Szeged és Vidéke, 1907. október (6. évfolyam, 199-223. szám)

1907-10-01 / 199. szám

SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1907. október 1., kedd. POLITIKAI NAPILAP. VI. évfolyam. 224. (1826.) szám. SZERKESZTŐSÉG, KIADÓHIVATAL és NYOMDA ; KÁLVÁBIA-DTCA 6. SZÁM. Kiadóhivatal» sserkesztóség'és x^Yomda 84. TEXjEFON : Főszerkesztő 8. Felelős szerkesztő 565. FŐSZERKESZTŐ : BALASSA ARMIN dr. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Szegeden: Postai küldéssel; B^ész évre ... 12 korona. Egész évre ... 18 korona Negyedévre . . 3 » Negyedévre . . . 4.50 » Egy hónapra. . 1 „ Egy hónapra. . . 1.50 „ EGYES SZÁM ÁRA 4 FILLÉR. A fehér szobor. ’w­A bánatos, a könnyesszemü, a szen­vedő királyi asszony szobrát fölavatták. Az avató beszédet nem valamelyik meg­ijedt diszmagyaros, avagy frakkos ur mon­dotta, hanem egy fiatal huszárezredes, maga is Habsburg: József királyi herceg. A királyasszony szobrát, a katonakirály fele­ségének emlékét nem udvari, avagy kato­nai, hanem polgári ünnepséggel avatták föl, s érdekes, hogy az ünnepségen min­denki beijedt, kivéve az udvar emberét és a katonákat. Soha nem látni olyan sá­padt arcokat, mint ahogyan az avató­ünnep beszédeit hallgatták s ritkán hal­lani olyan nyugodt, rövid és kifejező beszédet, mint amilyennel a honvéd­ezredparancsnok, a Habsburg—Kóburg-fi avatta a fehér márványszobrot. Beszéltek az emberek frázisokat, hallgattak mások, akik mindig kiabálni szoktak, de mon­dani valamit csak éppen a nyugodt katona tudott, akinek pedig a han- gulatcsinálás és a lelkesítés nem kenyere. Hazáról és keserű bánatról, a magyar szív dobogásáról, a királyné alakjának népszerűségéről szólani csupán az akart, mert és tudott, akit Gotterhalteval fogad­tak, mig mások, akik rettenve gondolnak a Haydin-vonósnégyesére, legföljebb esz- ményiségről, szépségről, szivmelegségről és hódolatról tudtak szót ejteni, mert egyéb szavaik eltörlődtek a Wekerle Sán­dor kék irónja alatt. A sorsnak vannak furcsaságai, de annál humorosabb dolog csakugyan alig történt, mint Az, hogy egy Habsburg-ünnepen senkinek sem szabad hazafiaskodni, csak a Habsburgnak. Hiába, az ö beszédét nem cenzúrázta meg se Wekerle, se Apponyi . . . Talán még az udvar is jó néven veszi ezt a rövid szó­noki munkát. Veszedelem nem volt benne, a magyar nemzetnek pedig jól esett Az igaz, hogy a klopii hangtól elütött egy kicsit. De nem kell csodálkozni : a Habsburg-családban is vannak különböző stilisták. Azalatt az ötödfél óra alatt, mig a királyi herceg itt tartózkodott a városban, mindenesetre inkább feléje fordult a figye­lem, mint a fehér szobor felé, amelyről az ő szavai után szállott a magasba a kék-fehér lepel. Valóban: Erzsébet királyné lényéről, az iránta érzett kegyeletről fölös­leges már elmélkedni — s inkább for­duljon az érdeklődés a huszárezredes felé, aki érdemes is a figyelemre. Érteni tudjuk ugyan a polgári gőgöt, amely nem rajong a királyi hercegek után s amely előtt nagyobb dolog egy Günther megjelenése is, mint a királyi hercegé s nem is vitatkozunk vele, de mégis furcsáljuk, hogy már megint miért haragudtak kifelé a Habsburgokra némelyek olyan nagyon. Vájjon miért haragszik inkább József királyi hercegre Kószó István, mint Apponyira, holott József mindig szerette a Gotterhaltét, Apponyi pedig csak most nem szólott egy szót sem, hogy elmaradt az ebédről a zene, mert különben játszani kellett a muzsikát, nem tudjuk, azt sem tudjuk, hogy amikor a magyar nép királynéjának szobrát avatják föl, miért nem meri hang­súlyozni ezt senki, csak éppen a királyi herceg s miért nem vitték el a népet, a népköröket az ünnepre, ha a nép vezé­reinek jól esett a királyi herceggel egy tálból tokot enni ? Mindez rejtelmes kér­dés, szinte