Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-06-01 / 43. szám

43-ik szám. Szombaton, június 1-én 1861. Harmadik évfolyam. Megjelenik: hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztői lakás: Buzatér, Sziráky-ház, első emelet. Kiadóhivatal: Burger Zsigm­ond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek. Vidékre postán és Szegeden házhozh­ordással: Egész évre 8 frt, — félévre 4 frt, — évnegyedre 2 frt osztr. ért. Helyben elvitetve a kiadó­ hivatalból: Egész évre 6 frt, — félévre 3 frt, — év­negyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára 8 ujkr. Hirdetések: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. kétszerinél 6 ujkr., többszörinél 5 ujkr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 ujkr. A nyilttérben a háromhasábos petitsorigta­­tási dija 20 ujkr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez címezendők. Az angol sajtó Deák Ferenc felirati indítványa felett. Oly alkotmányos országban, mint Angolban, nem csekély horderővel bírnak a lapok nyilatko­zatai az európai államok intézményei felett, s ha nem is mindig teljesülnek a jós hangon elmon­dott nézetek , legtöbb esetben bátortalanítólag hatnak azon állami ü­gyvezérekre, kik minden alkot­mányos alap mellőztével, saját önző elveikre kíván­ják vonni a különböző nyelvű s képzettségű népek kormányzatát. Midőn e sorokat írjuk, már több terjedelmes cikkben nyilatkoznak a külföldi lapok hongyűlésünk nagyszerű vitáiról; lapunk köre sokkal szűkebb, hogysem egyenként hozhatunk az irányunkban legnagyobb részben kedvező nyilatkozatokat, de a legfontosabbat mellőznünk, mi rólunk Angolkon leg­nagyobb lapjában a „Times“-ben mondatik, lapunk t. olvasói iránt közönyös figyelmetlenség lenne; közöljük tehát azt egész terjedelmében: „A történelem, úgy­mond e hatodik euró­pai hatalomnak nevezett lap, nem tudja eléggé bámulni az ausztriai ház csodás és embert alig érő szerencséjét. Ha azonban most a Habsburgház hagyományai valami öröklött titkos eszközt rejte­nek magukban, a szerencse istennőjének ellen­séges hangulatábani kibékítésre: most elérkezett az ideje, hogy azt használja, mert birodalom soha sem volt nagyobb zavarban és feltűnőbb reménytelenségben. Pénzügyi viszonyairól nincs sok mondanivalónk. A semmit sem engedés politi­káját követte, míg azon fenyegető veszély kör­­nyező, hogy semmivel sem bir, mit oda adhatna. 1848-ban rendelkezhetett a szerbekkel és kocátok­kal a magyarok, csehek, sőt Bécs ellen, most a szerbekre és horvátokra nem támaszkodhatik. Orosz­ország, elégületlen nemeseivel és fölkelő paraszt­jaival , és Lengyelország fölkelésének közös kilátá­sával, nincs azon helyzetben, hogy valakin segítsen, sőt inkább magának van idegen segítségre szüksége. Ausztria 1848-ban túlerős volt Szárdinia fölött. De most ez semmiképen sem áll, mivel Szárdinia növekedett hatalomban, lélekszámban és önbiza­lomban. Az azóta lefolyt 12 év gyümölcstelen és hasztalan küzdésben telt el, hogy bizonyos számú, egymástól különböző törzsek összhangzó egészszé olvasztassanak, ahelyett, hogy a birodalom törvé­nyeit , pénzügyeit, kormányzatát javították volna, és most egy nagy katonai szerencsétlenséget nyom­ban követ egy súlyos szétzúzó csapás, a­mire — jóllehet előre látható­­vala — Ausztria államférfiai tudtunkkal még mindig nincsenek eléggé készen. A végzetteljes solferinoi bukás óta folytonos törek­vése való egyetértést hozni létre Ausztria és Magyar­­ország között. Ausztria nem mulasztott el semmi alkalmat engedményeket tenni, csak hogy szeren­csétlenségre mindig valami olyast akart engedni, mire Magyarországnak nem volt szüksége. Magyar­­ország régi, alkotmányos törvényeit kívánja, királyi császár helyett, elismertetését mint külön nemzet, mely a birodalom többi részével nem egyéb, mint esetleges kötelék által van összecsatolva, tudniillik, hogy ugyanazon uralkodó alatt áll. Ausztria a helyett képviseleti intézményeket ajánlott az egész császári államnak , melyben Magyarországnak