Szeged és Vidéke, 1907. december (6. évfolyam, 276-298. szám)

1907-12-01 / 276. szám

nagyok legyenek a kezelési költségek, nem történnék meg, hogy milliós víz­­vezeték ne adjon vizet, hogy százezres jövedelmekből ne teljen locsolásra, hogy az összes városi intézmények sorában éppen a kórház épüljön föl legutoljára, hogy a közbiztonsági viszonyok bot­rányosak, hogy a közegészségügyi álla­potok gyilkosok, hogy a közerkölcsi­­ségről beszélni sem lehet, hogy beje­lentő­ hivatal nincsen, hogy még nem csatornázták és nem követték föl a várost, hogy a milliókba kerülő közokta­tási intézmények éppen nem állanak hi­vatásuk magaslatán, hogy a kereskedelem és az ipar gyámosításával a hatóság nem törődik, hogy a gyáripar fejlesztésének hivatalosan ellenségei vannak, hogy van városi múzeum és könyvtár, de alig nyit­ják ki, hogy a drága városi képtárat csak hetenkint két órára mutogatják, hogy a nyári színkör pénzén lovardát építenek, hogy semmiféle művészetnek nem tudták otthonává tenni a várost, hogy nem tud­tak megteremteni egy helyes gazdálkodási irányzatot, hogy nem fejlesztették ki a közlekedési intézményeket, hogy nincsen a városban egy katolikus templom, amely ne állana összedülés előtt, hogy a világí­tás drága és rossz, hogy a külvárosokkal senki sem törődik, hogy a tanya lakosai­nak érdekeit elmellőzik, hogy a városi jövedelmek megteremtésében a kereske­delmet sújtják legérzékenyebben, szóval, hogy a közigazgatás minden ágában a fejlődés ellen munkálkodjanak. Akkor új fejlődés indulna meg ebben a városban és új életre virágoznék minden. A kapkodásból, a nagy eszmékből eleget hallottunk. A világváros szép lesz az utódok, a késő unokák­ számára, ámde akik most itt élnek a városban, azok megkövetelhetik, hogy a városi polgár életfeltételei kielégülést találjanak, hogy jó közigazgatás intézze el a dolgaikat és hogy bizalommal viseltessenek a közigaz­gatás emberei és a törvényhatóság tagjai iránt Amit az árvíz óta Szeged fejlődött, az kétségtelenül szép, de annak a fejlő­désnek alapját még az árvízi idők embe­rei rakták le. Ma már új férfiak, új becs­vágyakkal, új törekvésekkel, friss ígéretek­kel állanak künn a fórumon; ezektől várunk tehetségüket meghaladó nagy dol­gokat, de igenis várunk törekvő, komoly férfias munkát, amely csakis a városnak szól, amely csupán ezé a törvényható­ságé és amelyet nem gátol se politikai szempont, se hiúságból való törtetés, se társadalmi lekötöttség, se tanyai birtok, se pedig az a hit, hogy ötleteket fölvetni mindig könnyebb, mint valamit komolyan tenni és alkotni. Bűnbeesés. írta Balassa József. Három teljes napja álmatlan, hosszú és néma éjszakákon, amelyeknek csöndjében csak nékem nincsen nyugodalmam, gyötrő­döm afölött, hogy miket és miként írjak magának. Most, hogy az éjszaka végtelen némaságában, amikor másoknak a teste-lelke pihen és amikor elalszik minden láz és szenvedelem, elhatározás és megállapodás nélkül itt ülök az íróasztalomnál, amely fölé gyéren, homályosan világit a lámpa pirosas fénye s amikor majd összeborzongat a hideg, amely végigfut a tagjaimon, végre írok, tol­lat érzek a kezemben és gyötrődve, keser­vesen, mintegy a lelkem fájdalmával, rovom a sorokat. Az agyam tompa és lázasan lük­tet, a gondolataim száguldoznak, a vérem forrong és mégis fázom, kimondhatatlanul fá­zom, írok és meg se tudom szóllítani magát. Minden legkisebb zaj háborgatna, tönkretenné, megölne és mégis bánt, megráz, elkábitva lesújt ez az iszonyú némaság, amely aként tűnik föl előttem, mintha egy halott szív temetésének csöndje volna. Szeretnék hátra­dőlni karosszékemben és álmodozni tovább, szőve a lágy, az édes, a finom álmokat, elkábítva a magam varázsosnak tetsző, kéjes érzéseitől, vágyom az után, hogy tovább hazudjam magamnak is, másoknak is, de most, amikor már itt ülök , látva a papír fehérségét, a betűk feketeségét, dacos lelkem föllázad a gyöngeségem ellen — és írok, vallok, mindent elmondok. Asszonyoknak nem hiszek,­­— nem tu­dom magát sehogyse megszólítani, hát csak úgy írok minden megszólítás nélkül, — szokta maga mondani gúnyosan, félig kacagva, félig durván a maga sajátos cinikus modorában, amelyről nem tudni sértően szemtelen, vagy pajtáskodóan kedves-e s amelyben együtt van a ravaszság, a merészség, a bátorság, a szelídség, a jóakarat és a barátság. Asz­­szonyoknak nem hisz, mert senkinek, még saját magának se hisz maga, mert nem hisz a saját lelkének, a saját szívének sem. S most mégis én, aki sokszor gúnyoltam, támadtam, sértettem, gyaláztam, lelkemben megvetettem, szívemben utáltam magát a hitetlenségéért, a gúnyjáért, a cinizmusáért, a