" című konferencián. In Évkönyv. V. 1996/1997. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 23-26.