Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)

1861-05-29 / 42. szám

ellenségei előtt dicséri a gyalázni valót, szintett álmélkodással magasztalja az osztrákok által elő­idézett jólétet, de ez csak szemfényvesztés i­s lelkében utálja és gyűlöli azt, ki minden bajainak közvetlen kútforrása... Látogassa meg akármely osztrák tábornok, főúr, vagy államférfi a magyar polgárt, vagy földművest ismeretlenül családi tűzhelyé­nél, s beszéljen vele, által­a értett nyelven, meg fog győződni, hogy e nép a császári engedmények kábító hatásaitól nem szédeleg, és igy nem elégü­lt, hanem a világosi fegyverletétel után bekövetkezett irtóztató történetek rémképeire, természetes borza­lommal visszagondolván, kétkedik, nem hisz... S lehet-e ez máskép?­, hiszen ha az 1847/6-iki tör­vényes király által megerősitett törvényeknek szent­ségében csalódnia kellett — fog-e inkább hinni az 1860. október 20. és a f. évi febr. 26-iki császári ígérvényeknek?.. És ezekért amazokat meggyőző­désből teláldozná-e?.. Be nem láthatom, minő föltevéssel lehetséges Magyarországban azon osztályokat, — melyek a had­­vezéri kiáltványban kijelölvék — az oktroykkal elégedetteküt jelezni ? Talán azt vélik Bécsben vagy Veronában a főhadi­szálláson, hogy e nép szereti, ha gyermekeit, rokonait a zsandár katonákut el­hurcolja? s kedveli, ha a finánc dohánytermését elkobozza?.. örül, ha a pénzügyi igazgatóság tör­vényellenes adók behajtásával fenyegetőzik? vigad, ha idegen katonát elszállásolhat, és ennek kihágá­sait tűrni kénytelen ? áldja Istenét, ha elbirhatlan közteherviseléssel sarcoltatik? Bizony nagy önhitt­ség, sok elfogultság kell hozzá, és az alkotmányos élet­­­fogalmak, népvágyak és rokonszenvek aka­ratos mellőzése, hogy ilyen föltevések hadvezéri kiáltványban szerepelhetnek!.. Megérjük, még eszé­be jut valamelyik osztrák miniszternek s Európában hirdetni fogja, hogy a kérdéses kiáltványban ki­szemelt osztályok Magyarhonban örömmel akarják az osztrák hatalom által kivetett adót befizetni, és hogy az ebbeli helytartótanácsi és pénzügy-igazga­tósági fenyegetéseket alkotmányos rendszabályoknak ismerik... mi pedig azt mondjuk, hogy az ország­gyűlés tettleges működése alatt ezen fenyegetés is kísérlet, valóságos hadüzenet... Akarják, bizoda­­lommal legyünk, s ők dobják közénk a meghason­­lás, bizalmatlanság égő szövétnekét — arról van szó, hogy országgyűlés útján a nemzet alkotmányos élete visszaállittassék; — és ők az országgyűlés nélkül kivetett idegen adót katonai hatalommal készülnek országszerte — a höngyű­lés meghallga­tása, elhatározása s jóváhagyása nélkül behajtani? Ki lehetne tehát azon örült, ki hinne bármi aranyos ígéreteknek?.. van alkotmány, van megyei élet, van hongyülés, de van császári gens d’armeria — finánc-őrség — Budapesten cs. rendőrség!.. És mi higgyünk — legyen a nép elégedett?.. A katona ismerje és kövesse a becsület, hű­ség és vitézség törvényeit, hogy bármi viszonyok közt az állam­­­hatalom kül- és belbiztonságának bátor őre lehessen — hanem ne feledjék a leg­magasabb katonai körök, hogy „a katonák polgá­rok fiai, és a hadsereg része a nemzetnek, s tehát ezek érdekei a polgárokéival egybeszövők. S ezen tekintet mellőzése csakhamar oda vinné a kato­nákat, hogy ne ismerjenek egyebet erőszaknál. S a katona mindent önkényesen akar, mig a polgár, a megfontolásnak, igazságnak, észnek vet alá mindent“ — ezek voltak a század legnagyobb hadvezére, Bonaparte, mint első consulnak e tárgy­­bani vélekedései, s úgy tartom, ha a Velence királysági főhadvezér, kiáltványát ezen nézetek bölcseségével mérsékli, hadi hit koszorúzta erényeit, államférfim magasabb belátásával is kitűnően fogta volna emelni, mert igy azon szellemi tulajdonok, látás, számítás