Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1862-01-01 / 1. szám
* Kis-Bértől Pápáig egy szárnyvonalat szándékoznak építeni. * Reményi Bécsbe készül, hogy zenénk érdekében ott is működhessék. * Lakatos Sándor táncművész új táncot szerzett, melyet Napoleon-francia négyesnek nevezett el. * A gőzhajózás a Dunán is meg van ez évre szüntetve. * Gr. Pálffy Mór, kir. helytartói excja Magyarország néhány megyéjét szándékozik beutazni. * A szegedieknél kedves emlékezetben levő Szöllösy-testvérpár a budai népszínháztól elbúcsúzott. „Magyarország“ méltán megróvja az igazgatót, hogy azt a színlapon e szavakkal tudatta: Szöllösy Rózsa és Piroska a társulattól elbocsáttatott. * A Széchenyi-szobor közeledik létesüléséhez. Eddig e célra 66,300 írt gyűlt be, de még 400 aláírási ív nem küldetett be. A m. akadémia b. Eötvös József, gr. Andrássy György, gr. Cziráky János, Deák Ferenc, gr. Károlyi György és K. Vay Miklósból álló bizottságot nevezett, mely az előkészületek iránt intézkedik. * Majláth György, volt tárnok hosszabb időt külföldön szándékozik tölteni. Útlevelet három évre váltott. * A marhavész, hivatalos jelentések szerint, Pesten is jelentkezik. * Esztergom megye új tisztviselői havonkint nyilvános gyűlést tartanak. * Bíbornok-primá eminentiája a pesti oltár-egylet szent céljaira újra 100 frtot adományozott. * A „Pester Lloyd“, minthogy a londoni gabnakereskedés Magyarországra nézve nagyfontosságúvá vált, Londonból erre vonatkozó egyenes távirati sürgönyök iránt intézkedett. Kötelességünknek tartjuk ezen, az alföldet különösen érdeklő hírt megemlíteni. TÁKICA. Újévkor. Bánat vagy öröm órái jönek Lenge szárnyán a kétes jövőnek? Oh ki fejthetné meg ezt nekem? Könyeket — vidámság mámorában Vagy keservek öldöklő árjában — Fog-e többször hullatni szemem? Jönek évek .... a újra elvonulnak .... Életfám levélkéi lehullnak.... Sir felé előre hajtatom. S mig az évek kéjt csepenkint osztnak, Bút, keservet áradatkint hoznak: Egy örömcsep — tengerfájdalom. Roncsolt romjain sok szép reménynek Bánatom világi felnövének; Félni és remélni nem tudok. Félni? Az ürömkelyh kiürítve — És remélni? Nincs mi felüdítve ; Jöjjön bármi, tűrök s hallgatok. Egy van mégis, amiért hamvából Égettüszke szívemnek föllángol, Értsd, hős apák szép honáért! S tán azért irántad hőbb szerelmem, Mert tiedhez hasonló keservem, Melyet ránk a végzet átka mért. Áldást hozsz rám, kornak ujszülöttje, Újév, te az öröklét küldöttje ? Nem kívánom , vidd el, vidd el csak ! Hozz derűt csak a kedves hazára, S noha rám borús keservek árja, Vérző szívvel bár, de — áldalak! !......... Szegedi séták. 1. Az 1861-ik év elbúcsúzván ujszülöttétől, kiadá utolsó lehelletét. Saturnus, mint rendes házi orvos, túladott e kiélt pátiensén; bár találkoznék oly sírásó is, ki a leélt keserű perceket a feledékenység sírjába temetni tudná, s a sírdombra egy remény virágot ültetne — a haza számára! Vannak ugyan, akiknek a haldokló év örömet szerzett; van olyan is, ki eddig kenyérből sem evett eleget, s most kalácscsal űzheti éhségét; ily szerencse-fiának mondhatni azt is, ki a legközelebbi sorshúzás alkalmával 200,000 frtot nyert. De majd is feledem, hogy az újév keresztelőjéről is megjövünk, s most itt állunk reményteli szívvel bölcsőjénél, várva, mivé növendi ki magát. A közönségnek nagyobb része jót vár tőle; péld.: a fogkefések nagy kelendőséget remélnek, mert ezentúl mindenkinek tisztán kell tartania a száját. A keztyűsöknek sem lesz panaszuk, mert édes kevesen fogják polgártársaink közös kezeiket zsebeikbe dugni, tudván, hogy ott nem találandónak semmit. A szabóknak különösen sok dolguk lesz, mert ismét a régi divat fog előkerülni, értvén a szél ellen forgatható köpenyeket. A lakatosokra is eljövend a munka ideje, mert sokat tesznek zár alá, s kivált a dúsgazdagok, kik a betöréstől félnek. A tímárok nem igen fognak jó keletnek örvendeni, mert most sok ember maga viszi bőrét a vásárra. A szappanosokra sem a legjobb idő derülene, mert ezentúl szappan nélkül is megmossák az ember fejét. No de múlva dicsérjük a napot, mához egy évre, ha az Isten éltet, bizonyosabban mondhatjuk: kinek mit hozott az újév? De hogy ezt teljesíthessük, felszólítjuk a tisztelt olvasó közönséget, fizessen elő a „Szegedi Hiradó“ra. Egypár fakereskedő, meglehet nagylelkűségből szálltta le az ölfa árát; vagy talán arra számított, hogy némely embernek fa nélkül is befütenek? Egy jó öreg a múltból. — Naplótöredék. — Január 1. 