Szeged és Vidéke, 1916. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1916-01-18 / 14. szám

kulturáltan kényeset. Akinek tet­szik, válogathat benne, föltalálja az összes árnyalatokat. Az ősma­­gyart, amint könyökére hajtja bu­­songó fejét s a szalon gentleman­jét, aki frakkosok között frakkban a nyugati kultúra mintaképe. A haladás izzó napgolyójából minden kilövellő sugarat szomjasan szív magába, de azért lelke a föld egy­szerű népéé, azoknak a jámbor­sága, furfangja foglalkoztatja leg­szívesebben, annak a tökéletesedé­sét áhítozza, segíti elő a maga hatáskörében. Bíró még nem beszélt úgy a nép nyelvén, mint Taschler Jóska; mérges panaszok, elkeseredett acsar­­kodások talán sehol nem olvadtak át szelídségbe, mint az ő tárgyaló termében. Az egyszerű emberek hozzá jártak tanácsért s ő kibé­kített mindenkit. — Nem igaz abból talám egy szó se­m — szólt különleges zamata hangján a kertelő magyarra. S ahogy jóságos szemével rá­tekintett, a legfurfangosabbat is döbbenés szállta meg, itt nem lehet hazudni, mert belénk látnak, sőt ha nagyon akarják, azt is meg­mondják, mit ettünk a múlt héten. És alább szálltak a hangok, fejek ereszkedtek csüggően a keblekre. — Hát csakugyan nem igaz, — vallotta be a bűnös, a büntetést is szívesen vállalva, mikor Tasch­­ler Jóska kihirdette az ítéletet. Ül kend két hetet, aztán szent az Isten magas mennyekben, kész az egyezség. Ismerem ezt, vagy azt, sokat tanulmányoztam !­z általános em­beri frázis. Taschler Jóska sosem mondta, hogy ismeri a népet, de jóltevője, nyugalmának helyreállí­tója volt azáltal, hogy csakugyan ismerte. Ha valamikor az írás mestersé­gére adja magát, ma egyike az irodalom leghíresebb csillagainak. Elbeszélő művészete maga a pá­ratlan tökéletesség; egy-egy tör­ténete kikristályosodott irodalom­ fölépítésében, részleteiben, kifeje­zéseiben régi értékes ötvösmunka. Az írónak témára van szüksége, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán sok­szor emlegették hálásan, hogy hosszú működésükben az egész ország volt a munkatársuk, mert úgy hordták össze számukra az anyagot. Ez az anyag, természete­sen, nyers volt még akkor is, ha Tisza Kálmán meglátásából ala­­kult ki az író lelkén átszűrődött regénnyé. Tömörkény István maga keresi a témáit, ő csak a saját szemében bízik,­­ azonban Tasch­ler Jóska volt talán az egyetlen ember, akinek a meglátásait, tör­téneteit elfogadta. A Taschler­­család nagyistváni tanyájáról szám­talan műremek került elő s volt olyan alkalom, hogy Jóska mondta a mesét, alakjai plasztikusan le­begtek az elbűvölt hallgató előtt. Tömörkény pedig, minekután meg­írta, csak T. J. betűt jegyzett alá. — Ezt nem én írtam, Jóska, hanem te. Mivel pedig Jóska szabadkozott, hogy ilyesmit ne kenjenek rá, közbevető megoldásként a két betű éppúgy jelenthette Tömör­kény Istvánt, mint Taschler Jó­zsefet. Régebben, mikor még nem bán­totta betegség, daloló művészetét meghallgatni ritka gyönyörűség volt. Meleg baritonjában mennyi lélek ! A Siriusz, meg a többi szép régi magyar nóta dallamaiból pe­dig mi lesz foszlányokká tépődve? El lehet ezeket bármikor felejteni ! Hát tudott e sok színész úgy sza­valni, mint ő? Kiss József „Nápolyi emlék“-t nem zsong örök időkön át lelkében annak, aki hallotta? S azok a hazafias versek, amelyek ezer esztendő szenvedéseit, keserű­ségeit sírták Taschler Jóska ajkán, — nem zokognak-e utána most, amikor aktuálisabbak mint bármi­kor voltak ? Író, festő, művész volt egy sze­mélyben, boldog, ha szelíd, szép verset mondhatott el