Szeged és Vidéke, 1915. április (14. évfolyam, 75-99. szám)

1915-04-14 / 85. szám

1915 április 14 SZEGED ÉS VIDÉKE. A hadijótékonyság egységesítése. A hangversenyekről. — A legnagyobb áldozatot hozó művészek. — Történet a szalonkocsiról. — Új ötleteket kérünk. — Hangversenyek és hang­versengések. — A hatóság feladata. (Saját tudóaitánktól) A jóté­kony akciók leginkább megszokott formája a gyűjtés. A háború meg­nyitotta ugyan a szíveket és lát­tuk az önmagától jövő adakozás sok lélekemelő példáját, — a ha­tározott célra szolgáló nagyobb összegeket mégis garasonként kell összeszedni. Nem mondjuk éppen, hogy erőszakkal, — hiszen a más­kor erőszaknak ismert fogalom napjainkban lényegesen megeny­hült — de mindenesetre sok szí­­vóssággal, lelkesítéssel, apellálva a meghatottságra és hiúságra, ígérve nyíltan és burkoltan el­ismerést, ami nem hagyja hide­gen az emberiség bizonyos részét még a háború forrósága közepén sem. Nemrégen beszámolt már a Szeged és Vidéke arról, hogy mennyit adakozott háborús célokra Szeged. Imponáló számok voltak és épp olyan szent köztük min­den garas, mint ahány ezres, nem is beszélve a fogalommá vált öt darab piskótákról, amiket tíz helyen nyugtáztattak jótékony lelkek. Talán nemzetközi szokás az is, hogy mulatságok jövedelmével biztosítanak valamely közhasznú intézményt. Ez az ötlet nem ma­radhatott el a háború folyamán sem. A báli termek — igaz — nem nyíltak meg ezen a télen, de ezt készek vagyunk annak a föl­­háborodásnak a javára írni, amely bizton elkövetkezett volna, ha annyi ember gyászát megzavarja — jóllehet jótékony célra — né­hány túlboldog, a háborúról még mindig mit sem sejtő ember. Megmaradtak hát a h­angverse­­nyek. Békében ezeknek unott formája van. Kiadnak ezer koronát és be­vesznek ezerszázat. A siker óriási f­elismerést érte a rendezőknek, akik heteken át szervezkedtek, kétségen kívül azért, hogy minél szebben énekeljen valaki. Nyár óta mégis azt tapasztal­juk, hogy a hadi­ hangversenyek szokatlanul nagy tiszta jövede­lemmel járnak. Azt a gárdát, amely közreműködik, nem lehet elég dicsérő, hálás jelzővel elhal­­mozni, hiszen ingyenbe történik a közreműködésük. Magyar művészek, akik a tehet­ségükből élnek, mert nem igazga­tósági tagjai nagy bankoknak s ha megrokkantak, vagy elveszett a hangjuk, kegyelemkenyérre szo­rulnak,­­ súlyos százezreket hoz­tak össze. Ők az igazi nagy urak, az elő­kelőek s ha arányba hoznák az általuk elért eredményt a haza legtehetősebbjei áldozatkészségé­vel, ezeknek legalább is fél mil­­liárdot kellett volna elhelyezniök azon a bizonyos oltáron, amely a stilisztika öntudatos frázisai közé tartozik. A magyar művészek túlnyomó része ott fárad napról-napra, rá­­zatja magát vasúti kocsikban, nedves időben s nem kér­­ellen­szolgáltatást. Egész bizonyos, hogy nem is kap, amiként hogy nem ezért tesz jót, hanem a lelke su­gallatából. Egy kis töredék kivonta magát az ilyen kötelezettségek alól. Túl­ságosan nem őket lehet hibáz­tatni, hanem a társadalmi alaku­lások azon részét, amely ha rákap valakire, lélegzeni sem engedi, de az eredményt s a dicséretet magá­nak követeli. Nemrégen, éppen Szegeddel kap­csolatosan, szó volt egy idegen származású