Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-09-17 / 75. szám

TÁRCA. Búcsú Szegedtől. Hat gyermekálmaim édesen aludtam : Szülőföldem, Szeged, Isten veled ! Távoznom kell tőled, bármint szeretnék is Kebleden maradni; de nem lehet... Sorsom tova szólít, más vidékre, tájra, Melynek keblén a nép szive másként érez S másként beszél szája----­Mennem kell belőled, pedig úgy szeretlek, mint szerető fia édes anyját. Szeretlek, habár még eddig nem is érzem Anyai szerelmed gyöngéd karját. Mostohám valál te, kegyetlen mostohám­, Kinek szerelmében soha, hanem csak bősz Atkában osztozám. Sok szép édes emlék, de még több keserű Fűzi kebeledhez fájó szivem. S igy inkább bánatot, mint örömöt lelek Benned, átélt múltam emlékiben. Boldogságot adál, midőn még nem kellett. S midőn kellett volna, szenvedéssel sajtál A boldogság helyett.... Megfosztál anyámtól, akit úgy imádtam, Akit még e földön szerethetek. S érette cserében megtartod életem , A szenvedő ifjú bús életét. De ezt is csak azért, hogy tovább kínozhass, Hogy mostoha kezed súlyos csapásival Tovább ostorozhass! S még ez sem volt elég! — reményt öntél belém Reményt egy szebb és jobb jövő iránt. És midőn az életet újra megszeretem: Nem hagyod elérnem , mit szám kívánt.... Összezúztad keblem legszebb reményeit, Mint a vásott gyermek, ki széttöri megunt Játékos szereit. A szivet, hol egykor csak boldogság lakott, Sötétlé pokollá változtatod. S telkemet a benne dühöngő fúriák Őrült kínzásira kárhoztatod. — — — De ha meggondolom, hogy te mindezeknek Csak vakeszköze vagy s koránsem az oka: Mégis csak szeretlek___ Szeretlek! mert habár durva mostohám is, De mégis csak anyám valál nékem. A jó fiú pedig még a korbácsot is Megcsókolja anyja vad kezében__ Én is megcsókolom sajtoló karodat, S emlékül elviszem szivembe lefestve Mostoha arcodat. Elviszem magammal messze , messze tőled... Más vidékre, hova sorsom vezet. Ott talán ölelőbb karok s hőebb kebel Várnak reám a sorscsapás helyett. Azért tehát most még egyszer Isten veled! Légy szerencsés s boldog! — szivéből kívánja Távozó gyermeked 1862. augustus 22. V...a F. A Szeg­ed-alsóvárosi fejedelmi templom és kolostor történelmi vázlata. (Folyt.) Visszalépve félbemaradt fejedelmi templomunk építészeti korszakába, a szegedi tanács és néptes­tület nagy királya kezdeményét ennek hunyta után kiegészíteni annál inkább törekedett, minthogy a folyvást szaporodó nép befogadására az elkészült rész már csakugyan szűknek bizonyu­lt be, miért is Mátyás halála után különben is pártfogó nélkül maradván a gyönyörű templom, Szeged lakossága segedelmével maga a szerzetes­rend országos ala­mizsna kéregetésből építette ki egész mostani nagy­ságára, mely munka elég lassan haladva, 1503 ban végeztetett be 10) alig tökéletesen, mert még most is észlelhető az építés szegényesebb kiállítása, ám­bár a styl és öszhangzat az eredeti terv hiv meg­tartását tanúsítja, de azt is, hogy azon eredeti terv tökéletes tiszta kivitele a tehetség összeszorí­tott fillérein fönnakadt, miként az egész mint né­mileg még csonka mű ötlik fel a szakértő szem­nek; nevezetesen alig hihető, hogy Mátyás kirá­lyunk korát messze túlszárnyaló szép ízlése már az öszhangzat egyszerű­ szabályánál fogva is ha már a tornyot egyik oldalhoz téve, a másik oldalt is hasonlóval díszíteni elmulasztotta volna. A hom­lokzat szemlélésénél egy roppant fölmeredező puszta fal láttára magunk egyszerű