másnak csak azért, mivel szép, de önmaga még­sem akart az alkotók sorába lépni. Ott volt köztük kultúrája szomjas lélekkel, bátorított és buzdított s áldozott a múzsáknak így, a maga módja szerint. Néhány év óta el­hatalmasodott fölötte az asztma, Reichenhallben keresett gyógyu­lást, idehaza pedig szívta magába a napsugarat, rettegte a ködöt, az estét. A régi jó gyerekké vált, mint ha kisebbik, az édes­anya mellett töltve minden szabad idejét, vigasztalva a példás módon szere­tett özvegyasszony testvért, kinek fia a háború förgetegeit járja s ágyuhalált küld az ellenségre. A Taschler-család sok ritkasága kö­zött talán a legjobban megható az a szeretet, amivel az élet ambícióin túl levő, a sorstól uj meglepetése­ket már nem váró öreg fiuk vet­ték körül az unokaöccsüket. Le­gyen azé,a jövő minden boldog­ságával. És legyen könnyű az édes szegedi föld az elköltözöttnek. A színészetnek kevés olyan jó barátja volt, mint Taschler Jóska. Valamikor, passzióból, maga is műkedvelő s Gárdonyi „Bor”­a külömb Barackot még a Nemzeti­ben sem látott, mint amilyen ő volt. Eljátszotta Bánk bánt is a szegedi színpadon, majd Szécsi Máriában Wesselényit ugyanakkor, amikor Jászai Mari adta a cím­szerepet. Gyönyörű orgánuma zengő muzsika volt s Újházi Ede, aki a kedvéért együtt is föllépett vele, rendkívül nagyra tartotta színjátszó tehetségét A szegedi színtársulat a halál hírére ma társulati gyűlést tar­tott, elhatározta, hogy örök kegye­lete jeléül részvétiratot intéz a családhoz, a ravatalra koszorút helyez, a temetésen pedig gyász­dalt énekel, haló poraiban így adva vissza azt a megtiszteltetést, amellyel annyiszor találkozott. Az utóbbi időben nagyon elő­vette egészségét az asztma, jól­lehet, ő maga nem tekintette a betegségét túlságos komolynak. Az este korán lefeküdt s ma reggel nyolckor holtan találták az ágyá­ban. Boron József kórházigazgató véleménye szerint a halál hajnali hat óra táján érhette. Hűséges, jó fia volt Szegednek, kötelességtudó köztisztviselő. Pá­lyáját joggyakornok kora óta Sze­geden élte át, másfelé nem en­gedte családi érzése. Édesanyján kívül bátyja, Taschler Endre vá­rosi főjegyző, Margit nővére, öz­vegy Wagner Gyuláné és ennek mérnökfia, tartalékos tüzérfőhad­­nagy gyászolják. Temetése szerdán délután lesz a Teleki­ utcai családi házból. A tanácshoz egy esztendő óta sok kérvény érkezik. Mindenek­előtt a tanyai bérlők kérték, hogy óvadékukért vásároljon a város hadikötvényt, mert ezzel is gyara­podik a pénzük. Sok azonkívül a bérletátruházás. Nem tudja valaki — talán katona — ellátni a föl­det, átengedi másnak. Alapos gyanú szerint ezeket a kérvényeket egy és ugyanazon kéz, még­pedig primitív kéz gyártja, nyilván üzletszerűen. Másként zug­­irászatnak hívják ezt, kellő ideje, hogy beleavatkozzék a rendőrség. Amiként hogy egész bizonyosan úgy is lesz. Zugirászok mindig voltak Sze­geden, hozzá lelketlenek is. Talán emlékeznek még sokan arra a görbe, hosszú alakra, aki szinte a fejét is bebugyolálta sálakba, egész posztóvégeket csavart a lábára s gyártotta a kérvényeket. Voltak neki magának is beadványai, olyan zavarodott észjáratnak, mintha va­lamely lipótmezői magánirodában szerkesztődtek volna. Egyszer arra kérte a tanácsot, eszközöljön ki neki ócska ruhákat a meggyikolt Sándor király hagyatékából, más­kor más uralkodóknál való közben­járásért esedezett, de minősített butaság volt minden sora s ami közigazgatási kifejezést csak hal­lott az életben, azt rendre fölhasz­nálta a beadványaiban, vagy volt rájuk szükség, vagy