művész szerepléséről. A hite talán nagyobb, mint a maga­s szülőföldjének védelmében legjobbjaink hullottak el, jóllehet szigorúan véve éppen az a föld érdekel bennünket a legkevésbé. Csak kétezer koronát kért. Azért ilyen keveset, mert jótékony célra lép föl. De akkor is úgy volt haj­landó lejönni, ha szalonkocsit is bocsátanak a rendelkezésére. Talán az összegre nézva még történhetett volna megállapodás, de a szalonkocsi elrontott mindent. Vérhullám szökik az ember fejébe, ha elgondolja, milyen keservesen összepréselt helyzetekben szállíta­nak olykor a vasúton sebesülteket; hogyan vándorol havas országutak lábszaggató rögein a menekülő, éhező galíciai család s neki szalon­­kocsi kell. Ilyen apró pontokon siklik ki a talaj néha még a jóizlésü ember h­iba alól is. Hát még aki nem az ! A művész, ismételjük, többet ad mindig, mint a milliomos. Ő min­denét rendelkezésre bocsátja a jó­tékonyságnak, de a nagy vagyon­nokból ugyanakkor csak három, meg tíz koronák jutnak a célra. Tessék velük arányosan vetély­­ke­­lni ! Ami Szegedet illeti, nálunk meg­­lehetősen kimerült már a közön­ség. Igazán hálásak lennénk ma­gunk is a kopizálás nélkül új és jó ötletekért, de ha elfogy egyszer it verkli műsora, másodszor csak új közönség hallgatja meg. Fölösleges magyarázni, hogy nem vagyunk gazdag város. Itt a hang­versenyek közönsége mindig egy és ugyanaz, a környék berándulói pedig olyan kevesek, hogy két kezünk ujjain megszámlálhatjuk őket. Mégis minden fejtörés, hosz­­szas tervezgetés abban merül ki, hogy újabb hangversenyt kell ren­dezni. Ezt süti ki az egyik alakulás épp úgy, mint a másik s mihelyt az egyiknek sikere van, azonnal föllelkesedik a másik, hogy csinál­juk ugyanazt, hátha nekünk is beüt. Nem mondjuk, hogy a közön­ségnek okkal-móddal nem kellenek az ilyesmik. Azonban olyan össze­visszaság van már, akkora rendezési mohóság, időrenddel, körülmények­kel való számolási képtelenség, hogy minden prófétai ambíció nélkül megjósolhatjuk a hangver­seny-jótékonyságok csődjét. Az eddig is tulcsigázos igények mellett lejárja magát mindenki, aki nincs a reklám sokszor üres dobveréséhez szokva, viszont a közönség kimerül, pedig hátra van még valamely időnk és kötelezett­ségünk katonáinkkal szemben. Akik a ma pillanatnyi sikerétől elkábulnak, gondolják meg, hogy lesz holnap is. Mit csinálnak akkor ? .Csak egyetlen megoldás van. A hangverseny-jótékonyságra épp úgy rá kell tennie kezét a hatóságnak, akárcsak a lisztre. Alakítsanak egy hozzáértő bi­zottságot (érdekeltek kizárásával), amely számba vesz minden körül­ményt, megállapítja milyen célokat kell kielégíteni, melyik egylet, vagy alakulás mikor rendezhet hangversenyt. De az eddigi rend­szertelenséget, amely a „Derűre és borúra“ címet is joggal viselheti, meg kell szüntetni a város jó hírneve érdekében, különben leg­közelebb, már nincs hallgatóság. Amikor eljön az ideje és szük­ség van rá, szórakozzék forintjait leüzetve a közönség. Azonban a hangversenyek ne váljanak hang­­versengésekké. Az agilitás közös és kölcsönös legyen, mindig és kizá­rólag a célok érdekében. Csak a most előttünk lebegő célok a szentek. Az emberek maradjanak emberek. O­­ff 17 éve fönnálló