Szeged és Vidéke, 1903. március (2. évfolyam, 52-78. szám)
1903-03-01 / 52. szám
SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1903. vasárnap, mteras 1. POLITIKAI NAPILAP. | II. ÉVFOLYAM, 52. (285.) SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: KÁRÁSZ UTCZA 10. SZÁM. Kiadóhivatal: SCHULHOF KÁROLY könyvkereskedése. A FELELŐS SZERKESZTŐ TELEFONJA 3. A SZERKESZTŐSÉG TELEFONJA 84. FELELŐS SZERKESZTŐ: dr. BALASSA ÁRMIN. TÁRSSZERKESZTŐK: dr. FÜLÖP ZSIGMOND és dr. SZÁSZ HUGÓ. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 24 korona. — Félévre 12 korona. — Negyedévre 6 korona* Efsy hóra 2 korona — Egyes szám ára 8 fillér. A KIADÓHIVATAL TELEFONJA 251. A király személye — a vitában. Irta: Kalmár Antal dr. Szeged, február 28. Barabás Béla szereti a király személyét belevonni az országgyűlési vitába. Erre bizonyára nagy alkotmányjogi okai lehetnek A tünet azonban már nemcsak Barabás Bélára szorítkozik, hanem hogy közkifejezéssel éljek : a király személyes tényeit már nagyon sokan bírálják — nemcsak a sajtóban, de állami közéletünk legelőbbkelő helyén, a magyar országgyűlésen is. Itt a képviselőház elnöke mind sűrűbben figyelmeztetgeti a képviselőket, hogy alkotmányunk alaptétele értelmében a király személyét az országgyűlési vitatkozásokba belevinni nem szabad. Tapasztaljuk azonban, hogy e tekintetben az elnöki kijelentések már nem bírnak azzal a közjogi súlylyal, amelyet a kérdés alkotmányjogi fontossága magának azon esetben megkövetelhetne, ha a dolog közjogilag úgy állana, amint azt az elnök kijelentgeti. Alig lehet tagadni, hogy ennek valami elsőrendű közjogi okának kell lenni. Alkotmányunknak egyik kétségtelen alaptétele az, hogy a magyar király személye szent és sérthetetlen. Ő épp úgy benne van a Szent István II. dekrétumának 51. fejezetében, mint az 1848. III. t.-cz. 1. §-ában, így állván a dolog, először is az a kérdés, hogy a király személyi szentségének és sérthetetlenségének mi a közjogi tartalma? Ez a tartalom más nem lehet, mint az, hogy a király személyét — súlyos büntetés nélkül — sem szóval sem tettel bántalmazni nem szabad, így a személyi szentség és sérthetetlenség maga után vonja a közjogi felelőtlenséget is. És így tudnunk kell, hogy a modern alkotmányok a király felelőtlenségének jogi állapotát azon közjogi logika eredménye folytán állapították meg, hogy a király kormányzati cselekményeket ne végezzen. Mert ha a királyt az alkotmány szerint felelősségre vonni nem lehet, csak logikus a kívánság, hogy felelősséget követelő kormányzati cselekményeket véghez ne vigyen. Az Imperium és a libertás összeegyeztetésének sarkalatos doktrínája gyanánt tartja tehát a tudomány azt, hogy parlamentáris országban a fejedelem uralkodik — de nem kormányoz. E tan : „Le roi regne, mais il ne gouverne pas“ — a király uralkodik, de nem kormányoz, Guiros híres mondásában fejeződik ki. Ha kormányozni is akar, úgy nem alkotmányos uralkodó, mert parlamentáris államban a király, személyes felelősséggel nem bírván, minden kormányzati cselekményekért a miniszterek a felelősek, amit a hírneves Stein a következőképen fejez ki: „Az államfő nem felelős, mert akarata érvényének föltételét a miniszterek beleegyezése képezi; ezen beleegyezés teszi azután az utóbbiakat az államfő akaratáért felelősekké. Ez az alkotmányos királyság jogelve. A magyar közjog szerint is ez az egyik legfőbb tétele az alkotmányos magyar királyságnak. Nálunk a király — a katonai ügyek kivételével —■ nem is végez kormányzati cseleményeket, de a nemzet igen gyakran jön abba a helyzetbe, hogy a királyi intenczió a nemzet által forrón óhajtott étesíthető törvényhozási és kormányzati cselekményeknek a megvalósulását akadályozza meg, katonai felségjogainak alkalmazását pedig éppen nem a magyar alkotmány értelmében és szellemében gyakorolja. Alig tagadható, hogy