Szeged és Vidéke, 1915. március (14. évfolyam, 49-74. szám)
1915-03-20 / 66. szám
A fölösleg. A szegedi 46-sok históriáiból. Saját tudósitónktól.) A napokban átutazott Szegeden a negyvenhatosok egy része. Mellékes, hogy merre mentek, a dolguk akadt. Az állomáson nagy közönség várta a legényeket s vége-hossza nem volt a viszontlátás fölött való örömnek. Amíg a vonat állt, a váróteremben teáztak a katonáink, három cigánylegény pedig nóta mellett táncprodukciókat végzett. Aki dalolva, táncolva megy a háborúba, azon nincs mit félteni, mert megállja a helyét minden veszedelemben. Nem hányiveti bátorság ez, nem dicsekvő hősiesség, csak magyar természet. Ahogy az isten megteremtette kristálytisztán, egy eljövendő hatalmas nemzet dicsőségére. Erről a magyar természetről s ennek az útnak az elejéről szólnak az alábbi sorok. — Délután három órakor azzal költött föl a legényem — mesélte egy szegedi fiú — hogy riadót fújtak, négykor indulunk. Háromnegyed négyre künn voltunk az állomáson. Sorba álltunk, a tisztünk megnézte, rendben van-e minden, most már rögtön beszállunk a vagyonokba.Itt el kellene árulni, mennyi volt a katonák száma. Ez azonban nyilván hadititok, nem szabad véteni ellene. A történetre nézve végeredményben mellékes. Csupán egy számra van szükségünk, mondjuk azért, hogy százan voltak. — Annyi időnk már nem volt, hogy katalógust olvassunk, elkezdtük tehát összeadni őket amint voltak, sorokban. — Százegy! — mondja a tiszt, pedig nekem csak százat adtak át. Kezdjük élülről, hátha tévedtem. Megolvassa, de most már aprólékos gondossággal, biz az még mindig több eggyel. — Fiuk, valaki illetéktelenül került közibénk, valaki nincs benne a katalógusban. Melyiktek az? Semmi válasz. — Azonnal álljon elő a fölösleges százegyedik ! — mondja elvettebb hangon a tiszt. A száz legény pedig csak áll mozdulatlanul, mint a cövek. Egész zavart teremtett a rejtélyes ismeretlen. — Ha száz embert bíznak rám, csak nem számolhatok be bakaszaporulattal ! — idegeskedett a vezetőnk. Azzal előbbre lépett, megragadott a vállánál egy sápadt arcú, vékony dongáju katonát s szelíden kiszedte a sorból. — Te leszel a fölösleg, mert te látszol a leggyöngébbnek. Itt maradsz, menj vissza a kaszárnyába. A fiú megrázkódott. — Jelentem alásan, azt tehetem. Én benne vagyok a listában. — Semmi közöd hozzá. Ha százat kell vinnem, nem vihetek százegyet. Hát még most sem érted? Az egyikőtök fölösleg. Én mint gyöngét téged minősítelek annak. Katonáéknál a világ legnagyobb ritkasága a feleselgetés. Vannak mégis körülmények, hogy előfordul , nem lesz belőle baj. Például egy háborúban s amint következik. A fölösleg-legénynek ugyanis elszorult a torka, arcába szökött a vér s csaknem sirva dadogta: — Alásan kérem, ne tessék ilyen szégyent hozni rám. Én el akarok menni, nekem ott a helyem, ahová indulunk, de még benne is vagyok a listában. Ha itthon kell maradnom, nem állok jót magamért. Könyörgöm, engedjen ... A tiszt nézte, nézte, de fokonkint olvadozott a szigorúsága. Aztán a többire tévedt a tekintete, lángolt valamennyi arc, a népgyűlésen ilyenkor már tomboló lelkesedésben egyesül a tömeg. Végül is mosolygott s vont egyet a vállán. — Isten neki, tán igy is jó lesz. Az lenne a nagyobb baj, ha kijjával érkeznék meg. Legyen százegy a száz. Fiuk, beszállni ! A vékonypénzü szegedi gyerek még egy feszeset szalutált. — Alásan köszönöm a jóságát ! Aztán kapaszkodtak vigan a kupékba. Még csak azt kell elmondani, hogy az elvonuló fiuk fele már volt tűzben. Megsebesültek, fölgyógyultak, de nincs olyan borzalom, amit rettegnének újra átélni. „ABTEILUNG No. VI.