Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-07-10 / 54. szám

54-ik szám Szerdán, július 10-én 1861. Harmadik évfolyam Megjelenik: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői lakás: Buzatér, Sziráky-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden házhozhordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó­ hivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 8 frt, — év­negyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám ára 8 ujkr. Hirdetések: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsorigta­­tási dija 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. A hongyülés legújabb lépése. A királyi leirat meglehetősen kényelmetlen helyzetbe hozta országgyűlésünket, s el lehetett mondani, hogy a múzeumi gyűlésterem fölött „meg­nehezült az idők viharos járása.“ Ismerjük lényegében az egész leiratot, mely amily rövid tartalomban, ép oly finom a kidolgo­zásban, s ez utóbbiban rejlik erőssége, mint Tró­jának a palládiumban, mely hozzáférhetlenné téve. Mert hisz nem annyira az abban reánk kimondott törvénytelenség vádja volt a dolog neheze, mint inkább azon valóban kegyes atyai hang, mely mi­dőn az 1790. évi koronázó országgyűlés alkalmával követett eljárásra utal, azalatt a háttérben egy titkos fényes alakot rejteget, ki szelíd szemrehányó hangjával ilyenformán látszik hozzánk szólani : „hát nincs bizalmatok bennem!“ És ez a hang ama bűvös palladium, melyet a vér­­mérsék és a logika következtetései szerint reánk nézve ép úgy lehet biztatónak, mint aggasztónak magyarázni, de amelyet az országgyűlés eszélyte­­lenség, meggondolatlanság vádja nélkül el nem odázhatott magától, de azért sem, mert bizonyára éreznie is kell­, hogy a jövő eshetőségekért a ne­héz felelősség terhe igen könnyen az ő vállára bil­lenhet. De hála Istennek, ez uj szirten is átestünk s pedig úgy, amint legkivánatosb vala, s az ag­gódó honfikebelről ismét egy teher esett le; pedig hogy mily nehezen járható meredek volt e szirt, azt csak a hongyülés azon többsége mondhatná meg, melynek akarata folytán a fölirat előbbi alak­jában keresztül ment. Dicsőség és elismerés ezért nekik, kik a leg­szebb győzelmet aratták, mert önmagukat győzték le, fényesen megmutatva azáltal, hogy méltók vá­lasztóik bizalmára, méltók e nemzetet képviselni, melynek érdekeit oly önzés nélküli tiszta kebellel, oly világosan látó értelemmel bírják fölfogni. S ha volna, ki ezért a következetlenség vádjával merné őket sújtani, az csak saját éretlenségét árulná el. Azt mondtam egy helyen, jellemezni akarván a jelen országgyűlés szellemét: „ha nagyok a ve­szélyek, van belátás, mely fölismeri azokat, s van erély és tapintat azok elhárítására.“ E szavakra most csak pecsétet üthetek. A többségnek, ha mereven következetes akart volna lenni, alig volt egyéb teendője, mint vagy újabb határozatot hozni, melyben kimondja, hogy megmarad előbbeni véleménye mellett; de ez­zel elzárta volna a fejedelem elöl az utat, ki élén­ken óhajt a föliratban foglalt nagy fon­tosságú kérdések iránt őszintén nyilat­kozni, vagy a változatlanul hagyott fölirathoz még egy magyarázó toldalékot csatolni, melyben kifejtse, hogy föliratában sértés a fejedelem és trón tekin­télye ellen nincs; hogy a törvénysértés vádja őt nem illetheti, mert a mostani trónörökös helyzete egy elődével sincs hasonlatosságban; hogy a jelen eset alkotmányunk történelmében egyetlen stb. De mit használt volna ez. Aki nem azt hiszi, hogy ezzel ott lettü­nk volna, ahol voltunk, az a légből következtet. Legjobb