Szeged és Vidéke, 1907. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1907-01-01 / 1. szám

Szeged, 1907. január 1., kedd, SZEGED ÉS VIDÉKE. adástól elállottunk, mert az eszendő hátralevő része egyáltalán nem elegendő­rra, hogy a­­ társaság a cselédkérdés felől van kísérleti meg­figyeléseit előadja. Végre is Koós Elemér olvasa le a tudo­mányosság lobogójáról a tárgyat. Az én elő­adásom az orfeumról, a kabantról és a két intézménynek a színházzal, valamint a házassági törvénynyel való viszonyáról fog szólani. Hölgyeim és uraim! Az a tudományos tétel, amelyet önöknek megvilágítani akarok, igen tágkörű. Több kiváló tudós tett e körül határo­zott kísérleteket. Az első, Galilei alapította meg legelőször, mint Önök jól tudják hogy a föld göm­bölyű, mert ha az ember huszonöt éves korában megházasodik, harminc éves korában visszaérkezik oda, ahonnét kiindult: az orfeumba. A második: Newton ama ismert tétel alapján, hogy nem messze esik az alma­­­fájától, álla­pította meg a nehézkedés ama világraszóló tör­vényét, hol a házasság és az érfelm kölcsönös hatása a távolság négyzetével fordított arányban működik. Foucaoult nevezetes ingakísérlete alapján tudják Önök, hogy a férfi ama szabá­lyosan lengő in­ga, amely a családi tűzhely melegénél a hitvesi hűség felé közeledik, az orfeumban ellenben határozottan meginog. Végül Brauswetter Ottó párisi útleírásából tud­juk, hogy jobb ma orfeumban lenni, mint holnap egy túzok. Amiként Önöke­t. hallgatóim láthatják, a tudomány e fontos kérdésével már elődeink is foglalkoztak. Nem kell azonban mondanom, hogy nincsen a tudománynak egyetlen területe sem, amelyen az egyéni kutatásoknak olyan tág feladatkör jutna, mint éppen itt. Éppen azért mellőzöm ezúttal a tudós szerénytelenségét. A­helyett, hogy a magam tudományos meghatá­rozásait közölném a fontos tárgyról, erős könyv­tári kutatások alapján összegyűjtöttem a leg­kiválóbb tudósok meghatározásait. Az oklevelek elsárgult papírlapjain, amelyek közzé csak ritkán vegyült egy-egy főpincéri számoló­cédula, ime ezek a megjegyzések és kísérleti eredmények voltak olvashatók. Oblath Lipót, a XX. század ismert nem­­zetgazdásza a következőket írja: Ha a város tanácsa helyes gazdálkodást folytatna, házi kezelésbe venné az orfeumot. Megmondottam már én ezt a pénzügyi bizottság ülésén is, de hiába Wimmer és Taschler urakban nincsen érzék a kulturális intézmények istápolása iránt. Weiner Miksa Az én életem emlékei című kötetében így nyilatkozik: Az orfeum és a színház között van különbség. A színházban az asszonyoknál az előadás sikere ott kezdődik, hogy milyen blúz van a legjobb barátnőjükön, az orfeumban a férfiaknál az előadás sikere ott végződik, hogy milyen blúz nincs a barátnéjukon. Wimmer Fülöp a következőket írja A ken­dertermelés című tanulmányában: Ariadne fona­lát nem én szállítottam ugyan, de meg is lát­szott Peleuson. Hanem ha azokat a kötelékeket én csinálnám, amelyek az emberiség fejlődését az orfeumhoz fűzik, meg kellene nagyobbítani a gyáramat. Bokor Adolf Egy drongéria titkaiból című füzetében így ír: Nem igaz az, hogy minden színésznő és orfeuménekesnő festi a haját. Van aki parókát visel. Taschler Endre ezeket mondja: Azok, akik ellenségei az orfeumnak, előbb-utóbb be fogják