Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-09-11 / 72. szám

bizottmány az adó felfüggesztésével kecsegteti a népet, ha a következő feltételeket elfogadja: A köz­ség kötelezze magát az adót tulajdon maga 6 hét alatt beszedni, a Fi­nanz-Land­es-Di­r­ecti­ót törvényes hivatalul elismerni és e hiva­talnak jövőre is mindenkor pontosan eleget tenni. A derék lakosok inkább hagyják magukat zsarolni, mintsem ilyféle ígéreteket tennének. — A magyar biztositó­társaság, mint hallat­szik, 80,000 frttal van megadóztatva, s pár nap előtt 29 ezret már kifizetett. Mennyire nagy kiter­­jedésüek e társulat ügyei, kitűnik abból, — mond egy bécsi lap — hogy Bécsben székelő föügynök­­sége august, hó első felére kész 45.000 frttal szá­molt be. — A kolozsvári ev. ref. fötanodában f. hó 2-án Gyulay Pál a tanév kezdete alkalmával re­mek beszédet tartott az egybesereglett ifjúsághoz. Sajnáljuk, hogy a két erdélyi lapban közlött be­szédet lapunk szűk köre miatt nem közölhetjük.­­ A félhivatalos „Donau-Zeitung“nak azt ír­ják Pestről, hogy hír szerint a Magyarhonban levő pénzügyhatóságok oda utasíttattak, miszerint a ma­gyar hírlapszerkesztőségektől a hátralékos hirdetési díjakat szükség esetében katonai erővel is behajt­sák. Pesten eddig semmit sem tudnak e rendeletről.­­ A félhivatalos „Konst. Korr.“ szerint egy részletes magyar minisztérium alakítása jelenleg több valószínűséggel bír, mint valaha. Gróf For­­gáchot ez ügyben nemcsak Eszterházy gróf, hanem Degenfeld, Protobevera és Plener miniszterek is támogatják.­­ Azon tilalomra nézve, hogy a hivatalno­kok teljes szakást és magyar ruhát nem viselhet­nek, az „Ost-Deutsche Post“nak Pestről helyreiga­­zítólag azt írják, hogy ily rendeletet tényleg csak a cs. k. kereskedelmi minisztérium küldött az ot­tani cs. k. postaigazgatósághoz. Ebben megtiltatik a korszakás viselése s a hivatalnokok emlékeztet­nek, hogy szolgálatban a szabályszerű egyenruhát viseljék, szolgálaton kívül azonban tetszés szerint jelenhetnek meg magyar ruhában is. A Kecskemét közgyűlése a városi aliparta­­noda ügyét aként dönté el, hogy az mind a kath., mind a ref. algymnasium osztályaiba fog beolvasz­tatni. (Ez Szegeden is kivihető lenne, csakhogy aztán a felreál azonnal felállítandó! Szerk.) — Fehérmegye részére Szekrényesy András, előbb cs. k. főtörvényszéki tanácsos urat emlegetik kir. biztosul. — Egy uj német élclap „Lacikonyha“ címmel kisérti meg a lenni vagy nem tenni nagy kér­dést. A próbalap sok életrevalóságot tanúsít. Elő­fizetési ár félévre 3 frt, negyedévre 1 frt 50 kr. Szerkesztő Beck W., kiadótulajdonos Wodianer F. — Az „Ördög Naplója“ cimű­ élclap augustus 30-ai számával megszűnt létezni. Az előfizetők pénzeik végett keretnek minél előbb intézkedni. A kiknek G­ortjok járna vissza, azok a „Családi Kör“ félévi számaival lennének kárpótolva, ha e csere inyökre leend. — Gr. Forgách Antal m. hó 27-ről kelt kör­iratban felszólítja a főispánokat, hogy a megyékre nézve szükséges költségvetéseket minél előbb föl­­terjeszszék, hogy igy a szükséges utalványozás minél előbb megtörténhessék; továbbá, hogy a há­ziadónak további beszedését véglegesen tiltsák meg. — A „Hír“ írja, hogy Asbóth Lajos 1848 —49-ki emlékirataira eddig mindössze csak 60 elő­fizető jelentkezett. A H­az­­a. (Vége.) Vendégem utósó szavai oly érzéssel voltak kiejtve, hogy önkénytelenül elhallgattunk egy ideig mindketten. E szünet alatt vizsgálom vendégem arckifejezését s látám rajta a múlt szomorú idők gyászos borúját, de látám egyszersmind