műképzetlen ízlésünk­kel is oda óhajtunk valamely díszes portálét, a minthogy ezen igen is felötlő hiány korábbi idők­ben olyan deszkabódészerli előcsarnokkal volt is pótolva, mely azonban dísztelennek találtatván, később elszedetett. Hasonló diszítményi hiány mu­tatkozik az oldalajtó melletti oszlopok hézagában is, hova a fejedelmi tervrajz bizonyosan oda illő járulékot szándékolt. Hanem az idők elkomorultak, a haza látha­tárán vész terült el, sötéten, szomorún! A törökök európai uralomra törekedő pusztító hada — kidől­vén Magyarország erős oszlopai — a szegény La­jos király gyönge kormányzatát dühös erélylyel iparkodott felhasználni, s az alsó vidékeken időn­­kint be becsapkodó tömegek már Szeged vidékein is dulakodtak ugyannyira, hogy a visszafizetés ku­darcát lehető legelső alkalommal megtorlani el nem mulaszták, s igy történt, hogy már 1525-ben, a mohácsi gyászvereséget megelőző évben egy ha­sonló dühös becsapás alkalmával Szegedet tűzzel, vassal elpusztíták, fölégették.11­12) Eközben a szerte száguldozó nápár ekkor minden ősi emlékeitől megfosztá hazánkat, elszállítható kincseit a török fővárosba söpörvén. E sors érte a szegedi basili­­kát és mellette levő kolostort is, hogy miután a benne található minden értékes tárgyat, még a vasrácsokat és kapcsolatokat is fölszedve, hajóra rakták, minden épületet kívül-belül felgyújtottak, sőt a kolostorépületet földig lerombolták, így lé­tetett semmivé Mátyás király fejedelmi műve, a gyönyörű főoltár hasonlag elégettetett, hanem az isteni gondviselésnek igazán csodaműve itt tündök­­lött ki az oltárkép megtartásában, midőn t. i. a kolostor siránkozó tagjai az elhamvadt templom díszítményei között keresgéltek talán még valami hasznavehető darabot, az elégett oltár tiszkei kö­zel tökéletes épségben is) vonták elő a szűz Mária magasztos képét, melynek kerete is hamuvá égett ugyan, de maga a kép sértetlen maradt. E cso­dálatos megmaradásán a kegyeletes képnek nem soká örvendhettek a jámbor szegediek, minthogy a még folyvást dulakodó barbár nép kiszagolván megmentett kincsöket, attól menten megfosztotta őket s a többi értékes ragadományokhoz a hajóra vitték, tova szállítandó. Az igy feldúlt városban s különösen templom- és kolostorban fölszedett értékes tárgyakat — ki­elégítvén dühöket a törökök — már elszállítandók valának; de a Tisza szélén alig mozdult ki hajó­juk helyéből, máris elmerülni kezdvén,13­ roppant zavar kerekedett annak megmentése miatt; a kő­­szült törökök oda hajtották a siránkozó népet mun­kára, miközben a templom drágaságait fájlaló pol­gárok egyike fölhasználta a sülyedő hajó előidézte zűrzavart, egyebek közt az összegöngyölt műremek oltárképet megfejdítvén, magához szerezte s módot talált, vele kisurranni;14) hanem vagy attól tartván, hogy észrevétetve, üldöztetni fog,­­ vagy miután sem a fölégetett templomban, sem házánál biztos helyen alig remélte eldughatni, gondolkozásra pe­dig már sok ideje nem volt, haladtában azon gon­dolata ötlött: jó lesz a kolostor melletti Csöpörke tó fenekére nyomni, amit azonnal meg is tett oly szándékkal, hogy majd békésebb idők beálltával onnan kiveendi. De a török barangolások meg nem szűntek, sőt az ozmán hatalom mindig veszé­lyesebben dorongott az alföld síkjain, s a harcok viharában eltűnt azon buzgó megmentője az oltár­képnek, ki még meghittjei előtt sem fedezte föl annak hollétét az elárultatástól féltében, s kivel e szerint a kép