nem. Ezt az alakot ártalmatlanná tette a törvényszék, talán azóta meg is halt. Elmebajosnak hitte min­denki, annyi esze volt azért, hogy idegen parasztok segítségével föl­vegye más pénzét. A rendőrség figyelmét fölhívjuk a városháza környékére, tehát messzire sem kell menni. Két kocsma van a Feketesas­ utcában majdnem egymás mellett. Ezen a tájékon hetipiacos napokon ugyan­azon alakok cirkálnak, lévén a két kocsma kocsimegálló hely s ha a magyar bejön a városba, több mint valószínű, hogy dolga van a hatósággal is, szóval kinéz belőle egy kis kérvényre való. Már letelepedésük alkalmával elfogják őket, az iroda közönsége­sen valamelyik korcsmában van. Sem a tulajdonos, sem a kiszolgáló személyzet nem tudhatja, mifajta írási műveletek folynak itt, egyéb­ként sincs hozzá semmi közük. Őket tehát nem érinti az ügy, azt csinál a vendégük, amit akar, csak fogyasszon. Pláne másokat is lel­kesítve. Azt vethetné valaki ellenünk, hogy nem vagyunk jó taktikusok, madarat dobbal akarunk fogni, most elriasztottuk a zugirászi tes­tületet. Csak annyi rá a válaszunk, hogy az említett helyeken jól tud­ják, kik a kérvénygyártó Olcsó Jánosok, a saját kezük nyoma min­dennél erősebb bizonyíték s tessék vaktában megállítani hetipiacra érkező tanyait azzal a kérdéssel, hogy kivel íratja a kérvényeit? Legtöbben talán a nevét sem tudják megmondani a főügyvéd urnak. Névről mi sem ismerjük, de szívesen lerajzoljuk. Negyven év körüli, ezüst pitykés mellényű, cigányos arcú paraszt, föllépésében részint hetykeség van, részint szemtelenség. A városházának majd minden hivatalában megfor­dult már, informál, sürget, türel­metlenkedik s fenyegetőzik, hogy elmegy a polgármesterhez panaszra, ha nem intézik el hamarosan az ügyet. Hát néhány helyen már megmondták neki zamatos magyar­sággal, hogy hová menjen, de akárhányszor kergetik ki, mindig visszatér, legfölebb alább adja egy hanggal. Ha valaki keresni akarja, köny­­nyen megtalálja ezt az embert, akinek ruganyos ifjonti erejét ért­hetetlenül nélkülözi a katonaság, vagy legalább is a hadifuvaros­­sereg, mert úgy rémlik, láttuk régebben kocsi bakján is. A toronyalja körül űzött zug­­irászatot — amiben részt vettek régebben kiérdemesült, nyugdíjban pihenő inokok és elcsapott nyug­díjasok — büntetendő voltán, kívül még másért is veszedelmesnek tartjuk. Megtörtént, hogy a tanács valami teljesítményre hívta föl a bérlőit, az átadta ügyét a gyalog­­prókátornak. A jeles férfiú fő­­gondja csak az előre való fizetés volt. A pénzt fölvette, de a dolgot nem intézte el, többnyire nem is tudta. Folytatásul a türelmetlen magyar végre maga kezdi meg a kálváriát, azaz veszi sorra a hivatalokat, de sehol sem tudnak a kérvényéről semmit. Természetes, hogy ilyenkor alkalmatos a hatóságot szidni, hiszen az írást gyártó úr azt állítja, hogy­­ő is sürgetelőzött, de hiába. Viszont a város már elvett bérle­teket, mert a bérlők nem tettek eleget bizonyos fölhívásnak. Mit tudtak szegények a következmé­nyekről, mikor egy ilyen naplopó kezébe kerültek ? Ezért kell őket kiseprűzni. Zugirászok szü­retje. SZEGED ÉS VIDÉKE, 1916 január 18 cO o Erna MorénaM ta Uto lön! Jön! Jön! A Szerdán és csütörtökön az abM Erna Moréna camto fl­ánt várjáli a b­esszi­rábiai orosz frontra. BUKAREST, január 17. Mint Ungheniből jelentik, várják a cár­nak a besszarábiai tronra való megérkezését. Az orosz nagyünne­pek alatt Kuropatkín tábornok meglátogatta a legutóbbi harcok idején túlzsúfolt kórházakat és a sebesül­tek közt számos kitüntetést osztott ki.

Next