1848. Oly sokszor és oly lelki érvvel gondoltam már e napra, hogy nem hittem fölösleges dolgot tenni, midőn ez érvemről e lapok tárcájában nyilvánosan fölszólalni magamat elhatározom. Ki a tudományos pályán különféle tanárok oktatásában részesült, alig van egy is, hogy egyik vagy másik tanárát, mint kedvencét, későbbi éveiben élvezettel ne emlegetné; úgy vagyok én is számos derék tanáraim közöl egygyel, kiről nem csak magam különös érvvel emlékszem, hanem ismerőitől is mindenkor valódi lelki vágygyal hallgattam a jó öregre vonatkozó egyes adatokat. De hogy naplótöredékem bemutatását hosszú előzménynyel ne késtessem, röviden megemlítem, hogy épen felsőbb tanulmányaim folyama utolsó évében történt az, miről jelenleg szólani szándékozom. Egy felső magyarországi városba vezérlett sorsom, hol kiképeztetésem végszakát befejezem, midőn a véletlen legkedveltebb tanáromat is azon városba vezérlé, hogy ott a tudományok terjesztésében eltöltött munkás évei hátralékát némileg nyugalomban, de azért az emberiség hasznára leélhesse. Midőn erről értesülök, örvendettem a percnek, melyben legelőször vele találkozhatandom, s valóban nem is csak meg keblem reménye, mert a jó öreg nem csak kedves perceket szerzett tanulságos érte tapasztalatai elbeszélésével, hanem az emberi szív egy oly nemes tulajdonával is megismertetett, minőt a rideg magánosságban töltött férfiak — miként ő is — csak a legritkábban tanúsítanak. E nemes tulajdona : „az emberiség iránti anyagi és szellemi áldozatkészség minden egyéb érdek nélkül , kivéve a jótéteményből háramló öntudati jutalmat.“ Szigorú hideg tél volt, a felső vidéken számos szegény család télnek közepette levándorolni kényszerült, hogy éhhaláltól övéit megmenthesse. Az említett város épen átmenetül szolgált a nyomortól elcsigázott szegény családoknak, hol számosan visszamaradtak a kiéhezettség miatt. Az én öreg barátom dacára minden jövedelmi forrása hiányának, mondhatni pazar kézzel nyitó meg meggazdálkodott csekély összegecskéje erszényét e megtestesült nyomor képének, s hogy jótéteménye főleg a gyermekeknek használjon, nagymennyiségű burgonyát főzetett kályhájában, — mert szerzetes volt, — s a hozzá seregesen tolakodó szegényeknek naphosszant osztogatá kifogyhatlan adományát. Voltak, kik társai közös rész néven vevék tőle, hogy e koldus népet annyira beszoktatá ajtaja elé, de ő türé e rászalást, s jótéteményében lankadatlanul kitartott, így lepte meg őt az e sorok fején említett év első napja is. Épen üdvözletére valók szobájában, midőn délfelé a szokott könyörgő hang helyett halk kopogás hallatszott az ajtón, s az adott jelre egy kilenc éves fiú lépett be a szobába, s rövid de könyöket fakasztó Üdvkivonat után egy gondosan begöngyölgetett papirt nyujta át öreg barátomnak, ki kegyes atyai mosolylyal fogadá a szív hálaadományát. — Köszönöm Pista, — viszontá az öreg a szegény fiú Üdvkivánatára, — igen szép tőled, hogy megemlékeztél rólam. Álmodsz-e még gyakran a lovas emberekről? — kérdé bizalmasan a kisfiút. A gyermek válasz helyett gyöngén elpirult, s lesüté szemeit, mialatt hozott adományát tekinték meg. Ez egy őrző angyalt ábrázolt papírra kiszurkálva, ki egy kis fiút ment meg egy kígyótól. — Ki csinálta e szép képet? — kérdé öreg barátom a fiútól, ki e szavakra neki bátorodva, egész gyermeki ártatlansággal válaszolá, hogy a mintát egy szerzetes frátertől kapta, e képet pedig ő maga készíté. Ekkor elbeszélő öreg barátom e kép vonatkozatát egy eseményre, melyet némileg ábrázolni akart. A lefolyt öszszes — úgymond — István főherceg körútjában e várost is megérintő, s ünnepélyes fogadtatására az egész környék e városban sereglett össze. Bevonulása alkalmával a díszlovascsapat az utcát elárasztott nép közt vágtatva rohant keresztül, s e kisfiú a tömegtől már láb alá tiportatott, s neki, ki közelében volt, sikerült saját élte kockáztatásával őt megmenteni. Ekkor csak annyit tudott meg tőle, hogy Pistának hívják, de