része leendett volna. A magyar országgyűlés összeült, Magyaror­szág s valószínűleg Ausztria sorsa is tanácskozá­saitól függ. Deák beszéde semmi kétséget sem hagy fenn ezen következmény fölött. Mi Magyarország ügyét soha sem láttuk előterjesztve ily nyu­galommal , tisztasággal. Az álláspontok szilárdak és conservativek. Deák nem kíván semmi újítást, csak a már meglevő újításokat akarja életbe léptetni. Az osztrák camarilla a forradalmár. Magyarország jogaira, hagyományaira és alaptörvényeire támasz­kodik. Nem szükség, hogy elveket kölcsönözzön Rousseautól, Jeffersontól. Nem kíván egyebet, mint azt, a­mi sajátja, s ha ezt a császár meg akarja neki adni, úgy kész­­ is megadni azt, a­mi a császáré. Egy nemzet nem állhat magasabb és job­ban választott álláspontra. Egyszerre nyeri meg a szabadság és rendbarátok, a legbuzgóbb előhaladó és a múlt betűszerinti bámulójának rokonszenvét. Mi nem kétkedhetünk, hogy az országgyűlés az ily férfiú szavait magáéivá teendi, és hogy e beszédben a magyar nemzetnek jól megfontolt ultimátuma fek­szik a császár előtt; és­­ mindezen megszegett szerződések, a régi tisztes és elvitázhatlan jogok ellenében mit fektethet? Semmi egyebet, mint a physikai erőt, fejvesztett tanácsa —■ elcsüggedt had­serege, — elégületlen népe, — és bukáshoz közel álló államkincstárára támaszkodva. Volt-e valaha őrültség, mely remélhette, hogy ily harcéból ily segédeszközökkel győzelmesen szabadulhat? De Ausztria mindig csak Ausztria fog maradni!“ A tanárok és tanítók tegyék le az esküt az alkotmányra. Mielőtt kitűzött tárgyam indokolásába bocsát­koznám, szabadjon azon kérdést tennem : várjon az elemi tanítók, kiket egyes községek választanak s díjaznak, nem tartoznak-e a községi hivatalnokok sorába? Úgy hiszem e kérdésre nem lehet más felelet, mint, igen is! Voltak, az igaz, idők, mikor itt-ott az elemi tanítók a páriákhoz hasonlók­nak tartatván, a legalsóbb rendű községi szolgák­kal hivatalos rangsorozati minőségben szomorító párhuzamban állottak. E szánandó állapot okát, részint némely neveletlen, de különben eléggé va­gyonos emberek ferde és földhöz tapadt gondol­kozásmódjában, részint némely tanítóknak — főleg falvakban alkalmazottaknak — mű­veletlensége­­s erkölcstelenségében találjuk föl. A műveltebb osztályok a kellő képzettség és erénynyel bírt tanítókat mindig méltányosan be­csülik, és egyéb házi vagy községi szolgák sorába soha le nem alacsonyíták. Mindezt csak azért említem meg röviden, mert még néhány évvel ezelőtt nekem is volt szerencsétlenségem, egy tekintélyes társaságban, bizonyos előkelő polgártól hallani, hogy az elemi tanítók nem hivatalnokok, hanem szolgák, kik bérért szolgálnak, mint csikós vagy gulyás. Természetes, hogy az ily fajta emberek a vak szerencse által fölkaroltatván, vagyonra szert tettek ugyan, de szivük és lelkök a kellő nevelés hiánya miatt parlagon maradt. Hála a korszellem hatalmának! jelenleg az anyagi kincsen kívül szel­lemi fönség is kívántatik, hogy valaki a polgári osztályban díszes helyet foglalhasson el. Az értel­miség világa a babfélétek homályát annyira elosz­­latá, hogy nemcsak azt keressük „ki,“ hanem „milyen“ is az ember. így tehát nem félek kimondani, hogy valamint a tanárok, úgy az elemi­ tanítók is szinte a hiva­talnokok közé tartoznak, s mint ilyenek kötelez­­tetnek politikailag a törvényes közegek harcosai lenni. Ezen előzmény után szabadjon a kitűzött tárgyhoz szólanom. A szabadságra született magyar nemzet szel­lemi küzdelmeinek sikerült az absolut kormányt lábairól leütni annyira, hogy legalább a közigaz­gatás és törvénykezés terén jogos helyét újra el­foglalhatta. Az alkotmányosan megválasztott ható­ságok választóik előtt, a törvényes hatóságok által kinevezettek pedig az illetékes elöljáróság kezébe tevék le az esküt, mint községi törvényes hiva­talnokok. Az 1848-iki törvények a tanügyre nézve részletes rendezkedésbe nem bocsátkoztak ugyan, de a lelkes törvényhozók jól tudván, hogy a felelős közoktatási miniszter