a nyugodt megadást, melyet csak a legnemesb kebel érzete tud az arcon visszatükrözni. Tíz percnyi szünet múlhatott el e némaság­ban, melyet az ablak alatt elhaladó búcsus nép éneke szakasztott meg, mi vendégemre mintegy ébresztőleg hatott merengéséből. — Megbocsásson uram, hogy elbeszélésemet félbeszakitom, de a jó öreg barátra gondolok, s e kívülről beható ének figyelmeztetett, hogy talán már terhére is vagyok unalmas beszédemmel. — Ellenkezőleg, sőt fölötte kiváncsi vagyok azon nagy időkről hallani valamit, melyekben ma­gam is lefizettem erömhöz képest hazafias tartozá­somat. , — Legyen tehát, mint ön kívánja uram, — viszontó vendégem. — Amint a jó öreg szerzetes­nek elmondám, miként hagyom oda apámat, mert hisz anyám már rég a holtak nyugalmát alva, ko­moly pillantást vetett felém, s a többi közt csak azon szavaira emlékszem már, midőn eként szólt: “Ha már egyetlen támaszától fosztod meg agg apá­dat, legalább arra törekedjél, hogy a szegény zak­latott hazának hű szolgája légy, kisérjen pályá­don a magyarok hatalmas Istene!“ E sza­vak után megölelvén, megáldott, s azon némileg megnyugtató ígérettel bocsájtott el, hogy sorsomról apámat minél előbb tudósitni fogja. Csak pár nap időztünk Szegeden, s azonnal Len­key csapatához szállítottak bennünket a per­­laszi táborba. Alig egy heti gyakorlat után egy hadedzett régi huszár mellett már hadi szolgálatra alkalmaztattam. Egy hajnalban riadót fújtak, s mi csatakészen őrszemre parancsoltattunk. Fogalmam sem volt még a csatáról, s nem is sejtem, hogy még az­nap érhet is valami. Mint később megtudom, a sáncokból az el­lenfél kitörést merészelt, hogy ez alatt megfogyat­kozott élelmiszert szállíthassanak táborukba. Erről parancsnokunk idejében értesült, s bennünket, vagy 200 huszárt s egy zászlóalj honvédet az ellenfél felé parancsolt, mig ő a becsempészendő gulya elé ment, miről az akkor ott szolgáló szegedi pásztor­csapat Rózsa Sándor vezérlete alatt idejében és körülményesen tudósította őt. Mi parancs szerint lanyhán viszonoztuk az ellenfél lövéseit, ami any­­nyira felbátorítá azt, hogy rendes támadás fejlett ki e kis hadi cselből, s az ellenféllel lévő vasas osztály már jobb oldalunkat bekerítéssel fenyegető. E tény utasításunkat túlhaladó, s lelkes parancsno­kunk egy fordulattal oly állást fejtett ki, hogy most már ellenfelünknek kell e menekülésről gon­doskodnia, mit hogy annál biztosabban eszközöl­hessen , fedezetül kartácstűzzel dolgoztatott ellenünk. Ekkor történt, hogy lovam kidőlt alólam, s egyik lábam a kartács­záporban megsérült. Esz­méletlenül feküdtem lovam mellett, s csak akkor jöttem magamhoz, midőn a kórházban az orvos lábamat kötöze, melyből a golyót szerencsésen ki­vette. A csata eredménye, mint később értesülök, fényes volt, mert egy nagy falka gulya lett a ma­gyar tábor nyereménye. Midőn lábam javulni kez­dett, megengedték, hogy a kórház előtt élvezzem a szabad levegőt. Itt egy szomorú látvány tűnt elömbe. Egy éltes huszár ült az ajtó melletti padon. Dolmánya egyik ujja üresen csüggött alá; jobb lábára térden mankó volt csatolva, szemei örökre elhomályosodva! A nemzeti nagy küzdelem ez agg romja előtt az átmenők meg nem állhatók, hogy vagy szánalmukat, vagy átkukat ki ne fejezzék. — Itt van eredménye a Kossuth-dicső­­ségnek! — m­ondá egy pohos kereskedő, borza­lommal fordítván el szemeit rólunk. — Ennek is jobb lett volna az ekét ott nem hagyni, — mormogá egy előttünk elhaladó paraszt­ember. — Szegény huszár! — m­ondá sóhajtva és elérzékenyülve egy