Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1862-09-17 / 75. szám
TÁRCA. Búcsú Szegedtől. Hat gyermekálmaim édesen aludtam : Szülőföldem, Szeged, Isten veled ! Távoznom kell tőled, bármint szeretnék is Kebleden maradni; de nem lehet... Sorsom tova szólít, más vidékre, tájra, Melynek keblén a nép szive másként érez S másként beszél szája----Mennem kell belőled, pedig úgy szeretlek, mint szerető fia édes anyját. Szeretlek, habár még eddig nem is érzem Anyai szerelmed gyöngéd karját. Mostohám valál te, kegyetlen mostohám, Kinek szerelmében soha, hanem csak bősz Atkában osztozám. Sok szép édes emlék, de még több keserű Fűzi kebeledhez fájó szivem. S igy inkább bánatot, mint örömöt lelek Benned, átélt múltam emlékiben. Boldogságot adál, midőn még nem kellett. S midőn kellett volna, szenvedéssel sajtál A boldogság helyett.... Megfosztál anyámtól, akit úgy imádtam, Akit még e földön szerethetek. S érette cserében megtartod életem , A szenvedő ifjú bús életét. De ezt is csak azért, hogy tovább kínozhass, Hogy mostoha kezed súlyos csapásival Tovább ostorozhass! S még ez sem volt elég! — reményt öntél belém Reményt egy szebb és jobb jövő iránt. És midőn az életet újra megszeretem: Nem hagyod elérnem , mit szám kívánt.... Összezúztad keblem legszebb reményeit, Mint a vásott gyermek, ki széttöri megunt Játékos szereit. A szivet, hol egykor csak boldogság lakott, Sötétlé pokollá változtatod. S telkemet a benne dühöngő fúriák Őrült kínzásira kárhoztatod. — — — De ha meggondolom, hogy te mindezeknek Csak vakeszköze vagy s koránsem az oka: Mégis csak szeretlek___ Szeretlek! mert habár durva mostohám is, De mégis csak anyám valál nékem. A jó fiú pedig még a korbácsot is Megcsókolja anyja vad kezében__ Én is megcsókolom sajtoló karodat, S emlékül elviszem szivembe lefestve Mostoha arcodat. Elviszem magammal messze , messze tőled... Más vidékre, hova sorsom vezet. Ott talán ölelőbb karok s hőebb kebel Várnak reám a sorscsapás helyett. Azért tehát most még egyszer Isten veled! Légy szerencsés s boldog! — szivéből kívánja Távozó gyermeked 1862. augustus 22. V...a F. A Szeged-alsóvárosi fejedelmi templom és kolostor történelmi vázlata. (Folyt.) Visszalépve félbemaradt fejedelmi templomunk építészeti korszakába, a szegedi tanács és néptestület nagy királya kezdeményét ennek hunyta után kiegészíteni annál inkább törekedett, minthogy a folyvást szaporodó nép befogadására az elkészült rész már csakugyan szűknek bizonyult be, miért is Mátyás halála után különben is pártfogó nélkül maradván a gyönyörű templom, Szeged lakossága segedelmével maga a szerzetesrend országos alamizsna kéregetésből építette ki egész mostani nagyságára, mely munka elég lassan haladva, 1503 ban végeztetett be 10) alig tökéletesen, mert még most is észlelhető az építés szegényesebb kiállítása, ámbár a styl és öszhangzat az eredeti terv hiv megtartását tanúsítja, de azt is, hogy azon eredeti terv tökéletes tiszta kivitele a tehetség összeszorított fillérein fönnakadt, miként az egész mint némileg még csonka mű ötlik fel a szakértő szemnek; nevezetesen alig hihető, hogy Mátyás királyunk korát messze túlszárnyaló szép ízlése már az öszhangzat egyszerű szabályánál fogva is ha már a tornyot egyik oldalhoz téve, a másik oldalt is hasonlóval díszíteni elmulasztotta volna. A homlokzat szemlélésénél egy roppant fölmeredező puszta fal láttára magunk egyszerű műképzetlen ízlésünkkel is oda óhajtunk valamely díszes portálét, a minthogy ezen igen is felötlő hiány korábbi időkben olyan deszkabódészerli előcsarnokkal volt is pótolva, mely azonban dísztelennek találtatván, később elszedetett. Hasonló diszítményi hiány mutatkozik az oldalajtó melletti oszlopok hézagában is, hova a fejedelmi tervrajz bizonyosan oda illő járulékot szándékolt. Hanem az idők elkomorultak, a haza láthatárán vész terült el, sötéten, szomorún! A törökök európai uralomra törekedő pusztító hada — kidőlvén Magyarország erős oszlopai — a szegény Lajos király gyönge kormányzatát dühös erélylyel iparkodott felhasználni, s az alsó vidékeken időnkint be becsapkodó tömegek már Szeged vidékein is dulakodtak ugyannyira, hogy a visszafizetés kudarcát lehető legelső alkalommal megtorlani el nem mulaszták, s igy történt, hogy már 1525-ben, a mohácsi gyászvereséget megelőző évben egy hasonló dühös becsapás alkalmával Szegedet tűzzel, vassal elpusztíták, fölégették.1112) Eközben a szerte száguldozó nápár ekkor minden ősi emlékeitől megfosztá hazánkat, elszállítható kincseit a török fővárosba söpörvén. E sors érte a szegedi basilikát és mellette levő kolostort is, hogy miután a benne található minden értékes tárgyat, még a vasrácsokat és kapcsolatokat is fölszedve, hajóra rakták, minden épületet kívül-belül felgyújtottak, sőt a kolostorépületet földig lerombolták, így létetett semmivé Mátyás király fejedelmi műve, a gyönyörű főoltár hasonlag elégettetett, hanem az isteni gondviselésnek igazán csodaműve itt tündöklött ki az oltárkép megtartásában, midőn t. i. a kolostor siránkozó tagjai az elhamvadt templom díszítményei között keresgéltek talán még valami hasznavehető darabot, az elégett oltár tiszkei közel tökéletes épségben is) vonták elő a szűz Mária magasztos képét, melynek kerete is hamuvá égett ugyan, de maga a kép sértetlen maradt. E csodálatos megmaradásán a kegyeletes képnek nem soká örvendhettek a jámbor szegediek, minthogy a még folyvást dulakodó barbár nép kiszagolván megmentett kincsöket, attól menten megfosztotta őket s a többi értékes ragadományokhoz a hajóra vitték, tova szállítandó. Az igy feldúlt városban s különösen templom- és kolostorban fölszedett értékes tárgyakat — kielégítvén dühöket a törökök — már elszállítandók valának; de a Tisza szélén alig mozdult ki hajójuk helyéből, máris elmerülni kezdvén,13 roppant zavar kerekedett annak megmentése miatt; a kőszült törökök oda hajtották a siránkozó népet munkára, miközben a templom drágaságait fájlaló polgárok egyike fölhasználta a sülyedő hajó előidézte zűrzavart, egyebek közt az összegöngyölt műremek oltárképet megfejdítvén, magához szerezte s módot talált, vele kisurranni;14) hanem vagy attól tartván, hogy észrevétetve, üldöztetni fog, vagy miután sem a fölégetett templomban, sem házánál biztos helyen alig remélte eldughatni, gondolkozásra pedig már sok ideje nem volt, haladtában azon gondolata ötlött: jó lesz a kolostor melletti Csöpörke tó fenekére nyomni, amit azonnal meg is tett oly szándékkal, hogy majd békésebb idők beálltával onnan kiveendi. De a török barangolások meg nem szűntek, sőt az ozmán hatalom mindig veszélyesebben dorongott az alföld síkjain, s a harcok viharában eltűnt azon buzgó megmentője az oltárképnek, ki még meghittjei előtt sem fedezte föl annak hollétét az elárultatástól féltében, s kivel e szerint a kép hollétének titka elenyészett, csupán annyi tudat van felőle, hogy szebb jövő reményében ő tudta egyedül ama tiszteletben tartott rejteket, így e drága kincs a tócsa süppedékében hosszú időn keresztül ott maradt. % * * Végre bekövetkezett a magyar gyászév 1526- ban, a győzelmesen száguldozó vad népcsorda Szeged vidékén már ismerős gyanánt ömlött szét s enyészet áradt el nyomain, a megrémült nép legnagyobb része szétfutott a puszták vadonaiba;15) azon elszántabbak töredéke azonban, mely átlátta, miként a feldühödt pogány töméntelen sokasága elöl a védhetlen pusztákon úgy sem menekülhetnek, maradt élet-halálra már tavai szétdúlt házaik romjai között; maradt azon egy-két szerzetes is, kik a tavali feldúlás után a nép vigasztalására még szintén itt maradtak, mert a kolostori személyzet nagyobb része a templom fölégetése és lakhelyük szétrombolása után kényszerült részint a felső megyék biztosabb kolostoraiba, részint csak a szomszéd, de még nem háborgatott Csanádi zárdába menekülni. Ezen utóbbi helyet jó menedéknek vélvén a szerzetesek, már előbb is oda szállítottak némely legbecsebb darabokat, egyebek közt a fejedelmi palástot, élvén az alapos gyanúperrel a török beütések bizonyosan el nem maradandó fosztogatása iránt. Lezúgván később a háború iszonyai s a török uralom megszilárdulván e honban, idők folytán megengedte a barbár hatalom a szegedieknek is, hogy templomukat kijavítva, benne isteni tiszteletöket szabadon gyakorolhassák s a szerzetesek is feldúlt kolostoruk helyett magoknak szükséges lakhelyet építethessenek. Hanem a török biztatásban, ugy látszik, nem igen bíztak még az elsanyargatott, mindenükből kifosztott, tűz martalékaivá tett szegedi lakosok s a puszták vadonaiból nem mertek a városba ismét összeseregleni. A török hatóságok pedig átlátván, miként itt ezen keresztény lakosok szolgálati és adófizetési készségén alapulhat uralmuk, magok iparkodtak kecsegtetni az elrémített népet, s hogy biztatásaiknak hitelt is szerezzenek, a még most is tiszkeiben heverő fejedelmi templom kijavítására, befedésére és némi elkerülhetlen fölszerelésére magok nyújtottak segedelmet; miközben csakhamar átlátták, miként e nép szerzetes papjai szaván csüng leginkább, ezeket is híveik meghódítására és a nép megnyugtatására hatni ösztönözték, nekik és társaik biztos visszatérhetésére „Salvus conductus“t adván, hogy ezen hitlevélnek is súlyt adjanak, szükséges lakhelyet hat személyre magok építettek,16s irántok, mint népvezérek iránt némi kegygyel és előzékenységgel is viseltettek, csak hogy a népet részekre megnyerni hajlandóbbak legyenek. Ekép a szegedi basilika pompás építménye nagyon szegényes kijavításban részesült, a kolostor is csak úgy ahogy előállított faépítvénynyel, a romok maradványaihoz toldozott jobbra-balra fekvő részletekkel s nádfedéllel helyettesitetett, csak hogy a fődolog , az isteni tisztelet újra megtartathassék. Ez alkalommal tehát a leégett nagybecsű oltárt egyszerű deszka-emelvény helyettesíté; az eltűnt s fájdalommal nélkülözött gyönyörű oltárkép helyét egyszerű festvényű boldogságos Szűz képe pótolá. De mégis, hogy az elenyészett nagybecsű műremek képet némileg kipótolják a szegedi hívek, annak utánzására lehető hasonlatossággal egy Mária kőszobrot17) készítettek 1552 körül, mely kétségkívül a török hatóságok engedelmével a főajtó előtt állítatott fel, időjártával, hogy