“ után másfelé küldik őket, betegségük természete szerint, kit haza egy kis pihenésre, kit sokkal szomorúbb helyre, Steinhofba, Ausztria egyik legnagyobb elmegyógyintézetébe. Szimuláns — ezt hiteles helyről tudom — alig van. Szegények, akik itt vannak fagyott, valami panoptikumszerű mimikájukkal, merev és furcsa tekintetükkel, már odatartoznak, ahol csak a legnagyobb részvétet lehet irányukban érezni. A betegek egy része a folyosón jár-kel. Ne tessék bábjáték formájú mozdulatokra, kifejezett beteges járásra gondolni. Ezek az emberek nagyobbára úgy mozognak, tesznekvesznek, mint mi. Mégis, ami leginkább szembeszökik, hogy itt mindenki hallgat. Az „Abteilung No. VI“-ban nincs társulás. Nem diskurálnak egymással. Csöndesen járkálnak, egy részük ágyban van. Közös gondolataik azonban nincsenek, mert itt mindenki más és más gondolatkörben él, más és más az ideája, amellyel nem tud érintkezési kapcsolatot kapni a másikkal. — Jó reggelt Barna úr ! — ez nem létezik itten, mert a beteg reggel a fölébredése pillanatától fogva már király vagy hadvezér és kifejezhetetlen gőgöt érez a szomszédja iránt, aki esetleg csak „bankigazgató“. Más lapra tartoznak az üldözési mániában szenvedők, akik rendkívül félénkek és ijedten pislognak jobbra-balra. Az apácának valóságos nyelvtudósnak kell lennie. A monarkia minden nemzetisége képviselve van itten, vannak persze magyarok is. Az egyik — szatmármegyei fiú — háborús sérülés következtében epilepsziát kapott. — Nincs nekem semmi betegségem, csak „nehéz bajom“, — mondja az ő nyelvén — nem akarok bolondok között lenni. Szegény, persze nem tudja, hogy az epilepszia az agyból kiinduló görcs, amely tönkreteszi és eltompítja a szellemi képességeket is. A háború fázisaira, élményeire már alig emlékszik vissza. Megsebesülésének történetéről csak annyit tud mondani, hogy „félreütöttek". Egy osztrák fiúval beszélek, gyönyörű fiatal szőke arc, hadapródőrmester a „Deutschmeisterek“-nél, egy pillanatig sincs nyugta. Valami különös mozgékonyság jellemzi az egész embert, ahogy beszél, táncoló mozdulatokat tesz, hevesen gesztikulál, a mimikája furcsa és gyors, időnkint a homlokát simítja, behunyja a szemeit, eltorzul, ingadozik, mintha erős szédülés fogta volna el. Ő szép katona. „Ich bin ein fescher Kerl, fescher Soldat“, rögtön tegezz, „holnap a harctérre megyek. „Kommst Du auch mit mir?“ — elszédül s a falhoz támaszkodik. A hadnagy úr. Mereven áll, a fején kötés. Megszólítjuk, nem felel, ellenséges pillantást vet reánk, aztán morog s elhúzódik tőlünk. Újra megáll. A fejét fölemeli, a kötés megfeszül a fején és a hadnagy úr, a szegedi háziezred tagja, újra kibámul az ablakon. Nem lehet megindulás nélkül nézni. Lengyel lövészifjú. Az egész test féloldalra görnyed, a tarkójába kapott golyót, amely úgy látszik, megbénította az idegrendszer egyik felét. Azért vidám, a cigarettát