Századvég, Új folyam, 85. szám - Elitek (2017)

RECENZIÓ - Keszeg Anna: Milyen csomópontjai vannak a magyar viselettörténeti kutatásoknak?

Recenzió­k­ ban játszott és játszik, hiszen nagyon sok példa világítja meg azt, hogy ez a hely strukturálisan mennyire más és mennyire máshol van, mint a sokáig divattren­deket diktáló nyugat vagy a presztízs- és hivalkodó fogyasztásra berendezkedett kelet országaiban. Az ilyen jellegű összehasonlító divattörténeti kérdésfelvetések aktualitása mellett nem lehet elegendő érvet felhozni. Ugyanakkor a divattal való tudományos foglalkozás hagyományainak, a divat tudományos kérdésként való komolyan vételének intézmény- és társadalomtörténete hasonlóan fontos kérdés. Messzemenően izgalmasnak éreztem azt a lábjegyzetet, amely szintén Simonovics Ildikó tanulmányában fordul elő, s amely a kötet szerkesztőjét divatikonként aposztrofálja: „F. Dózsa Katalin viselettörténet-kutató környezetében kifejezet­ten divatikonnak számított. Kevés ruhája volt, de azt gondosan megválogatta. Az 1970-es évektől férjének párizsi szalonos (Annie Rose) rokonától kapott ruhákat, így Dior és Annie Rose modelljei is voltak. Bécsi televíziós szereplése és a New York-i Metropolitan Museum-béli munkája kapcsán fontos volt számára, hogy milyen ruhában jelenik meg, és hogy abban sikert és tetszést arasson” (274, 40. lábjegyzet). A lábjegyzet két jelenségre is rámutat: a divattal való foglalkozás a divatjavakhoz való professzionális viszonyt követeli meg gyakorlójától, a rajongói kutatásokhoz hasonló terület, ahol ún. aca-fanek (akadémikus rajongók) képesek professzionális karrierépítésre. Ugyanakkor az öltözködéskultúráról való gon­dolkodás még abban a fázisban van, amikor a divatjavakhoz való hozzáférésből adódó társadalmi előnyök hatással vannak a szakmai problématérképre. Ezen a fázison remélhetőleg szintén az ilyen és hasonló kezdeményezések segítenek túljutni. Mindenesetre a Divat, egyén, társadalom kötet hasznos, tanulságos és hiánypótló olvasmány.

Next