ez nem egyébb, mint álcázott abszolutizmus. „Törvényiek álarcába van burkolva. Mást mond — és mást tesz. Elnyomásra gondol — és a szabadság köpönyegét ölti föl“ — mondja Hugó Viktor s mintha csak nálunk mondaná. Elég így a katonai felségjogok alkotmányellenes értelmezésére utalnunk, azon értelmezésre t. i., hogy a magyar király katonai felségjogainál fogva teheti németté a magyar hadsereg magyar nyelvét. Azonban a nemzet igazabb része szerint a nemzetet nemzeti mivoltából kiforgató katonai felségjog alkalmazásának nincs helye a magyar közjogban. És nincs a világ magyar és nem magyar jogtudósai közül egyetlenegy sem (Beksicset és Andrássyt kivéve), aki a magyar király katonai felségjogainak istentelen alkalmazását nem tartaná a legnagyobb nemzeti igazságtalanságnak. No, most már az a kérdés, hogyha nem „de lege ferenda“ beszélünk, hanem „de lege lata“ — tehát már egy meglevő, kész törvénynek egyedül a királytól magától (és nem egyúttal minisztereitől is) függő olyan alkalmazásáról van szó, amelyre közjogilag és saját nemzeti léte érdekében a legnagyobb mértékben diffikultálni kell, hogy ezen esetben a királynak a közjogi tényei képezhetik-e a nyilvános kritika, a nyilvános diszkusszió tárgyát ? A felelet itt abban található föl, hogy a király személyi szentségének és sérthetetlenségének nagy közjogi elve nem foglalja magában a király közjogi ténykedésének jogos kritikáját. Az csak azt foglalja magában, hogy a király személyét sem tettel, sem szóval megbántani nem lehet, de a bántalmazás nélküli jogos kritika alul az ország semmiféle intézménye, s igy a királyság és a királyi hatalom közjogi intézményei sem lehetnek kivéve. Ennek az eminens közjogi tételnek — mikor könyvemet elkobozták — a közjognak és politikának egy tudós tanára hozzám intézett levelében is kifejezést adott. És ez a közjogi tétel történetileg is igazolható. Nem szólok igy az aranybulla ellenállani záradékáról s csak az öreg Draskovich Miklós országbiró esetét hozom föl. 1687-ben a Habsburgház elsőszülöttségi fiágának örökösödéséről és ennek törvénybeiktatásáról volt szó. Jelen volt az országgyűlésen — mint hallgató — I. Lipót is fiával, a megkoronázandó Józseffel együtt. A rendek már-már kimondják a határozatot, amikor fölkel Draskovich az országbíró (a szabad királyválasztás utolsó oszlopa) s idulna a király alkotmányellenes uralkodására, figyelmezteti az országgyűlést a szabad királyválasztás feladásának súlyos alkotmányjogi következményére, mert szerinte a nemesség jogait és kiváltságait csak a szabadválasztáson alapuló monarchia biztosíthatja. Draskovich ily egyenesen a király ellen beszélt, s a jelenlévő király nem feszélyezte, hogy szemébe ne mondja irtóztatóan alkotmányellenes uralkodását. És az akkori perszonális Orbán István ezért még csak egy szóval sem rótta meg az öreg országbírót, amint pedig megrótta Apponyi Barabás Bélát, akinek a következőket mondotta: „A mi alkotmányunk organikus egység, amelynek része a királyi hatalom; a király személye pedig az 1848: III. t.-c. szerint felelőtlenséggel bir, ezért a vitába vonni nem szabad. Aki sérti ezt a királyi hatalmat, az megtámadja alkotmányunk alapelveit, — és vét a házszabályok ellen.“ Apponyi ezen kijelentésével olyan közjogi doktrínákat hirdet, amelyek a magyar közjogban egyáltalában föl nem találhatók s amely téves közjogi felfogást akar inaugurálni a magyar közjogba. Mert más a király személyének szóval, vagy tettel való bántalmazása és más a királynak, mint alkotmányunk legelső közhatalmi funkcionáriusának közjogi ténykedése fölötti diszkusszió. Az előbbi nálunk tiltó közjogi doktrína alá esik — az utóbbi azonban nem. És ez nálunk annyival kevésbbé eshetik tiltó közjogi doktrína alá, mert a katonai felségjogok alkalmazása esetében a király közjogi tanácsosai nem vonhatók Lapunk mai száma 24 oldal.