nem ügyvédi, hanem egy nagy hadsereg vezéréhez illő szónoklat, s ember és nép­ismeret felöli alapos fogalmak urául bizonyítandó magát, melyekben említett első consul szerint a hadvezéri felsőbbség áll. Az alkotmányos szabadság vallásos szeretete Magyarország minden osztályainál, s a nép minden rétegeiben átalános, és ki nem irtható érzelemmé, s meggyőződéssé fejlődött... történeti jogainkat ismerjük, s vérontással kivívott törvényeink, hon­polgári tiszteletünknek imádásszerű tárgyai, és föltételünk, ha eddig szerzett jogainkat, szabad­ságainkat újakkal nem gazdagíthatjuk, s így unokáinkat még boldogabbakká nem tehetjük, ki­vánjuk legalább részükre azon megelégedést biz­tosítani, mit az eddigi törvényes, alkotmányos hazai állapot, az 1847/I. törvények védpajzsa nyújt, és akkor volnánk nyomorult gyáva férgek, ha ezen alkotmányos kincsekből, maradékaink hátrá­nyára csak egyetlen szemernyit is lealkudnánk. Embereknek, kik a szabadságot nem ismerik, és igy nem is becsülhetik, ezen erkölcsi érzelmek é­s elhatározásokról fogalmuk sem lehet. Ezen érzü­letek delejes hatásaiban az Isten lelke működik, és azért örök győzedelm­e biztosítva van, mert miként Shakespeare Julius Caesar-jában Cassius mondja : „Sem kőtorony, sem rézből vert falak, Szűk légű börtön, sem kemény bilincs A szellem erejét meg nem köthetik.“ Célszerű-e az országos körülményt, mely egyetlen ellenszavazat által sincs gyengítve, a had­sereg előtt, a valósággal ellenkező színben tolmá­csolva, ecsetelve megtámadni?., kétlem, mert ha a hadseregnek a hazai körülmény állásáról, más tudomása és meggyőződése van, a hadi kormány és tisztség erkölcsi hitelét elveszti, mely nélkül pedig dracói fegyelem sem fogja a legénységet a kitűzött fontos hadi tervek elérhetésére összetartani... más részről pedig a hazában, a honpolgárok tűzhelyein, kiolthatlan ellenszenv, gyűlölet fogja magát kinőni, és minden lehető akadálytétel fölhasználtatni fog arra, hogy a katona­­ kiállítás vagy lehetlenítve, vagy legalább tetemesen nehezítve legyen; senki sem akarhatván gyermekét olyan testület tagjává tenni, hol belé a nemzet közvélekedése, jóléte s alkotmányos szabadsága fogalmaival ellenkező el­vek, érzületek, főhadvezéri napi parancsok szerint oltatnak. Ilyen baltermészetű eljárás szokta aztán szabadossá tenni a népet és katonát a kormány ellen olyan kérdések és vélemények kockáztatására, melyeket Julius Caesar­ban Cassius így ad elő: „Mért volna hát Caesar zsarnok? szegény! Tudom, nem volna ő farkas, hanem Mert látja, hogy a rómaiak juhok. Nem volna ő oroszlán, csak magunk Özek ne volnánk.“ Mentsen Isten ezen eshetőségtől, mert ha az elégü­letlenség már a közfölindulás ilyetén hangu­latával nyilatkoznék, a kocka elvetve volna... melytől nemzetet és kormányt a haza nemzése óvja meg! Az országgyűlés megkezdette tanácskozásait, kit nevezhet a táborszernagy úr úgy a képviselő­­házban, mint a főrendek táblájánál, hogy a csá­szári oktrojk mellett harcol, és nem az 1848-iki vívmányok mellett? Bizonyosan senkit. És ha mégis a császári engedményeknek akadnának pártolói, — mi eddig hihetlen — ezek a két ház túlnyomó nagy többsége mellett alkotmányos érte­lemben elenyésznek. A hongyülés két házának ilyen hangulata, a hazai sajtó és egyetemes köz­véleménynek az 1847/I-iki törvények iránt tartóz­kodás nélkül kijelentett rokonszenve tudatával, mit szóljunk kérdéses napi parancs gyanúsításai s el­ferdítéseiről ? kimerítő, nagyszerű és tanulságos lehetne a feleletv­eszélyességből most melózzük , csak megjegyezzük, hogy nem ez az ösvény, melyen a szétágazó birodalmi érdekek békés és óhajtott kiegyenlítéséhez biztos sikerrel eljutni lehet; nem ez a modor, mely által az osztrák absolutis­­mus valódi alkotmányos