Szeged és Vidéke, 1915. március (14. évfolyam, 49-74. szám)

1915-03-20 / 66. szám

A fölösleg. A szegedi 46-sok históriáiból.­ ­Saját tudósitónktól.) A napok­ban átutazott Szegeden a negyven­hatosok egy része. Mellékes, hogy merre mentek, a dolguk akadt. Az állomáson nagy közönség várta a legényeket s vége-hossza nem volt a viszontlátás fölött való öröm­nek. Amíg a vonat állt, a váró­teremben teáztak a katonáink, há­rom cigánylegény pedig nóta mel­lett táncprodukciókat végzett. Aki dalolva, táncolva megy a háborúba, azon nincs mit félteni, mert megállja a helyét minden veszedelemben. Nem hányiveti bá­torság ez, nem dicsekvő hősiesség, csak magyar természet. Ahogy az isten megteremtette kristálytisztán, egy eljövendő hatalmas nemzet dicsőségére. Erről a magyar természetről s ennek az útnak az elejéről szólnak az alábbi sorok. — Délután három órakor azzal költött föl a legényem — mesélte egy szegedi fiú — hogy riadót fúj­tak, négykor indulunk. Háromnegyed négyre künn vol­tunk az állomáson. Sorba álltunk, a tisztünk megnézte, rendben van-e minden, most már rögtön beszál­lunk a vagyonokba.­­Itt el kellene árulni, mennyi volt a katonák száma. Ez azonban nyilván hadititok, nem szabad vé­teni ellene. A történetre nézve végeredményben mellékes. Csupán egy számra van szükségünk, mond­juk azért, hogy százan voltak.­ — Annyi időnk már nem volt, hogy katalógust olvassunk, elkezd­tük tehát összeadni őket amint voltak, sorokban. — Százegy! — mondja a tiszt, pedig nekem csak százat adtak át. Kezdjük élülről, hátha tévedtem. Megolvassa, de most már apró­lékos gondossággal, biz az még mindig több eggyel. — Fiuk, valaki illetéktelenül került közibénk, valaki nincs benne a katalógusban. Melyiktek az? Semmi válasz. — Azonnal álljon elő a fölös­leges százegyedik ! — mondja elvettebb hangon a tiszt. A száz legény pedig csak áll m­ozdulatlanul, mint a cövek. Egész zavart teremtett a rejtélyes ismeretlen. — Ha száz embert bíznak rám, csak nem számolhatok be baka­­szaporulattal ! — idegeskedett a vezetőnk. Azzal előbbre lépett, megraga­dott a vállánál egy sápadt arcú, vékony dongáju katonát s szelíden kiszedte a sorból. — Te leszel a fölösleg, mert te látszol a leggyöngébbnek. Itt ma­­radsz, menj vissza a kaszárnyába. A fiú megrázkódott. — Jelentem alásan, azt tehetem. Én benne vagyok a lis­tában. — Semmi közöd hozzá. Ha százat kell vinnem, nem vihetek százegyet. Hát még most sem érted? Az egyikőtök fölösleg. Én mint gyöngét téged minősítelek annak. Katonáéknál a világ legnagyobb ritkasága a feleselgetés. Vannak mégis körülmények, hogy előfordul , nem lesz belőle baj. Például egy háborúban s amint következik. A fölösleg-legénynek ugyanis elszorult a torka, arcába szökött a vér s csaknem sirva dadogta: — Alásan kérem, ne tessék ilyen szégyent hozni rám. Én el akarok menni, nekem ott a he­lyem, ahová indulunk, de még benne is vagyok a listában. Ha itthon kell maradnom, nem állok jót magamért. Könyörgöm, en­gedjen ... A tiszt nézte, nézte, de fokon­­kint olvadozott a szigorúsága. Aztán a többire tévedt a tekin­tete, lángolt valamennyi arc, a népgyűlésen ilyenkor már tomboló lelkesedésben egyesül a tömeg. Végül is mosolygott s vont egyet a vállán. — Isten neki, tán igy is jó lesz. Az lenne a nagyobb baj, ha kijjával érkeznék meg. Legyen százegy a száz. Fiuk, beszállni ! A vékonypénzü szegedi gyerek még egy feszeset szalutált. — Alásan köszönöm a jóságát ! Aztán kapaszkodtak vigan a kupékba. Még csak azt kell elmondani, hogy az elvonuló fiuk fele már volt tűzben. Megsebesültek, föl­gyógyultak, de nincs olyan bor­zalom, amit rettegnének újra át­élni. „ABTEILUNG No. VI.