Szeged és Vidéke, 1907. november (6. évfolyam, 251-276. szám)

1907-11-01 / 251. szám

SZEGED ÉS VIDÉKE SZEGED, 1907. november I., péntek. POLITIKAI NAPILAP. VI. évfolyam. 25Í. (1853.) szám. aZBRKESZTŐSÉa, KIADÓHIVATAL és NYOMDA : KÁIiVÁBIA-UTCA 6. SZÁM. Kiadóhivat&J, ozerkeeztőség és nyomda 84. TELEFON: Föszerkesztö 8. _____________ Felelős szerkesztő Ő65, FŐSZERKESZTŐ : BALASSA ARMIN dr. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Szegeden: Postai kSidéssei: Egész érre Negyedévre . Egy hónapra . 12 korona. 3 1 Egész évre Negyedévre Egy hónapra. EGYES SZÁM Ara 4 FILLÉR 18 korona. 4.50 , 1.50 , Változatok a politikáról. (bj.) Csernován eltemettek tizenkét tótot, akik meghaltak az anyanyelvűkért, amelynek védelmére fölizgatta őket a bujtogató Hlinka: -— valóban alig van ennél érdekesebb és izgatóbb elmélkedés- tárgy halottak napjának hajnalára. Künn a temetőben őszirózsából font koszorú­kat helyeznek a sírokra ; ekként lehetne emléket állítani a tizenkét tót halála al­kalmából annak a halott politikának, amely elfeledte megalkotni ez ország, e szomorú ország nemzeti egységét. De nem : a szomorú, a gyázos sirámok el­maradhatnak és a csernovai tótok föl­döntúli nyugodalmának okairól mégsem kell sokat elmélkednünk. A nemzeti egy­ség nagy gondolatát valósággá kell tenni, ez az egyetlen igazság, amelyet lerónni kötelesség. Bánffy Dezső báró is, akinek erős kezét a nemzetiségi politika terén most is tapsolják, dicsérik és méltatják, ezt mondta az országgyűlésben csütörtöki fölszólalása alkalmából. A csendörgolyó hiábavaló, ha nem előzi meg folytonos, becsületes és okos kulturmunka, amely pedig hiányzik és amelylyel adós marad a kormány. Amit az osztrák képviselő- házban mondanak és amiről a mi nem­zetiségi képviselőink zokognak, hogy a nemzetiségeket nálunk elnyomják: az legalább is ostobaság. Björnson is téved, ha azt hiszi, hogy politikai okokból bán­nak rosszul a tótokkal a felvidéki szolga- birák. Dehogy. Nem jobb a közigazgatás a magyar paraszttal szemben sem az Alföldön, nem kíméletesebb a fajmagyar iránt sem a Hajdúságban. Nem a nemze­tiségieknek van rossz dolguk ebben az országban, hanem mindenkinek, akinek ereje nincs ahhoz, hogy jogait érvénye­síthesse. Nálunk a közigazatási lelkek mélyén még mindig ott él egy darab középkor, — és amikor Andrássy látszó­lag erősíti a régi vármegyét a magyar­ság érdekében, nem tudja, hogy ez a közigazgatási rendszer épp úgy nem kell a magyar parasztnak, mint a tótnak, mert feudális rendszerű. Hiába : Cserno­ván meghalt a tót a templomáért. Mind­szenten meg kivándorol a nép az urada­lom miatt. Ki mondja, hogy ez a tótok elnyomása ? Ez a szegénység, ez a pusz­tulás, ez veszedelme egy nemzetnek, amely nagyrahivatott, de vezérei nem a nemzetet, hanem a maguk hatalmát sze­retnék örökerejüvé tenni. A nemzet pedig pusztul: nemcsak a tót, de a magyar is — és halottak napjának hajnalán nem­csak a csernovai tótok, de az amerikai magyarok fölött is ejthet könyet az a bizonyos méla fájdalom, amelylyel gyászos eseményekre emlékezni illik. Bánffy Dezső báró ellenzéki szónok gyanánt szerepelt csütörtökön megint és bírálta a koalíció politikáját, amely való­ban mindjobban kihívja a kritikát. A sze­gedi képviselő komolyan véli teljesíteni ellenzéki hivatását és kötelességét, ami valóban nevezetes dolog, mert a koalíció mindent inkább megtűr, mint a véle­ménymondást. Azok az urak, akik nem­csak a szálkákat, de a porszemeket is nagyitó üvegek segítségével keresték elő a múltak politikusainak cselekede­teiből, most azokat a gerendákat is, amelyekkel alátámasztani igyekeznek hatalmi törekvéseiket, láthatatlanokká sze­retnék tenni. Ha valaha kortörténetiró megírja e politika embereinek jellemraj­zát, kétségtelenül megállapitbatja, hogy emberek öntudatosabban soha nem pisz- kolták össze saját elveiket, mint ök. Van­nak cselédek, akik haragszanak gazdáikra és összepiszkolják azok ételeit. Ez lehet boszu, lehet ellenszenv, lehet jogos föl- báb orodás a gazda