hollétének titka elenyészett, csupán annyi tudat van felőle, hogy szebb jövő reményé­ben ő tudta egyedül ama tiszteletben tartott rejte­­ket, így e drága kincs a tócsa süppedékében hosszú időn keresztül ott maradt. % * * Végre bekövetkezett a magyar gyászév 1526- ban, a győzelmesen száguldozó vad népcsorda Sze­ged vidékén már ismerős gyanánt ömlött szét s enyészet áradt el nyomain, a megrémült nép leg­nagyobb része szétfutott a puszták vadonaiba;15) azon elszántabbak töredéke azonban, mely átlátta, miként a feldühödt pogány töméntelen sokasága elöl a védhetlen pusztákon úgy sem menekülhet­nek, maradt élet-halálra már tavai szétdúlt házaik romjai között; maradt azon egy-két szerzetes is, kik a tavali feldúlás után a nép vigasztalására még szintén itt maradtak, mert a kolostori sze­mélyzet nagyobb része a templom fölégetése és lakhelyük szétrombolása után kényszerült részint a felső megyék biztosabb kolostoraiba, részint csak a szomszéd, de még nem háborgatott Csanádi zár­dába menekülni. Ezen utóbbi helyet jó menedék­nek vélvén a szerzetesek, már előbb is oda szállí­tottak némely legbecsebb darabokat, egyebek közt a fejedelmi palástot, élvén az alapos gyanúperrel a török beütések bizonyosan el nem maradandó fosztogatása iránt. Lezúgván később a háború iszonyai s a tö­rök uralom megszilárdulván e honban, idők folytán megengedte a barbár hatalom a szegedieknek is, hogy templomukat kijavítva, benne isteni tiszteletö­­ket szabadon gyakorolhassák s a szerzetesek is feldúlt kolostoruk helyett magoknak szükséges lak­helyet építethessenek. Hanem a török biztatás­ban, ugy látszik, nem igen bíztak még az elsa­nyargatott, mindenükből kifosztott, tűz martalékai­vá tett szegedi lakosok s a puszták vadonaiból nem mertek a városba ismét összeseregleni. A török hatóságok pedig átlátván, miként itt ezen keresztény lakosok szolgálati és adófizetési készsé­gén alapulhat uralmuk, magok iparkodtak kecseg­tetni az elrémített népet, s hogy biztatásaiknak hitelt is szerezzenek, a még most is tiszkeiben he­verő fejedelmi templom kijavítására, befedésére és némi elkerülhetlen fölszerelésére magok nyújtottak segedelmet; miközben csakhamar átlátták, miként e nép szerzetes papjai szaván csüng leginkább, ezeket is híveik meghódítására és a nép megnyug­tatására hatni ösztönözték, nekik és társaik biztos visszatérhetésére „Salvus conductus“t adván, hogy ezen hitlevélnek is súlyt adjanak, szükséges lak­helyet hat személyre magok építettek,16­­s irántok, mint népvezérek iránt némi kegygyel és előzékeny­­­séggel is viseltettek, csak hogy a népet részekre megnyerni hajlandóbbak legyenek. Ekép a szegedi basilika pompás építménye nagyon szegényes kijavításban részesült, a kolostor is csak úgy ahogy előállított faépítvénynyel, a ro­mok maradványaihoz toldozott jobbra-balra fekvő részletekkel s nádfedéllel helyettesitetett, csak hogy a fődolog , az isteni tisztelet újra megtartathassék. Ez alkalommal tehát a leégett nagybecsű oltárt egyszerű deszka-emelvény helyettesíté; az eltűnt s fájdalommal nélkülözött gyönyörű oltárkép helyét egyszerű festvényű boldogságos Szűz képe pótolá. De mégis, hogy az elenyészett nagybecsű műremek képet némileg kipótolják a szegedi hívek, annak utánzására lehető hasonlatossággal egy Mária kő­­szobrot17) készítettek 1552 körül, mely kétségkívül a török hatóságok engedelmével a főajtó előtt állí­tatott fel,­­ időjártával, hogy annál