magyar nő. Az öreg huszár hallá mindezeket, s homlok­­bőre mély redökbe húzódott; hatalmas szürke ba­jusza megmozdult, föltekintett, mintegy látni akar­ván e szánakozó csoportot, s m­ondá hozzám, mert feledém megemlítni, hogy első megpillantásra azon­nal bizalmasan szólottam hozzá s megismerkedtünk egymással. — Lásd öcsém e sopánkodó népet, azt sem tudja miért jajgat, kedvem volna mindegyiknek egypár szóval lelkére beszélni!.... — Vájjon mit mondana nekik bátyám? — kérdem tőle kíváncsian. — Először is annak a siránkozó asszonynak mondanám, hogy jobb lenne bizony könyyit más szerencsétlenek fölött hullatni, mert én mindegyik sebemet a haza becsülete védelmében kaptam. Le­het némelyek szolgálati hűségén kételkedni, de az enyém szemmel látható. Rajtam az ellenfél kardja és golyója jegyző fel szolgálati állapotomat, rajtam szánakozni, azért hogy kötelességemet teljesítem, annyi, mint feltenni, hogy jobb lett volna, ha ha­zámat elárulom. — És mit felelne bátya a paraszt embernek? — Azt felelném, hogy az eke szarvát csak akkor lehet fogni, ha az ország határai biztonság­ban vannak , s hogy még ellenség van, ki termeszt­­ményünkre ásitozik, kár is kell annak megvédésére. — Hát a kereskedőnek mit szólna bátya, ki azt mondá : íme ez a haszna a Kossuth-di­­csőségnek! — Ne higyj neki öcsém; az igazi dicsőség oly szükséges a szívnek, mint a kenyér a testnek; ez táplálja a szolgálati hűséget, béketűrést és bá­torságot. Ők csak itt volnának azok, kik reám szánakozó pillantást vetnek; elmondanám a pohos kereskedőnek, ki csak úgy húzza lábait maga után : Mi hasznát vetted lábaidnak? A paraszt ember­nek : Vájjon mit dolgoztál te kezeiddel? S elmon­danám mindeniknek : Vájjon mire használtátok az Isten napját, mire forditátok tehetségeiteket, me­lyeket embertársaitok boldogítására kell vala hasz­nálnátok? S ha nem tudtok felelni, ne sajnálkoz­zatok a hazáért elnyomorodott agg huszáron, mert ő sebhelyeit legalább pirulás nélkül mutathat­ja meg. Ezen átszellemült hangon mondott szavak el­­feledteték velem, hogy egyik lábam még a fájda­lom szúrásaitól sajog, s elmondatám ezen uj ta­nítómmal azon eseményeket, melyek őt e rész­vétre méltó állapotba estek. Háborús időben ily állapot a vitézség írott oklevele, s fel is volt dől- Vegyes hírek. — Southerland Edward herceg, a magyar ügy lelkes barátja a „Bolond Miska“ szerkesztősé­géhez egy levelet intézett. E levélben a „Bolond Miska“ azon három számának elküldetését kéri, melyekben a „Vessünk fátyolt a múltakra“, „Ma­gyarország nem akarja örökségét egy tál lencséért eladni“ és „Hogyan képzeli Bolond Miska azt, hogy mint akarják a birodalmi egységet megcsinálni“ című­ képek vannak közölve, mivel a herceg e ké­peket valamelyik nagyobb londoni képes­lapban is közzétenni szándékozik.­­ A nép szava is kezd Bécsben a magyar ügy mellett nyilatkozni. A Wieden bécsi külvá­ros polgárai Smolkát a magyar ügyben tartott be­szédéért elismerő irattal tisztelték meg. Az irat át­adóinak Smolka következőleg válaszolt: „Nem me­rem hinni, hogy e kitüntetés engem megillet, de önök megjelenése azon magas becsesei bir, mely láttatja velem, hogy az igazság­ és jogosságért hangozta­tott szabad szó derék emberek keblében viszhangra talált.“ — A derék „Volksstimme“ a népszabadság ügyében, igy szól: „Ha egy nép szabadságát elfojt­ják , mint elfojtották Magyarország szabadságát, akkor a miniszteriális zsoldos írók az erőszakot él­tetik és szerintök minden más nézetű : emissarius, republikánus és idegen pénzért munkálkodó! Akár­melyik osztrák nemzettörzs szabadsága volna ve­szélyeztetve, legyen az bár magyar, lengyel, cseh vagy olasz, mi abban saját szabadságunkat látjuk veszélyeztetve, és azt utósó tollvonásunkig védeni fogjuk.