hajlamairól meggyőződ­hetünk, nem ez a politika bölcsesége, mely által a nemzetközi jogok ellenére erőszakkal leigázott, s 11 éven keresztül krisztusi szenvedésekkel elkinzott magyarokat, s Magyarország lakosait kiengesztelni lehetséges; nem ez a bánásmód, melylyel a magyar­­országi polgári osztály az osztrák katonai parancs­nokságok és tisztségek iránt, nemzeti fölhevüléssel lelkesülhet; nem ez­ a szellemi kapocs, mely Ma­gyarország értelmiségét, földbirtokosait, tőkepénze­seit, megyéit, ítélő- és kormányszékeit, képviselő és főrendi házát az osztrák érdekekhez csatolja; nem ez a hang, mely elfeledtesse velünk, hogy azon hivatalos alakba átcsempészett rágalmak, ko­holmányok, melyek az 1841/1.. hadjárat történetéből emlékezetesek, mind el­múltak, de a szó és hiva­talos iratok szentsége, kérdés alá nem eshetőleg helyreállittatott. Ahány az észrevétel, «annyi magva a nem oktalan hazafias aggód­­lomnak; tehát óvatosaknak kell lennünk, nehogy erőt vegyen rajtunk az ár­mány sötét szelleme; mert a­hol a katona, bár­mely ügyben, minden lehető kivétel nélkül, a hatalom támasza, er­ebe tisztozik lenni, ott fordul­hat a fegyver élő jogaink ellen is, mint már 1841/- ben történt, de azért szivünk helyén marad­jon, s az ész megtartsa a higgadtság kormányát — s kétségbe ne essünk — megemlékezvén min­dennap Vörösmartynak a Zalánfutásban kürtös Le­hel ajkára adott e verssoraira: Hon! besötétedik a te eged, porfelleg omol rá! Ellenséges erő közelit, fene népe Huronnak , Mért rendülsz veszedelmeiden nagy honja­ngeknek? Még neked állnod kell, oh mért rendülsz meg alattok, Bajnokaid nem gyáva fiuk, nem gyenge galambok. Nyílt válasz t. Szeberényi Lajos úrnak viszhangjára. A hírlapok a fogalomtisztázó eszmecserének lévén alkalmas közvetítői mintegy messze terjedő társalgási teremül szolgálnak, melyben a vélemény­­rostálgatás sok üdvös eredményt idézhet elő, ha minél többen kisérik figyelemmel a szóváltást, s az igazat minél több oldalról igyekeznek földerítni. Ki az eszmék becsét illőleg érti, csak hálá­san fogadhatja még az ellenző nézetet is, ha az az ügynek szolgál. Hogy ne hangzanék tehát kedvesen az eszmének szíves viszhangoztatása? Midőn a „Szegedi Híradó“ 39-ik számában közlött „Egy pár szót a nevek magyarítása ügyé­ben“ figyelemmel átpillantom; azonnal gyanítottam, hogy a szerfölötti sietség miatt job­ban maradt föltételes mondat hiánya, némelyek előtt más színbe ejti gondolatomat. És már a következő számban kívántam a hiányt kipótolni: ha elfoglaltságom még szűkebbé nem szorítja érkezésemet, mint az előbbi alkalommal, midőn — mint mondom — „egyelőre“ csak megpendíteni óhajtottam a tárgyat csupán előleges figyelmeztetés végett addig is, míg arról­­ha más nem veendné szakavatott tárgyalás alá, (mert fődolog az eszmének fölvilágosítása, bárki tegye azt) majd még tán bővebben mondanék el holmit. Tehát csupán a rövidség homálya (mint Ho­ratius monda : brevis esse laboro, obscurus fio) s ennek oka azon pár percnyi hevenyészés, mely miatt csak a leglényegesebbre véltem szorítkozhatni, okozá azt a látszó különbséget, melyet imént a szívesen üdvözöltem „viszhang“ kifejez. Mihelyt tehát az 1. pont 6-ik sorában beáll az elhamarkodás miatt elmaradt kiegészítő eszme, véleménykülönbségünk azonnal igen lényegtelenné olvad le. így értem, t. i. a kérdéses kitételt: „mert az i végzet helyesen csak valamely helynévhez csa­tolhatók, ha a névváltoztatás valódi célját tekintjük. _ Minthogy azonban még tán e kitétel sem tájékozott volna eléggé mindenkit, némileg világo­sabban kimondhatjuk annak célzatát is. Úgy hiszem a névváltoztatá­st főleg ilyféle gondolatok indokolhatják. Ha már valaki testestül lelkestül magyarnak érzi magát, természetesen ki­­vánjai, hogy