csudálatos dolog, de a cso­dálkozást újabban már túlontúl meg­szoktuk. így aztán még azon sem képe- dünk el, amikor a főispán tartalékos fő­hadnagynak mutatja be magát — ezen a polgári ünnepen, amelyen megjelent az az Apponyi is, aki úgy, de úgy gú­nyolta Tiszát, a huszárszázadost, amikor egyenruhában jelent meg a királynál. A Stefánia-sétány lombjai között a fehér szobor körül ott állottak a királyi herceggel együtt a magyar miniszterek, az országgyűlés küldöttei és a közélet sok kitűnősége, — és amikor a királyi herceg föllépett a díszsátorba, a minisz­tereken kívül odaintette a honvédkerületi parancsnokot is. Lármázni és kiabálni fogják, hogy ez polgári ünnep volt, ez nem volt katonai parádé, de a királyi herceg sátorában nem jutott hely a fő­rendiház képviselőjének, az államhatalom képviselőjének : a főispánnak, az igazság­szolgáltatás képviselőjének: a tábla el­nökének, a nép fejének ; a polgármester­nek, — de ott volt az a kedves, úri katona, aki az állomáson fogadta a ki­rályi herceget, s aki ugyanannak a had­seregnek az egyenruháját viseli, amelyi­két József. Hiába is beszélnek polgárságról és mi­egymásról : a királynak nincs más arc­képe, csak katonaruhában, a királyi her­ceg pedig nem kíván szívesen mást maga mellé, csak a rokonszenves altábornagyot. És akik haragszanak a közös hadseregre, jegyezzék meg, hogy mindkét katona; a nagyur-altábornagy és a fenséges-ezredes- honvéd, akik épp úgy levett sipkával hallgatták a Himnuszt és a Szózatot, mint ahogy letették a sátorban álló többi urak a metül. titkos esküt né­Amikor a királyi herceg a pályaud­varra megérkezett és amikor a diszszázad negyedszer kezdett bele a Gotterhalteba, akkor az ajtó mögül kilépett a főispán és a polgármester — s József a civileké lett. A Gotterhalte eltűnt és csak délután harsant föl újból Szegeden, egy vezér­kari alezredes temetésén, de ennél a Gotterhaltenál már nem volt ott a királyi herceg, csak — a főispán. Ezzel aztán a Gotterhalte-ügy háttérbe szorult és a szobor, meg az ünnepség felé is terelőd­hetik némi figyelem. A szobor, a szobor . . . Talán a dolgok rendje az, hogy a szoboravatáso­kon az ember sohasem lát szobrot, nem érez emlékeket és nincsenek agyában halvány sejtelmek sem azokból a jelen­tőségekből, amelyek a szobor hősét az örök bronzra, vagy márványra érdemessé tették. Hiszen a szobor megmarad, ellen­ben az avatóünnep gyorsan elröppen és abból kell megjegyezni egyetmást. Mert voltak érdekes dolgok is, kiváltképen akörül, hogy a szoboralkotás tényezőit miként méltatták. Bármennyire is tisztelje az érdemeket az ember, nem szükséges megfeledkeznie a mások érdemeiről. Senkinek érdemét nem kisebbítette volna, ha azon a bizo­nyos ünnepségen és ebéden ott van Pa- lócz László Író is, aki a szoborra meg­indította a gyűjtést és bégavári Back Bar­nát is, aki elsőnek és a legnagyobb ösz- szeget juttatta a szobor alapja számára. De nem: róluk megfeledkeztek, avagy annyira gondoltak rájuk, hogy inkább fe­ledékenyeknek akartak látszani. Minden csuda három napig tart. Nemsokára eltörlődik az emlékezetből a Gotterhalte, a királyi herceg beszéde, a sok megijedés, ügyesség és baklövés — és nem marad más, mint éppen csak a szobor, a néma, fehér szobor. A tűrő és szelíd királyné emlékezete olt fog kóvá­lyogni az arrajárók lelkében és hófehér szépsége megigézi a jó sziveket. Jó szivek pedig egyre kevesebben vannak s ezért volt bölcs dolog megörökíteni annak em­lékezetét, akinek még volt szive. Ki tudja? Lesz még királynéja a ma­gyarnak. Konopisztban él egy másik asszony, — azt mondják, jó asszony — akinek az ura egykor szintén király és császár lesz. Vájjon mit kíván ő ? Koro­EGYE3 SZÁM ÁRA 4 HLLÉR.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék