Szegedi Gyorsíró, 1911. szeptember - 1912. június (8. évfolyam, 1-10. szám)

1911-09-20 / 1. szám

írókört kell létesítenünk és ezzel kapcsolatosan oda kell hatnunk, hogy lehetőleg minden közép- és polgári iskolában taníttassák a gyorsírás. Az igazságszolgáltatás, a katonaság és más gyakorlati pályákon nagyobb körben kell bevezetnünk rendszerünk alkalmazását. Közre kell hatnunk a tekintetben, hogy az ország különböző vidékein ismeretterjesztő elő­adások keretében népszerűvé tegyük a gyorsírást a nagyközönség előtt, stb., stb., mindezek olyan fontos, szükséges és életbevágó reformok,­­amelyeknek súlyát és hatását lényegesen emelné az a körülmény, ha a rendszer jubileumának köszönhetnék megvalósulásukat. Szóval ezt a két esztendőt célirányos munkával, dologgal kell ■eltöltenünk. Irodalmilag, társadalmilag és egyénileg azon kell lennünk, hogy két év múlva értékes alkotásokról számoljunk be a köz­bünk jövő külföldi kultúremberek előtt. Bizonyítsuk be előttük azt, hogy Magyarország méltó helyet tud, képes és akar betölteni az európai kulturnemzetek sorában. Igazoljuk be azt, hogy mi e tekintetben is olyan előrehaladott és fejlődött stá­diumban élő nemzet vagyunk, ahol ilyen hasznos ismeretágnak gyakorlati előnyeit első pillanatra felismerik és azt minden téren alkalmazzák is. A vezető köröknek meg kell jelenniök ezen a fényesnek ígérkező nem­zeti ünnepen, hogy személyes ottlétükkel is dokumentálják azt a meleg érdeklődést, amellyel hazánk kultúrmozgalmai iránt általában viseltetnek. Hisszük és reméljük, hogy ez a jubileum kiemelkedő pontja lesz hazánk kulturális fejlődésének, egy olyan nagyjelentőségű esemény, amely előtt a legszigorúbb történetírónak is meg kell állania és megörökíteni azt az utókor számára. Hogy ezt elérhessük, magyar műtársaink, fogjunk össze vállvetett munkával és kitartással a nagy küzdelemhez! _ ^ Dr. Katona T­avid: Emlékeink felkutatása. D­r. Téglás Gézától. Aki csak futólag foglalkozott a magyar gyorsírás történetével, annak is feltűnhetett, milyen sok pótolni való akadt azon az utolsó két évtizedben, milyen sokáig várt a stenográfia nem egy hazai úttörőre, amig tudomást vettek róla. Itt van Gáti István, akinek 1769-ben kezdődő működése csak 1889 óta ismeretes, vagy Tiszaújhelyiek, akikre 1900-ban, Vaáry Sándor, cikire 1904-ben, id. Zeyk Miklós, Pecchinoli Angelo, akikre 1908-ban, Lukács János, kinek nagyarányú munkássága és rendszere közelebbi meg­ismerésére csak napjainkban került sor, 1892-ben pedig a Szegedi Gyors­írászati Közlönynek az akkor még köztünk élő Szárcsevits Ambrust és Béres Eleket valósággal felfedeznie kellett és akárhány kulturhistóriai szempontból is érdekes egyéb adat csak legutóbb került elő a por-ülte könyvtárakból. Mindez azt igazolja, hogy még nagyon sokat remélhetünk a kutatá­sok folytatásától és szükség is van arra, hogy az anyaggyűjtés teljesebbé tétele érdekében az egyes iskolai és múzeumi könyvtárakat műtársaink átbúvárolják. Ha nem is minden adat olyan érdekű, mint az előbb említettek, a kisebb jelentőségű, de sokszor fontossá válható vonatkozások is meg­érdemlik a felkutatást és a közzétételt. A régi magyar gyorsírók legnagyobb részétől ugyan még csak egy­két generáció távolságában vagyunk, de azon a határon már, ahol a­­cselekvés tizenkettedik órája üt. Legfőbb ideje, hogy mindazt, ami még kipuhatolható és megmenthető, együttes munkával igyekezzünk megóvni a helyrehozhatatlan pusztulástól.

Next