Állami Klauzál gimnázium, Szeged, 1948

PETŐFI SÁNDOR. Petőfi Sándor, a magyarság legnagyobb, legforradalmibb köl­tője 100 éve halott. Teste ott pihen jeltelenül valahol a fejére egyházi síkon, csontjai ezer és ezer névtelen szabadságharcos csontjaival ke­veredve rég földdé váltak már, de szelleme, mely a szabadságot és az ezzel egyenértékű forradalmi lelkületet jelentette már kortársai előtt is, nemcsak töretlenül él tovább, hanem ép most, napjainkban bontogatja legszebb virágait. Tekintetünk Erdély halmai felé száll és könnyekig meghatódva pihen meg a csatatéren, hol Európa egyik legnagyobb szelleme lob­bant utolsót. Korai halála fájdalommal tölt el, de vígasztal is egy­ben, hisz szépen halt meg, úgy ahogy élt, fé­rfimódra a legmagaszto­­sabbakért, amik csak embernek adattak: a hazáért és a szabadságért. Élete nem volt céltalan, halála nem volt hiábavaló. Az ember eleshetett ugyan, de az eszme, melyet képviselt, győzedelmeskedett. A szabadság, testvériség és egyenlőség eszméi meghódították a vi­lágot. Költőről beszélni hálás és felemelő, de egyben igen nehéz feladat. Nem elég hozzá a jóakarat, a tárgyi ismeret, mert az ítélő­képesség biztonsága nélkül nem jutunk messzire. A legszebb vers is néma marad, ha nem akarjuk mögötte meglátni az embert, ha nem engedjük, hogy a szavak zenéje és dübörgése mögül a mi bensőnk­ben is kibontakozzék az érzés, az eszme, mely a költőt életében vezé­relte és holta után halhatatlanná tette. A Petőfi kultusz nem mai keletű. Már a kiegyezés után meg­próbálták a költő kisajátítását. Nevét egymással homlokegyenest el­lenkező irányzatok írták zászlóikra és nem volt év, melyben ne akarták volna magyarázni, sőt, ami még rosszabb, tudatosan félre­magyarázni. Csak egyet nem akartak soha: a vers mögött meglátni az embert, a hazafit, a politikust. Nem értették meg, hogy a költő, aki a magyar szabadságért harcol, világszabadságról énekel, mert nem látták be, hogy e kettő nemcsak megfér egymás mellett, de a legszorosabban összefügg. Királyellenes verseit és a nemesi Magyar­­ország kíméletlen bírálatát fiatalos türelmetlenségnek, politikai is­kolázatlanságnak bélyegezték, mert nem érték fel, hogy aki jövőt akar teremteni, annak bizonyos mértékig le kell rombolnia a múltat. De hogy is kívánhatunk megértést azoktól, akiknek a múltban gyö­keredző libe­ralizmusa magától értetődően csupán, a mindenkori sta­tus quo fentartásáig terjedt? Nem Petőfi igazságát keresték a költőben, hanem a magukét. ”

Next