másoktól is minél inkább olyannak tartas­sák. És a­mennyiben lehet, maga részéről is mérsékelni akarja a külföldiek ama véleményét, mely szerint a m­agyarság — mint ezt már annyiszor hallottuk mondatni, főleg az utóbbi évtizedben, — legfölebb csak a tanyákon s falvakon teng még szórványosan, s folyton kallódva; mert — mint mondogatták — az is már mindinkább átidomult, (jobban mondva átidomtalanul) a világpolgársá­g színtelenségébe, feledvén ősi hagyományait, elhagyogatván ódon szabású öltözetét, s nem törődvén nyelvével stb. Mert hisz a városok iparos és kereskedelmi népe, és a főbb ranguak már régtől fogva, hol igy, hol amúgyt eléggé elmosódottakká lőnek. És ha jól meggondoljuk, a nyelv, öltöny, cégek stb. csakugyan nem kis mérvben igazolták is a külföld ilyetén hiedelmét utóbbi éveinkig, úgy­hogy bizony nem ok nélkül kellett nemzetiségünket, illetőleg annyi furcsa véleményt hallanunk a kül­földiektől. Mert sokkép erösbült balítéletek min mu­­lasztásaink által, mivelhogy foszladozó jellemünk csakugyan mindinkább nélkülözé valódi bélyegét, pilledező érzületünkről mindinkább lekopott az illetékes nemzeti jelleg; hogy valóban nem csoda, ha annyi badar hiedelem keringett nemzeti rajvol­­tunkról; és igy a külirodalom műveiből is olvasható vala bőven, mint tartanak bennünket hol a szláv, hol a német törzs fajtájának stb. Ily tapasztalatok rezzenték föl öntudatunkat valahára amaz éberebb föleszmélésre, mely a jelvények jelentőségét is belátja, és azokat a faji sajátosságnak tanúságául alkalmazni igyekszik. Már miután némelyek valódi képtelenségnek látják a szivük és nevük közti öszhangzatlanságot, s annak kimutatása végett, hogy ők szívvel, lélek­kel ide tartozókul érzik magokat, nevük magyarí­tását kívánták, vájjon tehet e célszerűbb s igy helyesebb eljárás, mint­ hogy ők a fölveendő névvel a szeretett honnak v­agy valamely ős elődéhöz, vagy az ősök vérével termékenyített hazának vala­mely pontjához kössék családi érzelmeiket, hogy még a netán történhető kiszármazás esetében is, legalább az elhagyott haza valamely göröngyétől vagy ős védőjétől kölcsönzött név által érezzék emléköket ahoz csatoltatva; és hogy a honért el­­vérzett annyi tömérdek honfi szív, mintegy fölélesz­­tőkre találjon azokban, kik a hazaiföld termékeivel táplálkozva annyira erősítitek a hon iránti ragasz­kodásban, hogy annak valódi fiaial kivánnak tartatni. M­ár a régi műveltebb nemzeteknél, neveze­­tesen a rómaiaknál stb., főleg pedig a szellemdús helléneknél gyakran mellékelve háljuk a nemzetségi és szülőföldről kölcsönzött, többnyire pedig az atyáról, olykor nagyatyáról vett melléknevet. „A diplomatikai oktatások ugyan, — mondja Horvitz István (I. Magyarország gyökeres régi nem­zetségeiről 14. 1.) csak egy, vagy pogány vagy keresznevet tulajdonítanak közel a 14. és 15. századokig, főkép a nagyérdemű Mura­tori L. A. tekintete után régi őseinknek“ , azonban régi kró­nikáink nyomán látjuk, hogy a 108 törzsnemzetség (Generatio, gens, genus) neve közöl több átszál­lást az utódokra is, mint azt a „de genere“ kifeje­zésből láthatni. P. „Kádár de genere Turda,“ „Geid­a de genere Turul,“ Aba de genere Opour stb. mint ezeket, különösen Kéza Simon krónikájá­ban eléggé föltalálhatni. Rollernek „a pécsi püspökség történetében.“ 1135. évben pécsi püspökül említte­­tik „Nana de Zer de genere Kalan,a­hol a nem­zetségi és birtoki név is előjön, mind több más helyütt. De mire való volna itt a sok idézet? Röviden csak azt kívántam érinteni, mikép keletkeztek nálunk eleve a családnevek. A nemzetségek mint törzsek elágazván, ne­vekben is elkülönültek, s mint ez másutt is történt, magok által fölvett, vagy mások által reájok adott nevek alatt lőnek ismertek, és mint erre egyebek

Next