e tárgyban a haza igényei szerint fog eljárni, azon reményt táplálták, hogy a tanodákból a haza- és nemzetáruló szellem ki fog szetni, s minden tanító és tanár az alkotmánynak nemcsak hódolni, hanem kötelességeit hazafias erényektől áthatottan teljesíteni is fogja. A tanítói és tanári kar törekedett is 1848-ban az akkori törvényes minisztérium iránti hódolatát nyilvánítani, és a kedves hazáért lángoló szeretetét a tanodában, úgy mint azon kívül tettekben is ki­tüntetni. A viszonyok azóta fölötte változtak. Számos derék és a hazát igazán szerető tanár és tanító vagy letaszíttatott tanszékéről, vagy a legnagyobb lealáztatások, szellemi és anyagi károsítások után juthatott csak némi alárendelt állomáshoz. Mert helyet kellett adniok ama bel- és külföldi tanügyi civilizátoroknak, kik hazájokban vagy itthon is máskép meg nem élhetvén, a felsőbbi tervek kö­bölei által, mint szolgalelkü nyomorult eszközök az ország tanodáiban a legjelentékenyebb befolyás­sal biró állomásokra aljas hizelgés, csalás és csem­pészet utján beszállásoltattak. Ezek közöl az alkotmány szele — mely az ilyetén lelkű embereknek gyakori felszédülést okoz — némelyeket már megszöktetett ugyan; de vannak és lehetnek köpönyegforgatók, kik azt vélik, hogy a magyar mellény feketesárga lelküket eléggé el­takarja, ezeknek nem árt sterükre tapintani, s elron­tani hátuk mögött a hidat, melyen egy szép éj­szakán az ellenfél táborába átmehetnek, mihelyt t. i. a kedvező szél onnan feléj­ük legyint. Lehetnek, kik miként a mahomedánok Mekka felé, úgy só­hajtoznak ama város felé, melyben Magyar hazánk megátalkodott sírásói, és rabszolgalánc gyárosai tanyáznak. Lehetnek még, mondom, mert árva és elárult hazánk sok titkos ellenséget, kaján ör­dögöt s mézes ajkú tudást, vérszopó nadályt, a tömérdek különféle osztályú „ubi bene, ibi patria“ jelszavú önzőket, rideg lelkű semlegeseket stb. kénytelen táplálni vérző anyai kebelén. Félre tehát minden hímezéssel, hámozással! Kimondom nyíltan és őszintén, hogy itt az ideje, azt kívánja a haza szent Ügye, követeli a honfiúi kötelesség érzete, igényli az alkotmány örszelleme, hogy a tanítói osztály is tegye le az esküt a ma­gyar alkotmányra. Bensőleg meg vagyok győződve, mikép a becsületes jellemű , tiszta lelkű s hazafias érzelmű tanítók örömmel ragadják meg ez alkalmat is, a a honszeretet oltára előtt az alkotmányosság iránti ragaszkodásukat esküvel is kijelenteni. Hisz erre ragyogó példával ment elő Szeged város képviselő testülete, mely önkényt kívánkozott a haza válságos napjaiban ezen erkölcsi nemes kötelesség teljesíté­sére, mely­et az ünnepélyes szent eskü letételére szólita föl. A kinek lelkületével nem fér össze a magyar alkotmányosság elismerése, az vesse el az álcát, engedje át helyét nálánál érdemes­nek, hernyóként kösse be magát semlegesség gubójába, és mint feketesárgás lepke talán még Eldorádóba is juthat. De esküszegő ne legyen! Az eskü vége alatt ne mételyezze meg a serdülő honpolgárok fogékony érzelmeit, mert a magyarok Istenére mondom: százszoros átkot érdemel az ilyen. Meg kell jegyeznem, hogy midőn az összes tanítók és tanárokat az eskületételre a haza érde­kében fölhívni indítványozom : a papi tanitórendekre, melyek úgyis már szerzetesi alapszervezetüknél fogva az igaz erény és hasznos tudomány terjesz­tésére , esküvel kötelezvék, (az igaz erények közt a honszeretet is benfoglaltatván,) az eskületételt nem kivánom ki­terjesztetni. Végre bizalomteljesen bátor vagyok Szeged város alkotmányos és sze­retve tisztelt hatóságának becses figyelmét fönnebbi igénytelen indítványomra kikérni, s remélem, hogy hazánk hazafias tanítói s tanári kara alkotmányunk iránti hűségét kész esküvel is tanúsítani. Egy szegedi polgár. Pesti posta. Május 27-én 1861.­­ Azon ügyek közé, melyeket nemzetnek egy pillanatra sem szabad soha szeme elöl téveszteni, tartozik a többi közt a közlekedés ügye. Utak, hidak, hajózás, posta, vasút, gőzhajó, távirda: megannyi ágai a közlekedés ügyének.

Next