volt tehát a harmadik eset, melyet az európai közvélemény is bizonyára he­lyeslésével kísérend : visszaállítani a fölira­tot előbbi szerkezetében, így anélkül, hogy létező törvényeinken sértés követtetett volna el, el­értük azt, hogy elég tétetvén az uralkodó kíván­ságának, minden akadály el van hárítva az egye­nes felelet kimondása előtti, s ezáltal, meglehet, oly örvényt kerültünk ki, mely, egy időre legalább, könnyen a Scylla és Charybdis részei közé sodor­hatta volna a nemzetet. Mert hogy vész környezett bennünket, az legjobban észrevehető vola a bécsi centralista urak és fizetett közlönyeik magavisele­téből, kiket és melyeket irántunk a féktelen ellen­­szenvök szerencsénkre oly ügyetlenekké tesz, hogy nem is kell keresnünk, ők maguk mutatják meg az örvényt, melybe vezetni akarnak. Mióta a hongyülés foly, örökké csak azt ki­abálták, hogy a magyar országgyűlés legnagyobb része csak féktelen szenvedélyét követi. Most va­lóban kiváncsiak lehetünk rá, milyen hangra vál­toztatják az előbbeni nótát, mert íme láthatják, hogy igen is tud az mérsékelt és eszélyes lenni, egyedül azon szent érzelem sugalatából, mely az ő rideg keblükben nem honol, s amit nálunk hon­szerelemnek neveznek. Bezzeg mérgelődnek majd, hogy nem mentünk fejjel a falnak, hogy gonosz machinatiójukon kilógott a magyar képvi­selők politikai érettsége, mely képes vala fölismerni s elég ügyes elhárítani magáról azon Achilles sar­kát, mely az európai diplomatia mesterkezei közt oly döntő szerepet játszik — a felelősség terhét. S most már, miután a nemzetgyűlés mindent megtett, mit gyáva öngyilkosság nélkül tehetett, nyugodt lélek, tiszta öntudattal bátran nézhetünk szemébe a jövőnek, mely ha villámokat rejt sötét méhében, az nem minket fog megrettenteni, kik, végezvén kötelességünket, jóra és roszra elkészül­ve vagyunk. A fölirat újra föl fog küldetni eredeti szer­kezetében, s most már egyenes feleletnek kell rá jönnie. Csak két felelet van, mit e nem­zet megérthet: igen! vagy nem! kibékülés vagy teljes meghasonlás — harmadik eshetőség nincs. Hallók a fejedelem legújabb nyilatkozatát, mit a bécsi urak háza küldötteinek ten, mely való­ban nem igen kelthet valami vérmes reményt ben­nünk, hogy a föliratnak így is kívánt sikere lesz; ám mi megmutattuk, hogy semmi közünk az osz­trák parlamenthez, nekünk csak a magyar trón örökösével, törvény szabta megkoronázandó magyar királylyal van ügyünk; mi egyedül tőle várjuk a szót, mely kibékülésre vagy végmeghasonlásra vezet. Mi újult bizalommal fordultunk felé, kérve, jöjjön ve­lünk egy útra, azon útra, melyet a törvény kije­löl, s mely a megroskadt birodalom számára is egyedül lehet ü­dakozó. Ig_ Vázlatok Csongrádmegye június elején tartott köz­gyűléseiről. (V­ége.) Azon elvekhez híven, melyeket az 1847—8-ki törvénykönyv megállapított, mindenesetre a jog­egyenlőség a honi politikai hittanok első ágazatává lön, mivel államférfiaink egyik jelese, Nyáry Pál országgyűlési képviselő a f. évi junius 20-ai kép­viselőházi ülésben ekép nyilatkozott: „Az 1848-ki törvények kimondván a jogegyenlőséget, ebből ter­mészetesen következik, hogy amint eddig a nemes embert neki volt szabad boroztatni, ez elv kimon­dása után már a nem nemeseket sem lesz szabad, mint ezt Pestmegye határozatilag is kimondás stb. Lonovics József, a hazafias szellemű s nagy tudományu érsek az 1848-ki törvényeket a magyar aristocratia valódi nemes levelének tartja, s épen e hitben él e sorok írója és kijelenti, hogy a ma­gyar nemesség, mely az alkotmány sáncain kivü­l állott