mosolyogva fogadja, rágyújt és kedvesen integet utánunk. Csongrád megyei ember. Mindkét lábát srapnell vitte el. Fejsérülést is kapott, azóta tétován, akadozva beszél, félénk magatartása van, ennek a szerencsétlennek az idegrendszerében még mindig ott zúg az ágyúlövegek robbanása. Négy hónapig volt az északi harctéren, mint tartalékos közlegény vonult be s vitézségéért „zugsführer“ lett utóbb. Örül, nagyon örül, hogy magyarul szólítom meg, haza szeretne menni. Azt mondja, sokszor itt is hallja az ágyúlövéseket. Az ágyban fekvő betegek legnagyobb részének kifejezett téveszméje van. Amint a föntjárók között is akad több szerencsétlen, aki különböző képzelődésben szenved, az ágyban lévő betegek közül majd mindegyik „uralkodó, vagy hadvezér“. Ezen betegekkel már nehezebb érintkezni, a megszólításra nem igen felelnek, csak akkor beszélnek, ha izgalmi perceik vannak. Többen állandóan dünnyögnek, artikulátlan hangon mormognak. Elszínesedett arcok, az egyik ábrázat olyan, mint a halotti lárva, a paralízis ismeretes vonásaival. A terem egyik sarkában kötélhálóval ellátott ágyak vannak, ide helyezik a veszélyesebb betegeket. Azokat, akik dühöngenek, cellába helyezik. A Garnison-gasséban már gyújtogatják a lámpákat. A tejüvegablakok átvilágosodnak, tompa fényfoltok, kocsidübörgés, várjon akik itt vannak, tudják, hogy odalent az utcán emberek járnak, mélyszemü nők lépegetnek s a csöndes „alt-wieni“ fertályban most bontogatja szárnyait a tavasz ? A Szeged és Vidéke munkatársa nemrégiben mint katona Bécsben volt. Onnan hozta magával a következő riportot: Wien, március elején. Az .1.Abteilung No. VI.“ az első pillantásra csak ugyanolyan, mint a többi osztály a wieni első számú helyőrségi kórház rengeteg épületében. Minden fehér, a falak, a kórágyak, az ablakok valami csodálatos, enyhe fehérségben tündökölnek. Az első elütő impresszió az, hogy itt nincs orvosságszag. Más kórtermekben a különböző medicinák keverékillata kóvályog a helyiségben, itt friss és tiszta a levegő és sehol egyetlenegy gyógyszeres üveg. Ami kevés orvosságot adhatnak az „Abteilung No. VI.“ betegeinek, azt az apáca maga adja. Már ahogy lehet, néha jó szóval, máskor egy kis szelíd „erőszakkal“, a testvér befogja egy kicsit a makrancos páciens orrát, menten kinyitja a száját és lenyeli a folyadékot. Az „Abteilung No. VI“-ban a háború lelki betegei vannak elhelyezve. Tulajdonképpen csak megfigyelésre kerülnek ide a nagyhírű Piltz dr. wieni egyetemi professzor osztályára, aki a király megbízásából most katonai szolgálatot teljesít vezértörzsorvosi rangban. A betegek csak nyolc-tíz napot töltenek itt, addig, nem imigofáliz fasírt diagnózist. Az SZEGED ÉS VIDÉKE, 1915 március 20 919VASS- TELEFON 807. Szombaton is vasárnap: Két pompás ♦ vígjáték! ♦ Civilben Katonai vígjáték két :: fölvonásban. .. feleségem kalapja. Társadalmi szakra 2 részben. Ezenkivül: Három elsőrangú bohózat. Előadások 5, 7 és 9 órakor, vasárnap 2 órától folytatólag. NYILTTÉR.” ^Évszázadok óta ismert eegitó gyógyitó tényező Karlstad, Darienbad. Fransensbail aik. kuráknél; mindig, fényesen bevin. * E rovat közléseiért nem vállal felelőssészet a szerk. A hirdetőket kérjük, hogy hirdetéseiket lehetőleg délelőtt 11 óráig küldjék be.