húzni vitorláikat, mihelyt ott szállhatnak partra, ahol az énekesnők vacsoráznak. Koós Elemér így ír: Az orfeum olyan, mint a takarékpénztár. Minden a kamatláb emelke­désétől és a betétek nagyságától függ. Kass János véleménye ez: Mond meg, hogy hányadikán voltál orfeumban és meg­mondom, mikor jár le a váltód. Rex Izsó szociológiai tanulmányaiban ez a mély értelmű paradoxon olvasható: Minél kisebb lába van egy orfeuménekesnőnek, annál nagyobb lábon él. , teljes erőnkből munkáljuk hazánk kulturális s gazdasági fejlődését.“ És azért szinte ért­hetetlen előttem, hogy valahányszor e kér­­dések általam, vagy mások által szóba ho­bznak, az intéző köröket és támogató sajtó­kat érthetetlen idegesség fogja el. Sőt a mi sajtó ismételten veti fel szükséges vol­­t annak, hogy Magyarország és Austria ^^‘t a gazdasági viszony az eddiginél állan­­tehát hosszabb időtartamra terjedőleg renn^j^dő. E követeléssel szemben csak általánságban tartott kijelentések hangza­nak erre a jövőt és az 1917. éven túli gaz­dasági ^állóságunkat feltétlen biztositó tö­­rekvései^^ nyomait sem látom. ^ ^tzeti küzdelem másik fontos kér­dése a nevelt nyelvnek s jellegnek a had­sereg kerev,gj^ érvényesítéséért folyt. P Ezt a kérdt jg átmeneti kormány idejére természetesen fdgggisen tartottnak kell tekin­tenünk. De albánt a magyar állam, a maga egységes nemzei kiépítésénél, gazdasági ön­­állósságáról nem mondhat le, épp úgy az egész hadsereg a­ magyar állam területén kiállított részében­, föltétlen joga van köve­telni a nemzeti névnek és jellegnek foko­zatos érvényesülést amint azt, az ismert szegedi levelemben kijelentettem. S mégis ismételten halljuk, hogy a véderőtörvény revíziója és a létszám­etés kérdése sürgős elintézést igényel, sőt ,, illetékes tényezők már hirdetik is, a létszám­fölemelés föltétlen szükséges voltát, anélkü hogy a nemzeti aspirációk kielégítése mikntjéről nyilatkoz­nának. Ha a kormány lealkotásának az átmeneti jelleg őszinte, aki,d­­e kérdésekről ma beszélni nem lehet. De ha e kérdésről kell beszélni, úgy vagy az ősinteség hiány­zik, vagy az átmeneti jelleg csak hirdetett. (Zajos helyeslés.) Tisztelt választóközönség! Arra kérem az elmondottakat, ne tekintsék támadás céljából elhangzottaknak, csak az aggodalom szól be­lőlem. Attól tartok, hogy e trmészetellenes helyzet, mely a választások­­án létrejött, a maga természetes megoldását fogja keresni és sokáig nem lesz fentartható oly koalíciós alakulás, mely már azért sem jogosult, mert az egyesült pártok egyike, a függetlenségi párt nemcsak a koalíciós pártokban, de az egész képviselőházban is képviseli az abszolút többséget. A nemzet megcsalódott. A választások előtt midőn a független­ségi párt csak a legnagyobb párt volt, ter­mészetes volt, a koalíciós kormány alakulása. Ma azonban, midőn párt­többségben van, más kormánynak, mint kizárólagosan függet­lenséginek, nincs létjogosultsága. Én nem tar­tozom a függetlenségi párt programjának helyeslői sorába. Én, — mint önök, kik pro­gramomat elsősorban ismerik — tudják, hogy a meglevő alapon állami életünk tovább­építését tartom a leghelyesebben választott útnak. Azt hiszem, hiú ábránd, csak jelszavas politikát hirdetni, melynek megvalósítása nem függ egyedül önelhatározásunktól, nem függ még a nemzeti többségnek akaratától sem s melynek erőltetése csak beláthatatlan rázkód­­tatásokhoz vezethetne. De azért ma mégis úgy tartom, hogy a nemzet érdekében inkább van a mai természetellenes koalicionális alakulásnál, ha a függetlenségi párt egyedül vállalkozik a kormányzatra. Attól tartok, hogy a mai természetellenes alakulás az elvek s végcélok oly esetén összezavarodását, esetleg eltolódását fogja maga után vonni, melyek­ből aztán annak idején a nemzet egészének széles alapon megnyilvánuló kívánalmai s másrészt a fejedelemnek fentartott szabad elhatározása nem lesznek képesek, egyetértő­­leg azon jövő politikáját létrehozni, mely egyedül lesz alkalmas arra, hogy az egysé­ges magyar nemzeti államot a maga politikai s gazdasági önállóságában biztos alapokon fölépítse. De hisz már tények beszélnek. A nemzet tényleg csalódottnak érzi ma­gát. Hasonlattal élve, ma a nemzet úgy van, mint az a gyermek, kinek szegény édes­anyja csillogó, villogó karácsonyfáról beszél, szebbről, fényesebbről, ragyogóbbról, gazda­gabbról az eddigieknél. A gyerm­ek a hallot­taktól fölvillanyozva, lázas álmaiban lerajzolja magának az új Jézuska fényes ajándékait és mikor beáll a szent este, ott áll a csupasz fenyő, a régi, de most üresen és fénytelenül. (Hosszantartó taps.) A koalíció tarthatatlan. A türelmetlenség az országban nagy és ezért keresni kell az okokat, melyek a nem­zetben a tagadhatatlan csalódást fölidézték. A fő, hogy őszintén kell beszélni. Meg kell állapítani, hogy a koalíció meddig volt jogosult ? Szerintem jogosultsága már kétessé vált, mikor Kossuth Ferenc február 20-án a vezérlő bizottságban a függetlenségi párt abszolút többséggé alkotását hangsúlyozta. Pedig a koalíció fogalmának megfelelőleg a természe­tes állapot az volt, hogy az alkotmány vé­delmére egyesült pártok mindegyike közjogi állásuk szerint megtartják pártkereteiket. A 67-es választókerületeket nem lett volna szabad minden küzdelem nélkül föladni és függetlenségi hivatalos jelöltek fölállításával a függetlenségi párt túlsúlyát, mint egy mi­niszteri hatalom fedezetével kiküzdeni. De ha már megtörtént, az új választá­sok eredményeképpen a közjogi pártok szám­arányának változása és a koalíció, mint olyan, még továbbra is fönnmaradt és még ma is ragaszkodik fennállásához, úgy a mai koalíció természetéből szükségszerűleg foly, hogy az abban képviselt pártok a fegyverbarátság idő­­tar­tama alatt egymás ellen ne törjenek. Az átmenet ideje alatt ki kell zárva lennie a pártmozgolódásnak, ha őszinte az egyesülés és az átmeneti jelleg. Azért csinálják meg azt, amire vállalkoztak és ne adjanak évek hosszú sorára terjedő programot, ami az át­meneti jelleggel ellenkezik és amivel a türel­metlenséget és elégületlenséget csak fokozzák. Nem tagadom, hogy 1906 február 20-án, midőn Kossuth azon kijelentést tette, hogy a legközelebbi választásoknál a függetlenségi Van szerencsénk a n. é. közönség b. tudomására hozni, hogy a Poseni polgári „Ősforrás"-sól kezdve kizárólag Danczinger János „PRÓFÉTA“-vendéglő képviseletét s egyed-kimérését Szeged város s hozzá tartozó környék részére a mai naptól 1834 tulajdonosának adták át. Teljes tisztelettel MEZEY ÉS TÁRSA, a pilseni polgári sörfőzde vezérképviselete Budapest.

Next