gorombáskodásaival szemben. De hogy akadjon cseléd, aki amidőn asszonya nincs otthon, össze- piszkolja az ételt, hogy azután maga megegye, ilyen példával nem szolgál a cselédkérdés története. Ez már perverzi­tás, ez már Krafft-Ebingbe való ; — s a kormány igy cselekszik. Nemcsak meg­köti a kiegyezést, nemcsak fölemeli a kvótát, de még azt is magyarázza, hogy ez a nemzet érdekei közül való. Jó: háború­ban iszik az ember pocsolyavizet is, de hogy még a nyála is folyjon utána az élvezettől, arról eddig nem hallott a világ. Ha a magyar képviselöházban olyan hangon merészkednének beszélni a mon- árkia ama túlsó feléről, amelyekkel béké­ben élni Kossuth Ferenc szerint nagy gyönyörűség, Justh Gyula — aki pedig a „szemétnép“ kifejezésekkel nem fukar­kodik •— úgy megvonná a szót a harcias szónoktól, mint annak idején Potocsnyák űrtől. A Reichsrathban ellenben bátran szidhatnak és piszkolhatnak bennünket: az elnök ur ott még rádupláz. Soha or­szág tekintélyével, alkotmányával szem­ben olyan gyalázatos sérelem nem tör­tént, mint amikor az osztrák képviselö­házban megengedték, hogy az elnök .nyi- latkozhassék és két képviselő interpellál­hasson Magyarország belső ügyében. Az összbirodalmi gyűléseket csinálták meg ezzel a hátunk mögött az osztrák parla­mentben, — s mindez ellen nincs eré­lyes tiltakozás. Amikor az osztrák minisz­terelnök egyszer a katonai kérdésekről mert nyilatkozni, Tisza az „előkelő ide­gen“ okvetetlenkedését visszautasította. de amikor Lueger ur parlamentje a leg­elvetemültebb szemtelenségig merészke­dik, akkor Justh Gyula nem tiltakozik a Ház elnöki széliéből és akkor Wekerle is meglapul. Ezek az urak nemcsak ügyet­lenek, de gyávák is, — s még csak vi­tatkozni, vagy éppen leinteni sincsen me­részségük. Ezek kiabáltak Ausztria ellen boldogult ellenzéki korukban, most pedig az ország vagyonát és becsületét is oda­adják. Az uzsorás tesz igy, aki hogy a vagyonát megmentse, a leánya becsületét kínálja a rablónak. De a rabló előbb végez a leánynyal, azután elveszi a pénz­tárcát is. Az osztrák is lepiszkol bennün­ket, belepimaszkodik nemzeti becsületünk szentélyébe, áttöri állami önállóságunk védőfalát, — azután zsebrevágja a ma­gasabb kvótát és az uj kiegyezés hasznát. Szörnyen utálatos dolog manapság a politika és az embernek kedve volna el­menekülni valami más gondolatkörbe, de lehetetlen. Ebben az országban talán éppen a politikától való irtózás minden­ből politikát csinált, — és ez okozza, hogy a potitikának éppen azok az áldo­zatai, akiknek se a politikai sikerekből, se a politikai bukásokból valami túlságos hasznuk nincs. íme: egy hosszú küzde­lem szerencsétlen epilógusa egyre inkább a balsors, a bukás és a tönk felé sodorja a magyar kereskedelmet és ipart. Halot­tak napján, amikor a temetőben az el­hunytak sírjait látogatja meg a kegyele- tes gondoskodás, haldoklik sok derék, becsületes kereskedő, meg iparos, mert megfojtotta, életerejét megemésztette egy szerencsétlen közgazdasági és pénzügyi rendszer. A csernovai tótokat lehet saj­nálni, de cinikusak lévén, álljuk a köz­mondást: mig krumpli lesz, nem fogy el a tót sem, — ugyde mi lesz ebből az országból, ha ez az alig fejlődött ipar, ez a csecsemő-kereskedelem is elpusztul? Természetes, hogy a feudális és agrár- politika ezeknek a sorsával nem gondol, hogy a középosztály nagyhangú frázisok­nál egyebet nem kap és hogy a váltó- óvatolások, a bukások, a fizetésképtelen­ségek nem fájnak a nagybirtok kormá­nyának. De kérdés: mi lesz a jövend”), ha kivándorol a paraszt és elpusztul a középosztály? Halottak napján valóban szomorú kérdés ez, — és illendőnek is véljük, hogy a felelettel ne keserítsük el az amúgy is bánatos hangulatot. Pusz- tulóban van ez az ország, ha a politi­kája a jövendőben is értelmetlen, ügyet­len és önző lesz, mert minden politikai rendszer pusztulást eredményez, amely­nek célja nem a nemzet fejlődése, hanem a maga hatalmának föntartása. EGYES SZÁM ÁRA 4 HLLÉR.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék