Szegedi Híradó, 1861 (3. évfolyam, 24-103. szám)
1861-05-29 / 42. szám
ellenségei előtt dicséri a gyalázni valót, szintett álmélkodással magasztalja az osztrákok által előidézett jólétet, de ez csak szemfényvesztés is lelkében utálja és gyűlöli azt, ki minden bajainak közvetlen kútforrása... Látogassa meg akármely osztrák tábornok, főúr, vagy államférfi a magyar polgárt, vagy földművest ismeretlenül családi tűzhelyénél, s beszéljen vele, általa értett nyelven, meg fog győződni, hogy e nép a császári engedmények kábító hatásaitól nem szédeleg, és igy nem elégült, hanem a világosi fegyverletétel után bekövetkezett irtóztató történetek rémképeire, természetes borzalommal visszagondolván, kétkedik, nem hisz... S lehet-e ez máskép?, hiszen ha az 1847/6-iki törvényes király által megerősitett törvényeknek szentségében csalódnia kellett — fog-e inkább hinni az 1860. október 20. és a f. évi febr. 26-iki császári ígérvényeknek?.. És ezekért amazokat meggyőződésből teláldozná-e?.. Be nem láthatom, minő föltevéssel lehetséges Magyarországban azon osztályokat, — melyek a hadvezéri kiáltványban kijelölvék — az oktroykkal elégedetteküt jelezni ? Talán azt vélik Bécsben vagy Veronában a főhadiszálláson, hogy e nép szereti, ha gyermekeit, rokonait a zsandár katonákut elhurcolja? s kedveli, ha a finánc dohánytermését elkobozza?.. örül, ha a pénzügyi igazgatóság törvényellenes adók behajtásával fenyegetőzik? vigad, ha idegen katonát elszállásolhat, és ennek kihágásait tűrni kénytelen ? áldja Istenét, ha elbirhatlan közteherviseléssel sarcoltatik? Bizony nagy önhittség, sok elfogultság kell hozzá, és az alkotmányos életfogalmak, népvágyak és rokonszenvek akaratos mellőzése, hogy ilyen föltevések hadvezéri kiáltványban szerepelhetnek!.. Megérjük, még eszébe jut valamelyik osztrák miniszternek s Európában hirdetni fogja, hogy a kérdéses kiáltványban kiszemelt osztályok Magyarhonban örömmel akarják az osztrák hatalom által kivetett adót befizetni, és hogy az ebbeli helytartótanácsi és pénzügy-igazgatósági fenyegetéseket alkotmányos rendszabályoknak ismerik... mi pedig azt mondjuk, hogy az országgyűlés tettleges működése alatt ezen fenyegetés is kísérlet, valóságos hadüzenet... Akarják, bizodalommal legyünk, s ők dobják közénk a meghasonlás, bizalmatlanság égő szövétnekét — arról van szó, hogy országgyűlés útján a nemzet alkotmányos élete visszaállittassék; — és ők az országgyűlés nélkül kivetett idegen adót katonai hatalommal készülnek országszerte — a höngyűlés meghallgatása, elhatározása s jóváhagyása nélkül behajtani? Ki lehetne tehát azon örült, ki hinne bármi aranyos ígéreteknek?.. van alkotmány, van megyei élet, van hongyülés, de van császári gens d’armeria — finánc-őrség — Budapesten cs. rendőrség!.. És mi higgyünk — legyen a nép elégedett?.. A katona ismerje és kövesse a becsület, hűség és vitézség törvényeit, hogy bármi viszonyok közt az államhatalom kül- és belbiztonságának bátor őre lehessen — hanem ne feledjék a legmagasabb katonai körök, hogy „a katonák polgárok fiai, és a hadsereg része a nemzetnek, s tehát ezek érdekei a polgárokéival egybeszövők. S ezen tekintet mellőzése csakhamar oda vinné a katonákat, hogy ne ismerjenek egyebet erőszaknál. S a katona mindent önkényesen akar, mig a polgár, a megfontolásnak, igazságnak, észnek vet alá mindent“ — ezek voltak a század legnagyobb hadvezére, Bonaparte, mint első consulnak e tárgybani vélekedései, s úgy tartom, ha a Velence királysági főhadvezér, kiáltványát ezen nézetek bölcseségével mérsékli, hadi hit koszorúzta erényeit, államférfim magasabb belátásával is kitűnően fogta volna emelni, mert igy azon szellemi tulajdonok, látás, számítás nem ügyvédi, hanem egy nagy hadsereg vezéréhez illő szónoklat, s ember és népismeret felöli alapos fogalmak urául bizonyítandó magát, melyekben említett első consul szerint a hadvezéri felsőbbség áll. Az alkotmányos szabadság vallásos szeretete Magyarország minden osztályainál, s a nép minden rétegeiben átalános, és ki nem irtható érzelemmé, s meggyőződéssé fejlődött... történeti jogainkat ismerjük, s vérontással kivívott törvényeink, honpolgári tiszteletünknek imádásszerű tárgyai, és föltételünk, ha eddig szerzett jogainkat, szabadságainkat újakkal nem gazdagíthatjuk, s így unokáinkat még boldogabbakká nem tehetjük, kivánjuk legalább részükre azon megelégedést biztosítani, mit az eddigi törvényes, alkotmányos hazai állapot, az 1847/I. törvények védpajzsa nyújt, és akkor volnánk nyomorult gyáva férgek, ha ezen alkotmányos kincsekből, maradékaink hátrányára csak egyetlen szemernyit is lealkudnánk. Embereknek, kik a szabadságot nem ismerik, és igy nem is becsülhetik, ezen erkölcsi érzelmek és elhatározásokról fogalmuk sem lehet. Ezen érzületek delejes hatásaiban az Isten lelke működik, és azért örök győzedelme biztosítva van, mert miként Shakespeare Julius Caesar-jában Cassius mondja : „Sem kőtorony, sem rézből vert falak, Szűk légű börtön, sem kemény bilincs A szellem erejét meg nem köthetik.“ Célszerű-e az országos körülményt, mely egyetlen ellenszavazat által sincs gyengítve, a hadsereg előtt, a valósággal ellenkező színben tolmácsolva, ecsetelve megtámadni?., kétlem, mert ha a hadseregnek a hazai körülmény állásáról, más tudomása és meggyőződése van, a hadi kormány és tisztség erkölcsi hitelét elveszti, mely nélkül pedig dracói fegyelem sem fogja a legénységet a kitűzött fontos hadi tervek elérhetésére összetartani... más részről pedig a hazában, a honpolgárok tűzhelyein, kiolthatlan ellenszenv, gyűlölet fogja magát kinőni, és minden lehető akadálytétel fölhasználtatni fog arra, hogy a katona kiállítás vagy lehetlenítve, vagy legalább tetemesen nehezítve legyen; senki sem akarhatván gyermekét olyan testület tagjává tenni, hol belé a nemzet közvélekedése, jóléte s alkotmányos szabadsága fogalmaival ellenkező elvek, érzületek, főhadvezéri napi parancsok szerint oltatnak. Ilyen baltermészetű eljárás szokta aztán szabadossá tenni a népet és katonát a kormány ellen olyan kérdések és vélemények kockáztatására, melyeket Julius Caesarban Cassius így ad elő: „Mért volna hát Caesar zsarnok? szegény! Tudom, nem volna ő farkas, hanem Mert látja, hogy a rómaiak juhok. Nem volna ő oroszlán, csak magunk Özek ne volnánk.“ Mentsen Isten ezen eshetőségtől, mert ha az elégületlenség már a közfölindulás ilyetén hangulatával nyilatkoznék, a kocka elvetve volna... melytől nemzetet és kormányt a haza nemzése óvja meg! Az országgyűlés megkezdette tanácskozásait, kit nevezhet a táborszernagy úr úgy a képviselőházban, mint a főrendek táblájánál, hogy a császári oktrojk mellett harcol, és nem az 1848-iki vívmányok mellett? Bizonyosan senkit. És ha mégis a császári engedményeknek akadnának pártolói, — mi eddig hihetlen — ezek a két ház túlnyomó nagy többsége mellett alkotmányos értelemben elenyésznek. A hongyülés két házának ilyen hangulata, a hazai sajtó és egyetemes közvéleménynek az 1847/I-iki törvények iránt tartózkodás nélkül kijelentett rokonszenve tudatával, mit szóljunk kérdéses napi parancs gyanúsításai s elferdítéseiről ? kimerítő, nagyszerű és tanulságos lehetne a feleletveszélyességből most melózzük , csak megjegyezzük, hogy nem ez az ösvény, melyen a szétágazó birodalmi érdekek békés és óhajtott kiegyenlítéséhez biztos sikerrel eljutni lehet; nem ez a modor, mely által az osztrák absolutismus valódi alkotmányos hajlamairól