“ — Ricas­eli megtartja ideiglenesen mind­addig a külügyi tárcát, mig a római kérdés meg­oldva nem lesz. — István főherceg ő fenségét novemberben Bécsben várják, holis 8—14 napot fog tölteni. — A „P. L.“ bécsi levelezője szerint mindig erősebben merül fel azon hír, hogy gróf Rechberg külügyminiszter állomásáról leköszön. Helyét, mi­után a Bécsben időző gr. Apponyi el nem fogadta, hir szerint Mennsdorff-Poully Galicia kormányzója foglalja el. — Az „Independance“nak írják Bécsből aug. 31-éről: „Southerland hg­éz lgne mostani magyar­­országi utazása nagy örömmel fogadtatik a magya­rok részéről,­­ annál roszabb szemmel nézik itt. A nemes pár még csak meg sem akart állapodni Bécsben. Ezzel ellenkezőleg lord Po-Bloomfield magatartása, ki a legjobb viszonyban van Rech­berg gróffal, annál jobban tetszik. Az angol követ tanácsolta ugyanis az első magyar felirat vissza­­utasitását, s ugyan ő tanácsla a magyar ország­gyűlés feloszlatását is. Ugyan ő volt, ki kormá­nyát megkérte, hívja vissza Pestről Dounlop urat, kinek a magyar fővárosból egyenesen lord John Russelhez küldött jelentései ellenkeznek az ő, Bloomfield, személyes politikájával, mely politika nagyon kedvez az ausztriai kormány egyesítési tö­rekvéseinek. Bloomfield azzal kecsegteti magát, amivel Schmerling, hogy t. i. a mostani politika mellett kitartván, utójára Magyarország is hozzá fog csatlakozni. Schmerling úrnál egész névlajstrom jóérzelmű ember van föl­jegyezve, mint mondja, s ezeket akarja felhasználni, miután különböző ürü­gyeket keresvén, fel fogja oszlatni a megyei bi­zottmányokat. No de valószínű, hogy Schmerling ur emberei ugyanazok, kiket Bach úr már hasz­nált, kiknek az országban se befolyásuk, se táma­szuk. — Az ausztriai kormány attól tart, hogy Southerland hg és Kgne visszatérvén magyarországi nagy körutjukból, majd panaszkodni fognak az an­gol kormánynál mostani bécsi követje ellen, s már csak ezért is féltékeny szemmel tekintik a jó fo­gadtatást, melyben Magyarországon részesülnek Fóthon a hercegi pár tiszteletére rendezett lako­mán Wald­stein gróf egy pohárköszöntését viszo­nozván, így szólt a herceg: „Ha angol nem vol­nék , magyar szeretnék lenni“, mely szavak Bécs­ben feltűntek. — Bécsben nagyon panaszkodnak az angol lapokban megjelenő levelezéseken. Egy osz­trák államférfit igen naívul jegyző meg közelebb­ről: „Egész sereg levelezőt fizetünk, s nekünk még pénzünkért sincs. A magyarok szerencsésebbek.“ Bécsben nagy sensatiót okozott Ricasoli sürgönye — az európai reactióra mért halálos csapásnak te­kintetik. Már nem remélnek egyébben, mint abban, hogy Napoleon nem igen van rokonszenvvel Rica­­solihoz, s csak attól tartanak itt, hogy e miniszter leteszi a külügyi tárcát, ami máris valószínűnek látszik. Azonban Olaszország mindenként megnyeri ügyét, — talál mindig férfiakat, kik a helyzet szín­vonalán állanak.“ — Bécsben bizonyos Warner nevű szabó szabadalmat kapott oly felső­ kabát készítésére, me­lyet kevés változtatással az oldalszárnyak behajtá­sánál azonnal Irakká lehet változtatni. Várjon ta­lálkozik-e olyan szabó, ki a dolmányt vagy attilát ily könnyen Irakká tudja változtatni?! — Az „Opinion nationale“ban Türr tábor­nok nyilatkozik, mikép Bonaparte­ Wysse her­cegnővel egybekelésébe a szülők és a király is be­leegyeztek.

Next