annál díszesebbé tétessék, 1737-ben kőfaragványnyal körülkorlátolva és szentek szobraival ékesítve máig szemlélhető. Ezen Mária köztiszteletben álló kőszobra történelmének részlete gyanánt előadandó itt egy csodás esemény, mint elég világos bizonyítéka annak, hogy a vallás szentelt tárgyainak megtapodóira többnyire visszahull az átok, mit a kegyelet nyugpontjaira szórni nem átallanak. A Rákóczy-mozgalmak korszakában 1708-ban a szegedi várőrség egyik vallástalan, nem is eretnek , hanem Istentagadó tüzére fölbátorodva a forradalmi féktelenség mámorában, a város utcáin barangolva, kétcsövű fegyverét ezen a templom előtt álló Mánaszoborra irányzó eme mosdatlan szavak mellett: „Íme megkísértem a katholikusok Istenasszonyát, várjon birja-e magát védelmezni?“ s rájött a szoborra, melynek a királyi pálcát tartó jobb keze ugyan letörött, de egyszersmind a golyó oly erővel vissza a vad lövészre majd három ölnyi magasságról, hogy az rüszint élettelenül rogyott össze....18) A vallásos érzelem nem tagadhatja e történetben Isten csodálatosan működött fenyitő ujját. Ezen csodaesemény emlékére valahányszor a Máriaszobor időnkint kijavítatott, a kaján lövészen történt büntetés emlékére a lelőtt jobb kéz csonkán hagyatott, a jelvényszerü királyi pálca sodrony által füzetvén helyére, hanem a legutóbbi, 1855-ben történt tisztogatás és díszítés alkalmával e körülmény kisiklott a felügyelők figyelméből s a lecsonkított kézfő kiegészítetett. E kis oldalpillantás után térjünk vissza a fejedelmi egyházhoz. Ott hagytuk el, hol a török uralom megszilárdulva, a szegedi népet, kolostort és templomot önérdekében némi kegyúri morzsalékban részesíté. Innentől a pogány hatalom alatt sanyarú időszak következett átalában egész hazánkra, de — tárgyunk mellett maradva — különösen a szegedi Boldog Asszony templomára és a vele egyesült kolostorra. Megengedtetett ugyan mind a templom-, mind a kolostornak az idők viszontagságaiban keletkezett romladozásai javítgatása, de mindig folyamodás és török főhatósági engedély mellett s oly szoros meghatározással, hogy semmi bővítést vagy újabb épület kiállítását merészelni szabad nem volt, mint azt a számos török levelek archívumunkban bizonyítják. Hitéletünket ugyan szabadon gyakorolhattuk, a néppeli vallásos eljárásunkban nem gátoltak bennünket, főleg miután idő és törődés hozzá szoktatott bennünket s őket is az együttes élethez; azonban meg kellett adatkoznunk a megalázó örökös alárendeltségnek, el kelle tűrnünk békével, ha vallásos szertartásainkat a megjelenő törökök csevegés és hahota között az oltár körül hangosan kigúnyolták, sőt még azt is, hogy ama török urak oltárunkat áldozat közben körülülve, pipáikat kedélyesen az oltár gyertyáinál gyújtogatták meg. Sőt nem csak ezeket, mint amelyeket török szinte kegyelem kifejezése gyanánt kelle fogadnunk, hanem a közélet folyamában oly könnyen, legtöbbször ok nélkül is fölingerült törököktől, mig alsóbb tisztviselőiktől is sanyarú üldözéseket, kínos halált is jön alkalmunk szenvedni. (Folyt. köv.) ») Chronologia Seise SS. Salv. '■) Cosmogr. Conv. Szeged. Art. H. 12) U. o. Art.. IV. '*) Hist. Piov.. SS. Salv. §. IV. n. 19. M) Hist. ProyLHaug. SS. Salv. §. IV. n, 19. I5) Cosmogr. uonv. Szeged. Manuscripta. 16) Cosmogr. Conv. Szeged. — És: török eredeti levelek a kolostor levéltárában. 17) P. OrdiDanz Const. 29. 1. IS) Cosmogr. Conv. Szeged. §. Sing,