Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-01-01 / 1. szám

* Kis-Bértől Pápáig egy szárnyvonalat szándékoznak építeni. * Reményi Bécsbe készül, hogy zenénk érdekében ott is működhessék. * Lakatos Sándor táncművész új táncot szerzett, melyet Napoleon-francia­ négyesnek neve­zett el. * A gőzhajózás a Dunán is meg van ez évre szüntetve. * Gr. Pálffy Mór, kir. helytartó­i excja Magyarország néhány megyéjét szándékozik be­utazni. * A szegedieknél kedves emlékezetben levő Szöllösy-testvérpár a budai népszínháztól elbúcsú­zott. „Magyarország“ méltán megróvja az igazga­tót, hogy azt a színlapon e szavakkal tudatta: Szöllösy Rózsa és Piroska a társulattól elbocsát­tatott. * A Széchenyi-szobor közeledik létesü­­léséhez. Eddig e célra 66,300 írt gyűlt be, de még 400 aláírási ív nem küldetett be. A m. aka­démia b. Eötvös József, gr. Andrássy György, gr. Cziráky János, Deák Ferenc, gr. Káro­lyi György és K. Vay Miklósból álló bizottságot nevezett, mely az előkészületek iránt intézkedik. * Majláth György, volt tárnok hosszabb időt külföldön szándékozik tölteni. Útlevelet három évre váltott. * A marhavész, hivatalos jelentések sze­rint, Pesten is jelentkezik. * Esztergom megye új tisztviselői havon­­kint nyilvános gyűlést tartanak. * Bíbornok-primá­­­ eminentiája a pesti oltár-egylet szent céljaira újra 100 frtot adomá­nyozott. * A „Pester Lloyd“, minthogy a londoni gab­­nakereskedés Magyarországra nézve nagyfontossá­gúvá vált, Londonból erre vonatkozó egyenes távirati sürgönyök iránt intézkedett. Kötelességünk­nek tartjuk ezen, az alföldet különösen érdeklő hírt megemlíteni. TÁKICA. Újévkor. Bánat vagy öröm órái jönek Lenge szárnyán a kétes jövőnek? Oh ki fejthetné meg ezt nekem? Könyeket — vidámság mámorában Vagy keservek öldöklő árjában — Fog-e többször hullatni szemem? Jönek évek .... a újra elvonulnak .... Életfám levélkéi lehullnak.... Sir felé előre hajtatom. S mig az évek kéjt csepenkint osztnak, Bút, keservet áradatkint hoznak: Egy örömcsep — tengerfájdalom. Roncsolt romjain sok szép reménynek Bánatom világi felnövének; Félni és remélni nem tudok. Félni? Az ürömkelyh kiürítve — És remélni? Nincs mi felüdítve ; Jöjjön bármi, tűrök s hallgatok. Egy van mégis, amiért hamvából Égett­üszke szívemnek föllángol, Értsd, hős apák szép honáért! S tán azért irántad hőbb szerelmem, Mert tiedhez hasonló keservem, Melyet ránk a végzet átka mért. Áldást hozsz rám, kornak uj­szülöttje, Újév, te az öröklét küldöttje ? Nem kívánom , vidd el, vidd el csak ! Hozz derűt csak a kedves hazára, S noha rám borús keservek árja, Vérző szívvel bár, de — áldalak! !........­. Szegedi séták. 1. Az 1861-ik év elbúcsúzván uj­szülöttétől, ki­­adá utolsó lehelletét. Saturnus, mint rendes házi orvos, túladott e kiélt pátiensén; bár találkoznék oly sírásó is, ki a leélt keserű perceket a feledé­­kenység sírjába temetni tudná, s a sírdombra egy remény virágot ültetne — a haza számára! Van­nak ugyan, akiknek a haldokló év örömet szerzett; van olyan is, ki eddig kenyérből sem evett eleget, s most kalácscsal űzheti éhségét; ily szerencse-fiá­nak mondhatni azt is, ki a legközelebbi sorshúzás alkalmával 200,000 frtot nyert. De