meggyőződhetünk, nem ez a politika bölcsesége, mely által a nemzetközi jogok ellenére erőszakkal leigázott, s 11 éven keresztül krisztusi szenvedésekkel elkinzott magyarokat, s Magyarország lakosait kiengesztelni lehetséges; nem ez a bánásmód, melylyel a magyarországi polgári osztály az osztrák katonai parancsnokságok és tisztségek iránt, nemzeti fölhevüléssel lelkesülhet; nem ez a szellemi kapocs, mely Magyarország értelmiségét, földbirtokosait, tőkepénzeseit, megyéit, ítélő- és kormányszékeit, képviselő és főrendi házát az osztrák érdekekhez csatolja; nem ez a hang, mely elfeledtesse velünk, hogy azon hivatalos alakba átcsempészett rágalmak, koholmányok, melyek az 1841/1.. hadjárat történetéből emlékezetesek, mind elmúltak, de a szó és hivatalos iratok szentsége, kérdés alá nem eshetőleg helyreállittatott. Ahány az észrevétel, «annyi magva a nem oktalan hazafias aggódlomnak; tehát óvatosaknak kell lennünk, nehogy erőt vegyen rajtunk az ármány sötét szelleme; mert ahol a katona, bármely ügyben, minden lehető kivétel nélkül, a hatalom támasza, erebe tisztozik lenni, ott fordulhat a fegyver élő jogaink ellen is, mint már 1841/- ben történt, de azért szivünk helyén maradjon, s az ész megtartsa a higgadtság kormányát — s kétségbe ne essünk — megemlékezvén mindennap Vörösmartynak a Zalánfutásban kürtös Lehel ajkára adott e verssoraira: Hon! besötétedik a te eged, porfelleg omol rá! Ellenséges erő közelit, fene népe Huronnak , Mért rendülsz veszedelmeiden nagy honjangeknek? Még neked állnod kell, oh mért rendülsz meg alattok, Bajnokaid nem gyáva fiuk, nem gyenge galambok. Nyílt válasz t. Szeberényi Lajos úrnak viszhangjára. A hírlapok a fogalomtisztázó eszmecserének lévén alkalmas közvetítői mintegy messze terjedő társalgási teremül szolgálnak, melyben a véleményrostálgatás sok üdvös eredményt idézhet elő, ha minél többen kisérik figyelemmel a szóváltást, s az igazat minél több oldalról igyekeznek földerítni. Ki az eszmék becsét illőleg érti, csak hálásan fogadhatja még az ellenző nézetet is, ha az az ügynek szolgál. Hogy ne hangzanék tehát kedvesen az eszmének szíves viszhangoztatása? Midőn a „Szegedi Híradó“ 39-ik számában közlött „Egy pár szót a nevek magyarítása ügyében“ figyelemmel átpillantom; azonnal gyanítottam, hogy a szerfölötti sietség miatt jobban maradt föltételes mondat hiánya, némelyek előtt más színbe ejti gondolatomat. És már a következő számban kívántam a hiányt kipótolni: ha elfoglaltságom még szűkebbé nem szorítja érkezésemet, mint az előbbi alkalommal, midőn — mint mondom — „egyelőre“ csak megpendíteni óhajtottam a tárgyat csupán előleges figyelmeztetés végett addig is, míg arrólha más nem veendné szakavatott tárgyalás alá, (mert fődolog az eszmének fölvilágosítása, bárki tegye azt) majd még tán bővebben mondanék el holmit. Tehát csupán a rövidség homálya (mint Horatius monda : brevis esse laboro, obscurus fio) s ennek oka azon pár percnyi hevenyészés, mely miatt csak a leglényegesebbre véltem szorítkozhatni, okozá azt a látszó különbséget, melyet imént a szívesen üdvözöltem „viszhang“ kifejez. Mihelyt tehát az 1. pont 6-ik sorában beáll az elhamarkodás miatt elmaradt kiegészítő eszme, véleménykülönbségünk azonnal igen lényegtelenné olvad le. így értem, t. i. a kérdéses kitételt: „mert az i végzet helyesen csak valamely helynévhez csatolhatók, ha a névváltoztatás valódi célját tekintjük. _ Minthogy azonban még tán e kitétel sem tájékozott volna eléggé mindenkit, némileg világosabban kimondhatjuk annak célzatát is. Úgy hiszem a névváltoztatást főleg ilyféle gondolatok indokolhatják. Ha már valaki testestül lelkestül magyarnak érzi magát, természetesen kivánjai, hogy másoktól