népet magához emelte, s a közös tehervise­lést elhatározta, s az ország reformált alkotmányát a jogegyenlőség nemes elveire fektette, és mely ezen törvények védelmére az osztrák kormány fegy­veres megtámadásai ellen vérét, vagyonát, nemzeti lételét mérlegbe vetette, kockáztatta, páratlanul áll a világtörténetben, miért is ezen erkölcsi és szel­lemi nagyság előtt önkénytelenül hódolatra, imá­­dásra lelkesül a honfiúi kegyelet, nem pedig izga­tásra és becstelenkedésre a nemesi név és nemesi osztály ellen. Az izgatás kellékei: a felsőbbséget engedé­lyekre késztetve, a fenálló rend elleni kikelés, vá­gyak ébresztése, szenvedély, lelkesedés, jó és rosz indulatoknak a maga érdekébe behúzása, állíthatom mindezen törekvések és indulatok szóban forgó ész­revétel látkörén kívül estek. A törvény korlátain belül a legszélesebb szabadság joggal megilleti a köztanácskozásokbani megvitatásokat. Hanem az ilyenféle kifejezések: „mit beszélnek, mikor nem tudják a törvényt“, hullámzó indulatoskodásra utal­nak és másrészről a másik vitatkozó fél szellemi tehetségeinek gúnyos megkisebbítései , melyek a köztanácskozási téren nem ildomosak; mert bát egyik vagy másik szónok nem tudná is a törvé­nyeket, az ilyen hiány tévedés színében lehetne csak fölvetendő, nem azon meztelenségben, mi nem csak az érzelmet, de az értelmet is sérti. Nincs benne kétség, ha végrendeleti avagy törvényszerv A gyám- vagy gondapák nincsenek, ilyeket a fejede­lem ad a nemesek­ és szabad honfiaknak a htk. I. r. 124. cime szerint, hanem teheti ugyanezt a ná­dor vagy vármegye az 1659: XXX. t. c. értelmé­ben; minthogy pedig az 1847—8. évi törvények a jogegyenlőséget behozták, több mint bizonyos, mi­szerint ezen törvénykönyv XI. cikke tekintetbe vé­tele mellett a vármegye nemes és nem nemes árva fölött gyám vagy gondnok rendelés dolgában önál­lóan és teljes jogosultsággal intézkedhetik; állván pedig e jogtétel, fölidézett kifejezések annál sér­tőbbek, mert ezen vitás kérdésben a törvényes igaz­ság a megtámadott fél vélekedése felé ellenállhat­­lan erővel hajlik. A megyei képviselő testület egyesülve a tisz­tikarral képezik a megyei hatóságot, s a képvise­lők sok tekintetben úgy állanak a tisztviselők irá­nyában, mint az országgyűlési képviselők a felelős miniszterek ellenében. Ismerve tehát ezen hatás­kört, hadd mozoghasson a képviselő is szabadon azon eszmevilágban, melyet sajátjának vall, s azon hatáskörben, melyet az országos törvény- és nem a tisztviselőktől nyert, s minden hullámütése a bí­ráló vagy a tekintélyek nézeteitől eltérő vélekedé­seknek akár köztanácskozási, akár társadalmi té­ren ne vetessék izgatás- vagy egyéb gyanús dolog­nak, hanem az alkotmányos élet természetszerű ki­folyásának, mert bizony ezen légkörben szokásos dolog, hogy minden tehetség saját fejével gondol­kozik, és a tekintélyek tisztelete mellett nem eskü­szik a mester szavaira, hanem egy vagy más kér­désben független véleményt. Fölteszem a kérdést, abban van-e alkotmá­nyos nyereség, ha életbe nem vágó kérdésekben mindig és kivétel nélkül a közgyűlés tagjai közt paradicsomi öszhangzás van, vagy ellenkezőleg itt­­ott akad­ékszerű ellenmondás, mi a kölcsönös cam­paeitatiók segélyével a részrehajlás nélkül bíráló ész sugárlökései közt a valódi méltányosság és em­berileg megközelíthető igazság Isten csarnokába vezet ?! Bevégzem soraimat Dessewffy Aurél gróf eme soraival: „A mi szivünknek sincs más ideálja, mint e hazának lehető legnagyobb boldogsága, e hazá­nak mondom, melyet imádva szeretni nem csupán

Next