nemtörődömségéért és a fölényéért, amely­­lyel minden nemes, szép, ideális és magasz­tos érzést leszólt, — most mégis én azt mondom magának : ez egyszer higgjen vala­kinek, higgyen egy asszonynak, aki őszintén, bár fájdalmasan, összetört szívvel mondja : nem hiszek már senkinek, még saját magam­nak se. Leírtam és most már nyugodtabb vagyok. A lámpa pirosas fényétől vörösen izzanak a betűim, szeretném kihúzni őket, vagy össze­tépni a papirost, de nyugalmam mégis foko­zódik, egy kicsit megállok, magam elé kö­nyökölve nézek a semmiségbe, azután foly­tatom az Írást. Magának szól a levél s mégis úgy érzem, hogy csak saját magamnak írok: hadd ismerjem meg végre a szívemet, a lel­­kemet, a magam világát. S vallok, miként a biró előtt, igazán, töredelmesen, hazugság nélkül. Az éj csöndjében lasan mormolva mondom magamnak tollba a vallomást: szinte büntető kálvária-itt ez nekem, de ér­zem, hogy megkönnyebbülök. Kissé gondolkoztam és tépelődtem, hogy hogyan kezdjem. Végre határoztam. Az igaz­ságot mondom meg tömören, röviden, úgy, amiként van. Félek szeretni, ez az igazság, és ez az, ami a legszörnyűbb kin, lelki gyöt­relem. Elmondom magának az érzéseimet és beszámolok magamnak is felőlük. Szomorúan kínos számadás ez, de hadd legyen meg. Szeretném úgy ismerni a maga lelkét, mint ahogy most már a magamét ismerem, szeretném tudni, hogy amikor ezeket olvassa, élesen fölkacag-e ezen a nevetséges dolgon, vagy pedig együtt érez-e velem, amikor a szerelmemet temetem, amikor a szívemet el­siratom, amikor szerelmi életem gyászjelen­tését írom. Nem tudoma, hogy maga, aki ta­lán még otthon a szobájában is, amikor senki se látja, ravaszul palástolja cselekedetei SZEGED ÉS VIDÉKE. LESBEN. * Olvastunk valamikor a közoktatásügyi miniszter nyílt pályázatáról, melynek tárgya az volt, hogy a népiskolák számára a hazai történelem köréből szemléltető, abszolút becsű fali képeket kér abból a célból, hogy a ser­dülő fiatalság hazafias erőt és lelkesedést merítsen ezekből. Nem ismerjük e pályázat eredményét, azt sem tudjuk, vájjon nem szívta-e vissza e pályázatot a nagy nemzeti kormány, mint az átkos darabont korszaknak már születésénél fogva hazafiatlanságban le­fedzett felbuzdulását. Ha igen, annál jobb. Akadt azóta dicsőbb, fenségesebb jelenet is bizonyára, kár lenne Hunyadi Mátyás, Szent István vagy nem tudom milyen korszakból meríteni a tárgyakat és eseményeket. Meny­nyivel szebb, magasztosabb az új korszak, a nemzeti önvédelem eredményezte nemzeti kormány alatt történt események. Ha szó­szerénytelennek nem látszanánk, a legmé­lyebb tisztelettel volna egy prepozíciónk: minden tekintetben megfelelő, érdemes, sőt új is, jó is. A képviselőház szerdai ülésében Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter, a gyön­gébbek kedvéért magyarázatul megjegyezzük, hogy a nagy Kossuth Lajos fia) állott föl az egyszakaszos törvényjavaslat (helyesebben rendelet) védelmére. Beszéde során a követ­kezőket mondta: „álljon elő, aki el meri mondani, hogy ő ennél jobb kereskedelmi szerződéseket tudott volna kicsikarni. Meg­várja, míg az illető jelentkezik“. Ez a törté­nelmi tény mennyire alkalmas a serdülő fiatalság hazafias lelkesedésének emelésére ! A környezet, az alkalom, a helyzet milyen méltó e kijelentésekhez, különösen ha figye­lemmel lesz a művész arra a letagadhatatlan, szintén történelmi tényre, hogy nagy Kossuth Lajos fia hiába várt, ábrándos szemei hiába tekintettek szét a tömött padsorok fölött, ahol a magyar nemzet jogos várakozásainak kép­viselői foglalnak helyet, nem akadt egy sem, aki jelentkezett, fölállott volna. Nem részle­tezünk. Tárgyat véltünk adni csak, nem is monopolizáljuk a gondolatot, hiszen ihlet, fogékonyság túlon­túl elég bőven akad még ebben az önzetlen korszakban is.­­ Még­sem olyan korrupt a mai politikai rendszer. Hatalmi féltékenység, kicsinyes önös érdek mondhatja csak, hogy álnok, ha­zug minden kormány nyilatkozat, javaslat, érvelés és kijelentés. Talán még­sem igaz. Akadnak önzetlen, nagy férfiak, a­kik annyi gazságokat hirdetnek, etnikai elveket valla­nak és a színigazságot mondják meg. Az már más kérdés, hogy ezek a nagy férfiak letört nagyságok erkölcsi hitelüket vesztett országszerte ismeretes nagy poseurök és az is, hogy az annyi gazság megmondása csak most jut eszükbe. Lám Polónyi ténsur, ki nemrégiben az igazságügyminiszteri székben 1907 xn/1 ÓRA elsőrendű zseb-, fali-, ébresztő-, irodai- és konyhaórákat kitünően szabályozva 1165 olcsó árakon vásárolhat ”^műórásn^^ javításokat legjobban, legolcsóbban készít­­­i i­s m 3 évi jótállás mellett. Iskola-UtCS 19.SZ.

Next