Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-11-22 / 94. szám

helyét odahagyván, véletlenül meglüvetett.­­ Fel­sége egy közel fekvő házba vitette őt s mellette maradt, m­ig sebét bekötözték. Életéhez van re­mény. — Hamisított angol bankjegyeknek jöttek nyomára s az ezeket készítő társulatot is fölfedez­ték. Az ügy mindenütt nagy feltűnést okozott. Eddig elő az angol bankjegyek hamisíthatlanoknak tartattak és papirjuk csakugyan utánozhatlannak találtatott. De az illető papírgyárban nem alkal­mazták a kellő ellenőrködést és két munkás más­fél évig hordta a gyárból a bankjegypapírt, anél­kül, hogy fölfedeztetett volna. A bankjegyek nyo­mása már nem jár annyi nehézséggel s azt egy társulat eszközölteté. A két munkásnak már nyo­mában vannak. Az angol bank pedig arra látja magát kényszerítve, hogy hitele helyreállítására a nem­ kis mennyiségű hamis gyártmányt beváltsa. — New-York egyik kávéházában a ven­dégek fegyverroppanást hallottak; rögtön észre­­vevék, hogy a fizetőasztaloknál ülő hölgyek egyike nehéz sebet kapva, összerogyott. A tettesnek még kezében volt a füstölgő revolver. Neve Rorman tengerésztiszt s­teward miniszter unokaöcscse. A leányt a legbecsületesebbnek tartva, szenvedélye­sen beleszeretett; azonban jó madár volt, ki a ke­gyetlenség szine alatt irgalmatlanul kizsákmányol­ta; sőt ezen szerepet is megunva, egy szép reg­gelen eltűnt. A szerencsétlen szerető hetekig ke­reste kétségbeesve; végre megtalálta azon kávé­házak egyikében, hol a hozzá hasonló nők csal­­madarak csupán a prostitution. A törvényszék a gyilkolás megkísérlésének vádja alól fölmenté, de mivel nyilvános helyen összezörrenésre adott al­kalmat, tizenöt krajcár birságra itélte. — Brasil­iában Verhindo folyamban olyan nagy gyémántot találtak, mely minden eddigit négyszeresen fölülmúl terjedelemben és súlyban. Neve Pedro segundo. — Liverpool közelében egy „Hindut” nevű ” amerikai kőolajjal terhelt hajón tűz ütött ki. Megmenteni semmit sem lehetett. A legénység, ötnek kivételével, kik a tengerbe fúltak, úszás által megmenekü­lt. A kőolaj az egész partrészen oly kiállhatatlan bűzt terjesztett, hogy magában Liverpoolban a börze termeinek padlatát mészhal­­yag olvadékkal kellett befecskendezni. — Varsóban beszélik, hogy egy orosz nyugalmazott tábornok magános szállására beállí­tott négy fiatal ember, kettő az előszobában ma­radt, kettő pedig bement a tábornokhoz s ezer ezüst rubelt kértek tőle „hazafias célokra.“ E ké­résüket fölvont revolverekkel támogatták. „Adok, mert önök kényszerítenek“ volt a válasz s a tá­bornok fizetett. A fiatal emberek nyugtázták s megköszönték az adományt és maguk után be­csukva az ajtókat, eltávoztak. Még eddig minden kutatás eredménytelen. — Bécs földalatti utcáiban a napokban újra kutatás történt. Ez utcák egyes helyeit a Stadt­graben s Karolina-kapu mellett fedezték föl; ma­gasságuk 5 láb, végükig még nem járták be. Áta­­lánosan hiszik, hogy e földalatti utak a török há­borúk alkalmával azon célból építettek, hogy Bé­cset szükség esetében légbe röpíthessék. Gyaní­tották azt is, hogy e roskadozó építmények holmi csavargók lakhelyéül szolgál, de a kutatások által e gyanú alaptalannak bizonyult be. — Rómából jelentik: Mint tudva van, a pápai államokban csak ö Szentségének van arra joga, hogy valamely végrendeletet megváltoztas­son, vagy semmisnek nyilvánítasson. Történt a napokban, hogy egy fiatal ember ö Szentsége elé járult s említett joga gyakorlatát kérte ki atyja végrendeletének megváltoztatására, melyben 40,000 frank, a hátrahagyott vagyon fele ama lelkésznek van ajánlva, ki meghatározott napon bizonyos templomban az első misét mondja. Ő Szentsége nem teljesité a fiatal ember kérelmét. A mondott napon azonban megjelent az illető templomban, itt először misézett, s igy elnyerve a mondott össze­get, azt a háladatos örökösnek átszolgáltatá. (P. H.) TÁRCA. Az öntudat hatalma. (Francia beszély.) II. Badenviller egy kis város a Fekete hegy al­jánál egy hegynyílásban, melynek fekvése mintáúl szolgálhatna a költőnek, ki a földi éden leírását akarná megkísérteni; hegyektől és erdőktől beke­rítve, a völgy a város alatt nyúlik el, tehintve virágokkal, melyeket a meleg források fejleszte­nek. Csekély terje még inkább emeli szépségét, egy pillantással beláthatni minden kecsét s a fül minden zörejt azonnal meghall. Szóval e földzúg­nál, mely vadon hegyszorulatokban van elrejtve, nem hiányzik sem kecs, sem pompa, sem üde növényzet. Itt valóban el lehetne mondani, hogy a természet kedvét találta benne e keskeny térsé­gen mindazt öszpontosítani, amit