géple­­­­rakatom a városi bér­­házban a rendőrség mellett van és marad. Nevemre ügyeljen, meg ne tévesszék. Fiókraktáraim nincsenek. Világhírű PFAFF- varrógépek, Pa­­thephonok,kerék­párok, írógépek és lemezek fö­­lerakata, legolcsóbb és legjobb beszerzési telepe 6, 8 és 10 koronás részletre. *3M Szántó József, gépraktáros. R&kllamációi, amely a lap késedelmes, vagy nem, pontos késbesítésre vo­natkozik, szíveskedjék akár telefonon, akár levelező­lap útján a kiadóhivatalnak tenít­ni. ATLANTIS, a gazdag sziget. Mintha csak Angliáról és Németországról irt volna Platon! (Saját tudóastánktól.) A híres görög filozófus, Platon, (született 429-ben Kr. e.) a következőket írja Timaeus című művében és Critiná­­ban: — Volt egyszer Európában egy jelentős nép, amely áldott talajon szorgos munkával jól rendezett kö­zösséget létesített. Földművelés és ipar növekvő jólétet teremtettek. Művészetek és tudományok csodá­­latos virágzásnak indultak. Az életmód a helyes középúton ma­radt fényűzés és szegénység között. Tehetség, belátás és igazságosság szép szövetségben egyesültek. Az erőteljes és fegyvergyakorlott fér­fiak vitézségben fölülmúltak min­denki mást és vezetőik, oltalma­­zóik voltak a gyengébb törzsek­nek. De meg voltak elégedve országuk bevételeivel és saját te­vékenységükkel és nem áhítoztak idegenek javai iránt és békében, barátságban éltek szomszédaikkal.­­ Nyugatra ettől az országtól, künn a tengeren volt egy sziget, amelyet szintén hatalmas néptörzs lakott. Atlantisnak hívták és ter­mékeny és gazdag volt a föld kin­cseiben, különösen ércben. Idegen országokból is özönlöttek a javak a szigetre, mert a szigetlakók ten­geri hatalmuk folytán nemcsak a szomszédos szigetek fölött ragad­ták magukhoz a hatalmat, hanem messzire Afrika partjain egész Egyptomig. Ilyen módon végtele­nül gazdagok lettek, mint soha más ország előttük és magas templomokat építettek és csodás palotákat, sok kikötőt és tágas hajógyárakat. Amíg a nemes ér­zületet és a munkásságot többre becsülték, mint a sok aranyat, szerencsések és becsültek voltak. De, amikor már túlságosan jól ment a sorsuk és az emberi ter­mészet gyengéi fölülkerekedtek bennük, akkor önzés, kapzsiság és bóditási vágy szállták meg őket A tisztábban látók ekkor megutálták őket, mert a szépet és nemeset föláldozták rut nye­részkedési vágy kedvéért, de a balgák úgy látták, hogy éppen most állnak fényük és szeren­cséjük tetőpontján.­­ Ekkor elhatározta Zeus, hogy megbünteti őket elbizakodottságuk­ért. Elvakultságukban bábomba sodródtak ama békés szárazföldi néppel. És most kitűnt, hogy mi a különbség valódi és látszólagos derekasság között. Mert a keleti nép mások segítsége nélkül is a legnagyobb szorongattatásban annyira fölülmúlta lelkierőben és mindenféle hadiművészetben el­lenségét, hogy tökéletes diadalt arattak fölötte, így megvédte egy­szerre a még nem leigézottakat a szolgaságtól és fölszabadította a már szolgaságban szenvedőket. A legszebb és legnagyobb hőstett volt, amit ez a nép véghez vitt. De Atlantis szigetről azt mondják, hogy egy borzalmas éjszakán la­kóival együtt a tengerbe sülyedt... Aki munkást akar telefonáljon a Munkaközvetítő Bizottságnak, Iparkamara 785.

Next