majd is feledem, hogy az újév kereszte­lőjéről is megjövünk, s most itt állunk reményteli szívvel bölcsőjénél, várva, mivé növendi ki magát. A közönségnek nagyobb része jót vár tőle; péld.: a fogkefések nagy kelendőséget remélnek, mert ezentúl mindenkinek tisztán kell tartania a száját. A keztyűsöknek sem lesz panaszuk, mert édes ke­vesen fogják polgártársaink közös kezeiket zsebe­ikbe dugni, tudván, hogy ott nem találandónak semmit. A szabóknak különösen sok dolguk lesz, mert ismét a régi­­ divat fog előkerülni, értvén a szél ellen forgatható köpenyeket. A lakatosokra is eljövend a munka ideje, mert sokat tesznek zár alá, s kivált a dúsgazdagok, kik a betöréstől félnek. A tímárok nem igen fognak jó keletnek örvendeni, mert most sok ember maga viszi bőrét a vásárra. A szappanosokra sem a legjobb idő derülene, mert ezentúl szappan nélkül is megmos­sák az ember fejét. No de múlva dicsérjük a na­pot, mához egy évre, ha az Isten éltet, bizonyo­sabban mondhatjuk: kinek mit hozott az újév? De hogy ezt teljesíthessük, felszólítjuk a tisztelt olvasó közönséget, fizessen elő a „Szegedi Hiradó“ra. Egypár fakereskedő, meglehet nagylelkűség­ből szálltta le az ölfa árát; vagy talán arra szá­mított, hogy némely embernek fa nélkül is befü­­tenek? Egy jó öreg a múltból. — Naplótöredék. — Január 1. 1848. Oly sokszor és oly lelki érvvel gondoltam már e napra, hogy nem hittem fölösleges dolgot tenni, midőn ez érvemről e lapok tárcájában nyilvánosan fölszólalni magamat elhatározom. Ki a tudományos pályán különféle tanárok oktatásában részesült, alig van egy is, hogy egyik vagy másik tanárát, mint kedvencét, későbbi éveiben élvezettel ne emleget­né; úgy vagyok én is számos derék tanáraim kö­zöl egygyel, kiről nem csak magam különös érvvel emlékszem, hanem ismerőitől is mindenkor valódi lelki vágygyal hallgattam a jó öregre vonatkozó egyes adatokat. De hogy naplótöredékem bemuta­tását hosszú előzménynyel ne késtessem, röviden megemlítem, hogy épen felsőbb tanulmányaim fo­lyama utolsó évében történt az, miről jelenleg szó­lani szándékozom. Egy felső magyarországi városba vezérlett sorsom, hol kiképeztetésem végszakát be­­fejezem, midőn a véletlen legkedveltebb tanáromat is azon városba vezérlé, hogy ott a tudományok terjesztésében eltöltött munkás évei hátralékát né­mileg nyugalomban, de azért az emberiség hasz­nára leélhesse. Midőn erről értesülök, örvendettem a percnek, melyben legelőször vele találkozhatandom, s való­ban nem is csak­ meg keblem reménye, mert a jó öreg nem csak kedves perceket szerzett tanulságos érte tapasztalatai elbeszélésével, hanem az emberi szív egy oly nemes tulajdonával is megismertetett, minőt a rideg magánosságban töltött férfiak — mi­ként ő is — csak a legritkábban tanúsítanak. E nemes tulajdona : „az emberiség iránti anyagi és szellemi áldozatkészség minden egyéb érdek nél­kül , kivéve a jótéteményből háramló öntudati ju­talmat.