“ után másfelé küldik őket, betegségük természete szerint, kit haza egy kis pihenésre, kit sokkal szomorúbb helyre, Steinhofba, Ausztria egyik legnagyobb elmegyógyintézetébe. Szi­muláns — ezt hiteles helyről tudom — alig van. Szegények, akik itt van­nak fagyott, valami panoptikumszerű mimikájukkal, merev és furcsa tekin­tetükkel, már odatartoznak, ahol csak a legnagyobb részvétet lehet irányuk­ban érezni. A betegek egy része a folyosón jár-kel. Ne tessék bábjáték formájú mozdulatokra, kifejezett beteges já­rásra gondolni. Ezek az emberek nagyobbára úgy mozognak, tesznek­­vesznek, mint mi. Mégis, ami legin­kább szembeszökik, hogy itt mindenki hallgat. Az „Abteilung No. VI“-ban nincs társulás. Nem diskurálnak egymással. Csöndesen járkálnak, egy részük ágy­ban van. Közös gondolataik azonban nincsenek, mert itt mindenki más és más gondolatkörben él, más és más az ideája, amellyel nem tud érintke­zési kapcsolatot kapni a másikkal. — Jó reggelt Barna úr ! — ez nem létezik itten, mert a beteg reggel a fölébredése pillanatától fogva már király vagy hadvezér és kifejezhetet­­len gőgöt érez a szomszédja iránt, aki esetleg csak „bankigazgató“. Más lapra tartoznak az üldözési mániában szenvedők, akik rendkívül félénkek és ijedten pislognak jobbra-balra. Az apácának valóságos nyelvtudós­nak kell lennie. A monarkia minden nemzetisége képviselve van itten, van­nak persze magyarok is. Az egyik — szatmármegyei fiú — háborús sérülés következtében epi­lepsziát kapott. — Nincs nekem semmi betegségem, csak „nehéz bajom“, — mondja az ő nyelvén — nem akarok bolondok kö­zött lenni. Szegény, persze nem tudja, hogy az epilepszia az agyból kiinduló görcs, amely tönkreteszi és eltompítja a szellemi képességeket is. A háború fázisaira, élményeire már alig emlék­szik vissza. Megsebesülésének törté­netéről csak annyit tud mondani, hogy „félreütöttek". Egy osztrák fiúval beszélek, gyö­nyörű fiatal szőke arc, hadapród­­őrmester a „Deutschmeisterek“-nél, egy pillanatig sincs nyugta. Valami különös mozgékonyság jellemzi az egész embert, ahogy beszél, táncoló mozdulatokat tesz, hevesen gesztiku­lál, a mimikája furcsa és gyors, időn­­kint a homlokát simítja, behunyja a szemeit, eltorzul, ingadozik, mintha erős szédülés fogta volna el. Ő szép katona. „Ich bin ein fescher Kerl, fescher Soldat“, rögtön tegezz, „hol­nap a harctérre megyek. „Kommst Du auch mit mir?“ — elszédül s a falhoz támaszkodik. A hadnagy úr. Mereven áll, a fején kötés. Megszólítjuk, nem felel, ellen­séges pillantást vet reánk, aztán mo­rog s elhúzódik tőlünk. Újra megáll. A fejét fölemeli, a kötés megfeszül a fején és a hadnagy úr, a szegedi háziezred tagja, újra kibámul az ab­lakon. Nem lehet megindulás nélkül nézni. Lengyel lövészifjú. Az egész test féloldalra görnyed, a tarkójába kapott golyót, amely úgy látszik, megbéní­totta az idegrendszer egyik felét. Azért vidám, a cigarettát mosolyogva