azóta sem nem látta, sem nem hallott felőle semmit. E fölvilágosító szavak alatt a fiú oly szelíden és bizalmasan nézett öreg barátomra és rám, mintha régi ismerősök lettünk volna. — Hogy vannak szüleid? — kérdé ezután tőle öreg barátom. — Öreg anyám odahaza van; néném elment fát szedegetni, mert nagyon hideg van; kis öcsém pedig itt künn vár rám az ajtóban. — Tehát nincsenek szüleid? — kérdé szánó hangon a jó öreg. — Meghaltak mindketten régen, s csak öreg anyám visel ránk gondot; s mivel nagyon hideg van, azt mondá, hogy vaskemencét szeretne venni, de a zsidó nagyon drágáért akarja adni. További elbeszéléséből megértők, hogy a legnagyobb nyomorban tengődnek e szegény árvák, s hogy csaknem koldulásból kell éledniök. Öreg barátom egyet gondolt e szomorú elbeszélés folyama alatt, végre a fiúhoz e kérdést intézi: — Hol fogsz ma ebédelni? — Öreg anyám azt mondá, hogy mi ketten a barátoknál kérjünk valamit enni, sestvére majd otthon is lesz valami, ha néném a szedegetett fával visszatér. Öreg barátom kész volt tervével, a két fiút leküldé a konyhára, hol némi kis eledelt kaptak is a szakácsnétól. Midőn a fiuk távoztak, igy szólt hozzám: — Öcsém, ha ideje van, jöjön ki velem a zsibárushoz, ott meg akarom venni e szegényeknek az emlegetett kemencét, s mire e gyermekek haza mennek, be is állíthatjuk szobájukba, útközben majd tüzrevalót is kapunk. Ha a gazdagoknak annyi sok üdvkívánatot kell ma hallaniok, mi kívánat helyett tegyünk valamit e szegény árvák meglepetésére. Úgyis lett, miként tervező; a kisvaskemence még délre be jön állítva a szegény nagyanya szobájába, aki ki nem fogyott a nagy álmélkodásból e nagy jótétemény iránt; egy kocsi fát is vitetett öreg barátom mindjárt ebéd után a kis kemence számára, s hogy a napnak teljes öröme legyen, egy szép kenyeret, egy sódart s még némi kalácssüteményt is rendelt meg uzsonnára, hogy mire a két gyermek visszatérend, s nénjek a kevés gallyal, melyet a közel fekvő erdőben a hó alól kapargatott ki, megérkezik, a kis kemencében vígan pattogjon a jó száraz fa. Az öreg anya a kis asztalkán előkészíté az ajándékozott eledelt. Öreg barátom engem is részesített azon elragadó látványban, midőn a megérkezett árva gyermekek a látottaktól elragadva, egyik ámulatból a másikba estek. Az öreg anya s a derék agg tanár biztatására azonnal körül jön ülve az asztal, s midőn jó izűen falatoztak az éhes árvák öreg anyjokkal, örömkönyekkel teli szemekkel felém fordulván öreg barátom, e szavakat sugá fülembe: „Mily csekélység elegendő arra, hogy a nyomor könyvit letörüljük. Hány gazdagnak jobban esnék dús lakomája, ha fűszerül hasonló örömet készítene az ínséggel küzdőknek!“ Ezután magára hagytuk a boldogság érzetétől elérzékenyült családot, s öreg barátom visszamentünkben oly víg volt, mint minőnek őt előbb nagy ritkán találtam. E nap ártatlan örömére mindenkor édesen emlékszem vissza magam is. Midőn ez esemény után öt év múlva az említett városon keresztül utazom, egy tanulótársammal találkoztam, kitől megtudom, hogy a jó öreg Sokan panaszkodnak az éji világítás ellen; ezen nem is segít semmi egyéb, mint a valódi világosság, azaz a szeszvilágítás. Van csinos színházunk; csak az kár, hogy mindig „normanap“ja van, vajha a műkedvelők ismét segítenének a bajon! Keméndy. Vegyes hírek. * Bécsből az ottani munkások helyzetét jellemző következő esetről értesítenek: Egy napszámos nő, hogy kereset után járhasson, egyetlen gyermekét szomszédasszonyának adta gondviselés alá, kinek ezért fizetett. A többi lakók nemsokára észrevették, hogy a gyermek napról napra roszabb színben van és tisztátalanabb, s a résztvevők által nyújtott kenyérdarabokat mohón falta. Az anyát erre figyelmeztették, ki azonban ezzel nem sokat látszott gondolni. Múlt napokban a gyermek meghalt, s halála följelentetvén, a vizsgálatból kitűnt, hogy halálának oka élelemhiány, tehát éhség volt. * A Vezúv kitörése következtében Tore del Greco kétharmada összedült. A főegyház rommá lett, a kutak kiszáradtak. A földrengésekben kékes lángok és kénbáz érezhetők. A nyomor határtalan , sok eddig vagyonos egyén alamizsnáért könyörög. Mintegy 24.000 ember fedél nélkül van, reményök sincs, hogy házaikat megláthassák.