díszesebbé té­tessék, 1737-ben kőfaragványnyal körülkorlátolva és szentek szobraival ékesítve máig szemlélhető. Ezen Mária köztiszteletben álló kőszobra történel­mének részlete gyanánt előadandó itt egy csodás esemény, mint elég világos bizonyítéka annak, hogy a vallás szentelt tárgyainak megtapodóira többnyire visszahull az átok, mit a kegyelet nyug­­pontjaira szórni nem átallanak. A Rákóczy-mozgalmak korszakában 1708-ban a szegedi várőrség egyik vallástalan, nem is eret­nek , hanem Istentagadó tüzére fölbátorodva a for­radalmi féktelenség mámorában, a város utcáin barangolva, kétcsövű fegyverét ezen a templom előtt álló Mánaszoborra irányzó eme mosdatlan szavak mellett: „Íme megkísértem a katholikusok Istenasszonyát, várjon birja-e magát védelmezni?“ s rájött a szoborra, melynek a királyi pálcát tartó jobb keze ugyan letörött, de egyszersmind a go­lyó oly erővel vissza a vad lövészre majd három ölnyi magasságról, hogy az rüszint élettelenül ro­gyott össze....18) A vallásos érzelem nem tagad­hatja e történetben Isten csodálatosan működött fenyitő ujját. Ezen csodaesemény emlékére vala­hányszor a Máriaszobor időnkint kijavítatott, a kaján lövészen történt büntetés emlékére a lelőtt jobb kéz csonkán hagyatott, a jelvényszerü kirá­lyi pálca sodrony által füzetvén helyére, hanem a legutóbbi, 1855-ben történt tisztogatás és díszítés alkalmával e körülmény kisiklott a felügyelők fi­gyelméből s a lecsonkított kézfő kiegészítetett. E kis oldalpillantás után térjünk vissza a fe­jedelmi egyházhoz. Ott hagytuk el, hol a török uralom megszilárdulva, a szegedi népet, kolostort és templomot önérdekében némi kegyúri morzsa­­lékban részesíté. Innentől a pogány hatalom alatt sanyarú időszak következett átalában egész ha­zánkra, de — tárgyunk mellett maradva — külö­nösen a szegedi Boldog­ Asszony templomára és a vele egyesült kolostorra. Megengedtetett ugyan mind a templom-, mind a kolostornak az idők vi­szontagságaiban keletkezett romladozásai javítga­tása, de mindig folyamodás és török főhatósági engedély mellett s oly szoros meghatározással, hogy semmi bővítést vagy újabb épület kiállítását merészelni szabad nem volt, mint azt a számos török levelek archívumunkban bizonyítják. Hitéle­tünket ugyan szabadon gyakorolhattuk, a néppeli vallásos eljárásunkban nem gátoltak bennünket, főleg miután idő és törődés hozzá szoktatott ben­nünket s őket is az együtt­es élethez; azonban meg kellett adatkoznunk a megalázó örökös alárendelt­ségnek, el kelle tűrnünk békével, ha vallásos szertartásainkat a megjelenő törökök csevegés és hahota között az oltár körül hangosan kigúnyolták, sőt még azt is, hogy ama török urak oltárunkat áldozat közben körülülve, pipáikat kedélyesen az oltár gyertyáinál gyújtogatták meg. Sőt nem csak ezeket, mint amelyeket török szinte kegyelem ki­fejezése gyanánt kelle fogadnunk, hanem a közélet folyamában oly könnyen, legtöbbször ok nélkül is fölingerült törököktől, mig alsóbb tisztviselőiktől is sanyarú üldözéseket, kínos halált is jön alkalmunk szenvedni. (Folyt. köv.)­ ­») Chronologia Seise SS. Salv. '■) Cosmogr. Conv. Szeged. Art. H. 12) U. o. Art.. IV. '*) Hist. Piov.. SS. Salv. §. IV. n. 19. M) Hist. ProyLHaug. SS. Salv. §. IV. n, 19. I5) Cosmogr. uonv. Szeged. Manuscripta. 16) Cosmogr. Conv. Szeged. — És: török eredeti le­velek a kolostor levéltárában. 17) P. OrdiDanz Const. 29. 1. IS) Cosmogr. Conv. Szeged. §. Sing,

Next