is minél inkább olyannak tartassák. És amennyiben lehet, maga részéről is mérsékelni akarja a külföldiek ama véleményét, mely szerint a magyarság — mint ezt már annyiszor hallottuk mondatni, főleg az utóbbi évtizedben, — legfölebb csak a tanyákon s falvakon teng még szórványosan, s folyton kallódva; mert — mint mondogatták — az is már mindinkább átidomult, (jobban mondva átidomtalanul) a világpolgárság színtelenségébe, feledvén ősi hagyományait, elhagyogatván ódon szabású öltözetét, s nem törődvén nyelvével stb. Mert hisz a városok iparos és kereskedelmi népe, és a főbb ranguak már régtől fogva, hol igy, hol amúgyt eléggé elmosódottakká lőnek. És ha jól meggondoljuk, a nyelv, öltöny, cégek stb. csakugyan nem kis mérvben igazolták is a külföld ilyetén hiedelmét utóbbi éveinkig, úgyhogy bizony nem ok nélkül kellett nemzetiségünket, illetőleg annyi furcsa véleményt hallanunk a külföldiektől. Mert sokkép erösbült balítéletek min mulasztásaink által, mivelhogy foszladozó jellemünk csakugyan mindinkább nélkülözé valódi bélyegét, pilledező érzületünkről mindinkább lekopott az illetékes nemzeti jelleg; hogy valóban nem csoda, ha annyi badar hiedelem keringett nemzeti rajvoltunkról; és igy a külirodalom műveiből is olvasható vala bőven, mint tartanak bennünket hol a szláv, hol a német törzs fajtájának stb. Ily tapasztalatok rezzenték föl öntudatunkat valahára amaz éberebb föleszmélésre, mely a jelvények jelentőségét is belátja, és azokat a faji sajátosságnak tanúságául alkalmazni igyekszik. Már miután némelyek valódi képtelenségnek látják a szivük és nevük közti öszhangzatlanságot, s annak kimutatása végett, hogy ők szívvel, lélekkel ide tartozókul érzik magokat, nevük magyarítását kívánták, vájjon tehet e célszerűbb s igy helyesebb eljárás, mint hogy ők a fölveendő névvel a szeretett honnak vagy valamely ős elődéhöz, vagy az ősök vérével termékenyített hazának valamely pontjához kössék családi érzelmeiket, hogy még a netán történhető kiszármazás esetében is, legalább az elhagyott haza valamely göröngyétől vagy ős védőjétől kölcsönzött név által érezzék emléköket ahoz csatoltatva; és hogy a honért elvérzett annyi tömérdek honfi szív, mintegy fölélesztőkre találjon azokban, kik a hazaiföld termékeivel táplálkozva annyira erősítitek a hon iránti ragaszkodásban, hogy annak valódi fiaial kivánnak tartatni. Már a régi műveltebb nemzeteknél, nevezetesen a rómaiaknál stb., főleg pedig a szellemdús helléneknél gyakran mellékelve háljuk a nemzetségi és szülőföldről kölcsönzött, többnyire pedig az atyáról, olykor nagyatyáról vett melléknevet. „A diplomatikai oktatások ugyan, — mondja Horvitz István (I. Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről 14. 1.) csak egy, vagy pogány vagy keresznevet tulajdonítanak közel a 14. és 15. századokig, főkép a nagyérdemű Muratori L. A. tekintete után régi őseinknek“ , azonban régi krónikáink nyomán látjuk, hogy a 108 törzsnemzetség (Generatio, gens, genus) neve közöl több átszállást az utódokra is, mint azt a „de genere“ kifejezésből láthatni. P. „Kádár de genere Turda,“ „Geida de genere Turul,“ Aba de genere Opour stb. mint ezeket, különösen Kéza Simon krónikájában eléggé föltalálhatni. Rollernek „a pécsi püspökség történetében.“ 1135. évben pécsi püspökül említtetik „Nana de Zer de genere Kalan,ahol a nemzetségi és birtoki név is előjön, mind több más helyütt. De mire való volna itt a sok idézet? Röviden csak azt kívántam érinteni, mikép keletkeztek nálunk eleve a családnevek. A nemzetségek mint törzsek elágazván, nevekben is elkülönültek, s mint ez másutt is történt, magok által fölvett, vagy mások által reájok adott nevek alatt lőnek ismertek, és mint erre egyebek