“ Szigorú hideg tél volt,­­ a felső vidéken szá­mos szegény család télnek közepette levándorolni kényszerült, hogy éhhaláltól övéit megmenthesse. Az említett város épen átmenetül szolgált a nyo­mortól elcsigázott szegény családoknak, hol szá­mosan visszamaradtak a kiéhezettség miatt. Az én öreg barátom dacára minden jövedelmi forrása hi­ányának, mondhatni pazar kézzel nyitó meg meg­gazdálkodott csekély összegecskéje erszényét e megtestesült nyomor képének, s hogy jótéteménye főleg a gyermekeknek használjon, nagymennyiségű burgonyát főzetett kályhájában, — mert szerzetes volt, — s a hozzá seregesen tolakodó szegények­nek naphosszant osztogatá kifogyhatlan adományát. Voltak, kik társai közös rész néven vevék tőle, hogy e koldus népet annyira beszoktatá ajtaja elé, de ő türé e rászalást, s jótéteményében lankadat­lanul kitartott, így lepte meg őt az e sorok fején említett év első napja is. Épen üdvözletére valók szobájában, midőn délfelé a szokott könyörgő hang helyett halk ko­pogás hallatszott az ajtón, s az adott jelre egy ki­lenc éves fiú lépett be a szobába, s rövid de kö­nyöket fakasztó Üdvkivonat után egy gondosan be­­göngyölgetett papirt nyujta át öreg barátomnak, ki kegyes atyai mosolylyal fogadá a szív hálaadomá­nyát. — Köszönöm Pista, — viszontá az öreg a szegény fiú Üdvkivánatára, — igen szép tőled, hogy megemlékeztél rólam. Álmodsz-e még gyak­ran a lovas emberekről? — kérdé bizalmasan a kis­fiút. A gyermek válasz helyett gyöngén elpirult, s lesüté szemeit, mialatt hozott adományát tekinték meg. Ez egy őrző angyalt ábrázolt papírra kiszur­­kálva, ki egy kis fiút ment meg egy kígyótól. — Ki csinálta e szép képet? — kérdé öreg barátom a fiútól, ki e szavakra neki bátorodva, egész gyermeki ártatlansággal válaszolá, hogy a mintát egy szerzetes frátertől kapta, e képet pedig ő maga készíté. Ekkor elbeszélő öreg barátom e kép vonatkozatát egy eseményre, melyet némileg ábrázolni akart. A lefolyt öszszes — úgymond — István főherceg körútjában e várost is megérintő, s ünnepélyes fogadtatására az egész környék e vá­rosban sereglett össze. Bevonulása alkalmával a dísz­lovascsapat az utcát elárasztott nép közt vág­tatva rohant keresztül, s e kis­fiú a tömegtől már láb alá tiportatott, s neki, ki közelében volt, si­­került saját élte kockáztatásával őt megmenteni. Ekkor csak annyit tudott meg tőle, hogy Pistának hívják, de azóta sem nem látta, sem nem hallott felőle semmit. E fölvilágosító szavak alatt a fiú oly szelíden és bizalmasan nézett öreg barátomra és rám, mintha régi ismerősök lettünk volna. — Hogy vannak szüleid? — kérdé ezután tőle öreg barátom. — Öreg anyám oda­haza van; néném elment fát szedegetni, mert nagyon hideg van; kis öcsém pedig itt künn vár rám az ajtóban. — Tehát nincsenek szüleid? — kérdé szánó hangon a­ jó öreg. — Meghaltak mindketten régen, s csak öreg anyám visel ránk gondot; s mivel nagyon hideg van, azt mondá, hogy vaskemencét szeretne venni, de a zsidó nagyon drágáért akarja adni. További elbeszéléséből megértők, hogy a leg­nagyobb nyomorban tengődnek e szegény árvák, s hogy csaknem koldulásból kell éledniök. Öreg ba­rátom egyet gondolt e szomorú elbeszélés folyama alatt, végre a fiúhoz e kérdést intézi: — Hol fogsz ma ebédelni? — Öreg anyám azt mondá, hogy mi ketten a barátoknál kérjünk valamit enni, s­estvére majd otthon is lesz valami, ha néném a szedegetett fá­val visszatér. Öreg barátom kész volt tervével, a két fiút