Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1858
. A második párt az egyes írók összes munkáinak alkalmazásához ragaszkodik. Okai következőleg hangzanak. Az írók összes munkáival, főleg a gymnasium hetedik és nyolczadik osztályaiban, az Olvasókönyvekénél mind irányra mind hatáskörre nézve több és biztosabb jót eszközölhetni, mert az érintett osztályok a jelesebb íróknak oly jellemzését igénylik már, mely azok életének valamennyi oldalát, az ezekben érvényesített irányokkal együtt, okszerűen tárgyalván az ifjakat úgy képezze, hogy azok egykor a nyilvános élet viszonyai és működései között sokoldalúlag fölhasználható tagokká lehessenek. Ehhez azonban koránsem elég az életből merített példák puszta fölhordása, az iránymondatok elvontan tartott elemezgetése, vagy az egyes, ha még oly remek, műdarabok rideg tárgyalása, mert ezek, minden hasznosságuk mellett sem fogékonyíthatják és ügyesíthetik úgy a fiatal szellemet, hogy ez magát bármikor és bárhol ne csak tájékozhassa, hanem gyors és eszélyesen biztos ténykedése által érvényesíthesse is. Non pro schola, sed pro vita discimus: úgy intéztessék tehát a nevelés, hogy annak folytában az ifjak azon elmei, kedélyi és akarati készségekkel biztosan fölruháztassanak, melyek nélkül az élet sokoldalú bonyodalmai között hiába történik bármily törekedés a közösen óhajtott jóllét felé. Amely tanár előtt az ily, közösen óhajtott jóllét megvalósítása lebeg, az a tanodai Olvasókönyvekkel, ha még oly szabályosan voltak is szerkesztve, soha be nem érheti. Az Olvasókönyvek az írók munkáiból csak részegészeket vagy töredékeket adnak, melyek az írók elmei, kedélyi és akarati készségeit, meg az ezen készségek viszonyszerű munkálkodása által szerzett szellemi kincseket nem tükrözhetik eléggé világosan és úgy vissza, hogy azok egy, sikerdúsan áthatható egészet képezzenek, következőleg az Olvasókönyvek nyomán vezetett ifjak sem hajthatják azt önmagukban végre, amit mégis részint a czélzatos önművelésnek részint a gyakorlati életnek tekintetéből minél gondosabban végre kell hajtaniok. Szükséges ugyanis, hogy azóknak helyesen fölfogott és alaposan átérzett életfolyását önmagukban utánéljék, mert csak az öntudatosan végrehajtott utánélés által szilárdíthatják meg önmagukban az olynemű készségeket, minek az írókban munkáik szerkesztésekor valódilag szerepeltek. A harmadik vagyis a kiegyenlítő párt az ügy folyásának egészen más szerkezetet kölcsönöz. Alapvetését ijeszkedés, haladását óvakodás oszlopolván először is az előbbi nézetkörökből mindazt eltávolítja, ami bennök a nevelés mivoltával, meg a nyilvános tanintézet viszonyaival össze nem fér; megtartja ellenben és öszhangzóvá teszi mindazt, a mi velők megegyező. Itészkedőleg átértvén, hogy az első párt a tanulóban csak elszigetelt azaz egyedül önmagára viszonyított egyént, a második csak másokra viszonyított lényt vagyis csak társasági tagot lát, kijelöli a határvonalakat is, melyeken belül mindegyik mozog. Az első működési nézetköre a nevelési individualismus, másodiké a nevelési universalismus: miért is az első csak azt szorgalmazhatja következetesen, amit az egyéniség kialakítása, a másik ellenben csak azt amit a társasági viszonyok hullámzása szükséges. Amaz a tanulót fejleszti, hogy egyénileg önállóvá, emez idomítja, hogy társaságilag felhasználhatóvá tegye. A harmadik párt ítélete szerint ezek merő egyoldalúságok, mert a tanuló sem nem egyedül czél, hogy mindent önmagának, sem nem egyedül eszköz, hogy önmagát a társasági viszonyok hullámzásának mindenkép alája vesse, hanem észszerű rendeltetésénél fogva czél is eszköz is. Czél, mint egyén, kinek irányában a társasági viszonyok észszerűleg fölhasználandó eszközök; eszköz, mint társasági orgánum, kit czéljainak irányában a társaság használ föl. Szóval a concretismus a tanulót oly hivatásos személynek ismeri, kinek szabadon megváló-