Századvég, Új folyam, 83. szám - Századforduló (2017)

TANULMÁNYOK - Kenyeres Zoltán: Árnyékok nélkül. Töredékek a magyar századfordulóról, 1890-1906

Árnyékok nélkül 11 alig néhány nappal Schöpflin esszéjének megjelenése után, 1910 májusának utolsó napjaiban elhunyt, a Nyugat következő számában Móricz Zsigmond búcsúztatta. Szeretettel, tisztelettel fogalmazta sorait, de egyszerre nevezte összekötő kapocs­nak, és sorolta a bevégzett múlthoz (Móricz 1910: 713, 717). Ady Tolnai Lajost emelte ki a megelőző időszak íróinak sorából. Azt írta róla, hogy „legelső író embere volt ez országnak [...], a legnagyobb költő, legradikáli­sabb reformátor” (Ady 1902: 27). Babits a Nyugat első korszakában, amikor még közvetlen elődeiket keresték támasztékul, Komjáthy Jenő költői jelentőségét és Péterfy Jenő tudós munkásságát méltatta, amit ma is érdemes lenne figyelembe venni. Ezenkívül annak a Dömötör Jánosnak a verseiről írt, akit már akkor is tökéletesen elfelejtett a literátus köztudat, mára pedig szakkutatókon kívül aligha ismeri valaki a nevét. Később, az idősödő század folyamán irodalomtörténészek időről időre igyekeztek föleleveníteni ezt a korszakot, Komlós Aladártól Németh G. Béláig sokan fáradoztak azon, hogy ébren tartsák az érdeklődést e korszak írói és művei iránt. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1984-ben a Magyar remekírók sorozatában adta közre (Szalai Anna szerkesztésében) a századvég legjobb regé­nyeit Iványi Ödöntől és Justh Zsigmondtól Lövik Károlyig és Gárdonyi Gézáig. Gárdonyiból ifjúsági író lett, de ma már az Egri csillagok­kal is nehezen boldogul a tanuló ifjúság. A költők közül komoly irodalmi sikert pedig csak Czóbel Minka aratott egy időre, az 1970-80-as években. Weöres Sándor „a modern magyar líra legnagyobb előfutárának” nevezte, és költői antológiájában több verset közölt tőle, mint Petőfi Sándortól (Weöres 1977: 545). A századforduló irodalmi életének jellegadó vonásait azonban nem nevekben és műcímekben kell keresnünk, közelebb visz szellemi légköréhez, kulturális atmoszférájához, ha a médiumaira vetünk egy pillantást. A fővárosban tizenhét napilap jelent meg, nagyalakú, sokoldalas lapok, hatalmas gyomruk volt, s éhes szájjal falták az irodalmat. Nem volt elég tárca, elbeszélés, folytatásos regény, ami kielégítette volna a nagyhatalommá váló sajtó éhségét. A szerkesztők nem attól féltek, hogy az éppen hivatalban lévő miniszterelnök összevonja szemöl­dökét, hanem attól tartottak, hogy nem képesek elegendő irodalmi ennivalóval ellátni olvasóikat, akik - szerencséjükre - egyelőre nem voltak válogatósak. A nyomdagépek szorgalmas munkája nem emelte az irodalom színvonalát, de legalább életben tartotta. A polgárosodó város lakossága pedig addig nem látott érdeklődéssel fordult a kultúrához, úgyhogy a régebbiek és megszokottak mellett megindulhattak új fórumok, létrejöhettek új intézmények, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság mellé új társaságok szerveződhettek, a színházak mellé új színházak nyíltak, a lapok mellé új lapok jelentek meg. Elég csak néhány pél­dát említeni az új ízlésformák megjelenésére: A Hét, a Vígszínház, a Huszadik Század, a Jövendő, a Thália, és a Nyugat közvetlen előzményei, a Magyar Géniusz, a Figyelő, a Szerda.

Next