leküldé a konyhára, hol némi kis eledelt kaptak is a szakácsnétól. Midőn a fiuk távoztak, igy szólt hozzám: — Öcsém, ha ideje van, jöjön ki velem a zsibárushoz, ott meg akarom venni e szegények­nek az emlegetett kemencét, s mire e gyermekek haza mennek, be is állíthatjuk szobájukba, útköz­ben majd tüzrevalót is kapunk. Ha a gazdagok­nak annyi sok üdvkívánatot kell ma hallaniok, mi kívánat helyett tegyünk valamit e szegény árvák meglepetésére. Úgyis lett, miként tervező; a kisvaskemence még délre be jön állítva a szegény nagyanya szo­bájába, aki ki nem fogyott a nagy álmélkodásból e nagy jótétemény iránt; egy kocsi fát is vitetett öreg barátom mindjárt ebéd után a kis kemence számára, s hogy a napnak teljes öröme legyen, egy szép kenyeret, egy sódart s még némi kalács­süteményt is rendelt meg uzsonnára, hogy mire a két gyermek visszatérend, s nénjek a kevés gal­­­lyal, melyet a közel fekvő erdőben a hó alól ka­­pargatott ki, megérkezik, a kis kemencében vígan pattogjon a jó száraz fa. Az öreg anya a kis asz­talkán előkészíté az ajándékozott eledelt. Öreg ba­rátom engem is részesített azon elragadó látvány­ban, midőn a megérkezett árva gyermekek a látot­taktól elragadva, egyik ámulatból a másikba estek. Az öreg anya s a derék agg tanár biztatására azon­nal körül jön ülve az asztal, s midőn jó izűen fa­latoztak az éhes árvák öreg anyjokkal, örömkö­­nyekkel teli szemekkel felém fordulván öreg bará­tom, e szavakat sugá fülembe: „Mily csekélység elegendő arra, hogy a nyo­mor könyvit letörüljük. Hány gazdagnak jobban esnék dús lakomája, ha fűszerül hasonló örömet készítene az ínséggel küzdőknek!“ Ezután magára hagytuk a boldogság érzetétől elérzékenyült csalá­dot, s öreg barátom visszamentünkben oly víg volt, mint minőnek őt előbb nagy ritkán találtam. E nap ártatlan örömére mindenkor édesen emlékszem vissza magam is. Midőn ez esemény után öt év múlva az em­lített városon keresztül utazom, egy tanulótársam­mal találkoztam, kitől megtudom, hogy a jó öreg Sokan panaszkodnak az éji világítás ellen; ezen nem is segít semmi egyéb, mint a valódi vi­lágosság, azaz a szeszvilágítás. Van csinos színházunk; csak az kár, hogy mindig „normanap“ja van, vajha a műkedvelők is­mét segítenének a bajon! Keméndy. Vegyes hírek. * Bécsből az ottani munkások helyzetét jellemző következő esetről értesítenek: Egy nap­­számos nő, hogy kereset után járhasson, egyetlen gyermekét szomszédasszonyának adta gondviselés alá, kinek ezért fizetett. A többi lakók nemsokára észrevették, hogy a gyermek napról napra roszabb színben van és tisztátalanabb, s a résztvevők által nyújtott kenyérdarabokat mohón falta. Az anyát erre figyelmeztették, ki azonban ezzel nem sokat látszott gondolni. Múlt napokban a gyermek meg­halt, s halála följelentetvén, a vizsgálatból kitűnt, hogy halálának oka élelemhiány, tehát éhség volt. * A Vezúv kitörése következtében Tore del Greco kétharmada összedült. A főegyház rommá lett, a kutak kiszáradtak. A földrengésekben ké­kes lángok és kénbáz érezhetők. A nyomor határ­talan , sok eddig vagyonos egyén alamizsnáért kö­nyörög. Mintegy 24.000 ember fedél nélkül van,­­ reményök sincs, hogy házaikat megláthassák.

Next