fogadja, rágyújt és kedvesen integet utánunk. Csongrád megyei ember. Mindkét lábát srapnell vitte el. Fejsérülést is kapott, azóta tétován, akadozva be­szél, félénk magatartása van, ennek a szerencsétlennek az idegrendsze­rében még mindig ott zúg az ágyú­­lövegek robbanása. Négy hónapig volt az északi harctéren, mint tarta­lékos közlegény vonult be s vitézsé­géért „zugsführer“ lett utóbb. Örül, nagyon örül, hogy magyarul szólí­tom meg, haza szeretne menni. Azt mondja, sokszor itt is hallja az ágyú­­lövéseket. Az ágyban fekvő­ betegek leg­nagyobb részének kifejezett tévesz­méje van. Amint a föntjárók között is akad több szerencsétlen, aki kü­lönböző képzelődésben szenved, az ágyban lévő betegek közül majd mindegyik „uralkodó, vagy hadvezér“. Ezen betegekkel már nehezebb érint­kezni, a megszólításra nem igen fe­lelnek, csak akkor beszélnek, ha iz­galmi perceik vannak. Többen állan­dóan dünnyögnek, artikulátlan han­gon mormognak. Elszínesedett arcok, az egyik ábrázat olyan, mint a ha­lotti lárva, a paralízis ismeretes vo­násaival. A terem egyik sarkában kötélháló­­val ellátott ágyak vannak, ide helye­zik a veszélyesebb betegeket. Azokat, akik dühöngenek, cellába helyezik. A Garnison-gasséban már gyújto­gatják a lámpákat. A tejüvegablakok átvilágosodnak, tompa fényfoltok, kocsidübörgés, várjon akik itt van­nak, tudják, hogy odalent az utcán emberek járnak, mélyszemü nők lé­pegetnek s a csöndes „alt-wieni“ fertályban most bontogatja szárnyait a tavasz ? A Szeged és Vidéke munkatársa nemrégiben mint katona Bécsben volt. Onnan hozta magával a következő riportot: Wien, március elején. Az .1.Abteilung No. VI.“ az első pillantásra csak ugyanolyan, mint a többi osztály a wieni első számú hely­őrségi kórház rengeteg épületében. Minden fehér, a falak, a kórágyak, az ablakok valami csodálatos, enyhe fehérségben tündökölnek. Az első elütő impresszió az, hogy itt nincs orvosságszag. Más kórter­mekben a különböző medicinák keve­rékillata kóvályog a helyiségben, itt friss és tiszta a levegő és sehol egyet­lenegy gyógyszeres üveg. Ami kevés orvosságot adhatnak az „Abteilung No. VI.“ betegeinek, azt az apáca maga adja. Már ahogy lehet, néha jó szóval, máskor egy kis szelíd „erő­szakkal“, a testvér befogja egy kicsit a makrancos páciens orrát, menten kinyitja a száját és lenyeli a folyadé­kot. Az „Abteilung No. VI“-ban a há­ború lelki betegei vannak elhelyezve. Tulajdonképpen csak megfigyelésre kerülnek ide a nagyhírű Piltz dr. wieni egyetemi professzor osztályára, aki a király megbízásából most kato­nai szolgálatot teljesít vezértörzs­­orvosi rangban. A betegek csak nyolc-tíz napot töltenek itt, addig, nem imig­­­ofáliz fasír­­t diagnózist. Az­ SZEGED ÉS VIDÉKE, 1915 március 20 919VASS- TELEFON 807. Szombaton is vasárnap: Két pompás ♦ vígjáték! ♦ Civilben Katonai vígjáték két :: fölvonásban. ..­­ feleségem kalapja. Társadalmi szak­ra 2 részben. Ezenkivül: Három elsőrangú bohózat. Előadások 5, 7 és 9 órakor, vasárnap 2 órától folytatólag. NYILTTÉR.” ^Évszázadok óta ismert eegitó gyógyitó tényező Karlst­ad, Darienbad. Fransensbail aik. kuráknél; mindig, fényesen bevin. * E rovat közléseiért nem vállal fele­­lőssészet a szerk. A hirdetőket kérjük, hogy hirdetéseiket lehe­­tőleg délelőtt 11 óráig küldjék be.

Next