máshol szétszórt. Badenviller, miként neve jelenti, fürdőhely. Már a rómaiak idejében is fürdőhelyül használta­tott, miként ezt a még máig is látható épületromok tanúsítják. Napjainkban a középosztály által láto­­gattatik, kik gazdálkodás vagy polgári tartózkodás tekintetéből visszahúzódnak a felső körök által lá­togatott Badentől. Látni itt néhány svájcit pipázni kötögető nejeik mellett, csöndes badenieket s nagy számú alsaciaiakat. Azon percben, midőn történetünk fonalát újra fölveszszük, a „Carlsruhe város“hoz címzett ven­déglőben lakó fürdővendégek egy kis akácfasor alatt valának egybeseregelve, mely nem messze fekvék a vendéglőtől, s Prescofné asszony épen hozzájok csatlakozott leányával. Prescofné asz­­szony mülhauseni polgárnő, hol rokonai polgár­­mesterek valának, miként ő ezt gyakran szereti fölemlítni, egyike vala azon tiszteséges család­anyáknak, kiknek minden szava, tette, gondolata arra megy ki, hogy férjhez adandó leányuk van. Férje halálakor még fiatal lévén, özvegy állapotából örömest csinált bizonyos társadalmi ál­lást, szerencsétlenségei úgy, miként erényei köz­birtokként tekintettek. Midőn leányai felnövekedtek, ügyesen fel­­használá a közrészvétel, mely iránta nyilatkozott, s a három elsőt szerencsésen férjhez adá. De mi­dőn a negyedikre került a sor, oly nehézségekre bukkant, melyekre épen nem számított. Hasztalan látogatá a fürdőhelyeket, b­eveszélyeket, magasz­talván polgármesteri őseit, egy kérő sem akart mutatkozni. Végre belátván, hogy leánya Mü­l­­hausenben tiszteséges házasságra nem tehet szert, elhatározta magát máshol szerencsét kisérteni s a badenvilleri fürdőkbe ment, hol már hat hetet töltött. Miután minden fü­rdővendéget névszerint üd­vözölt s köszvényes bajaik állapotáról vagy roko­naikról tudakozódott volna, Presconné asszony leültető leányát, s a társalgás, mely jöttekor egy percre megszakadt, ismét folyamatba indult. — Azt veszem észre, — mondá egy jól el­hízott asszonyság, — hogy van valami különös ezen miss Morpeth viseletében. Egyedül jönj ide egy társalgónő-félével! Mit jelentsen ez? — Ez nem oly rendkívüli, mint kegyed gon­dolja, — válaszolá egy másik asszonyság, ki is­merni látszék Angolországot, miután férje a „Re­vue Britanique“­ járata, — nem szabad felednünk, hogy miss Morpeth angolné, s az angolok minden­felé magánosan utaznak, vagy kedveseikkel; ez már szokásuk. — Mily erkölcstelenség! — mondá Pres­conné. — De voltaképen, ki is az a Burns úr, ki a szép angolnő minden léptét kiséri? A nő azt állítja, hogy egyik házi barátjuk, de ily barát fi­gyelme nem terjed ki minden apróságra, inkább udvarlójához hasonlít. — Egyébként elég éltes már. — Épen az éltesek szokták az ily jellemű nőket fölkeresni. — Ezen Burns úr bizonyosan igen gazdag? — Mily alávalóság! — kiálta föl Prescon­né, — én csak szegény özvegy vagyok, de ha oly leányom volna, mint miss Morpeth.......... — Kegyetek, — szakítá félbe azon asszony­ság, ki a „Revue Britanique“t olvasá, — igen szigorúan ítélik meg őt. Angolhan szabad ország, a habeas corpus és hastings nagy befolyást gya­korolnak erkölcseikre, a közszokásokban pedig csak részt kell vennie neki is. — Nem a szokás itt a kérdés; ezen angolnő kacér. Nem zavarta-e meg a fiatal Launay úr fe­jét is, ki boldoggá tehetne bármily jól nevelt kis­asszonyt? — Csend! — mondá a testes asszonyság,— épen itt közéig felénk. Launay Ede valóban az akácfasor végén előbukkant. Lassan közeledett, ü­dvözlé a fürdő­­vendégeket s leült szó nélkül egy különálló padra. Presconné asszony, miután köhögött, hogy a fiatal ember felé fordulhasson, s egy székről félre huzá öltönyét, mely épen közte és leánya közt volt, hogy helyet mutasson neki, fölhivá hangosan közeledésre; de Launay udvariasan megköszönte az ajánlatot s helyén maradt. Ez sérté az éltes asszonyságot. — Igazán, önnek küztünki megjelenése ezen órában valóságos kitüntetés; ha nem csalódom, ön ezen időben szokott máskor miss Morpethtel sétál­ni? Várjon mi akadályozd önt ma sétájában? — Miss Morpeth tudtomra adá tegnap, hogy ma reggel honn marad. — Úgy meg kellett szándékát változtatnia, — mondá a testes asszonyság, — mert ime épen most jö vissza Baorból, elválhatlan barátjával, Burns úrral. Launay élénken fölkelt. A fiatal angolnő valóban megérkezett a vendéglő kapujába, leszáll­­ván egyikéről azon fanyerges szamaraknak, me­lyeken a Fekete-erdőbe kirándulni szokás. Észre­­vévén Edét, fülig elpirult, megijedt könnyűséggel a földre szököst s besietett a vendéglőbe, nem is várva útitársára. Burns úr meglepetve nézett körül, hogy e zavarodás okát fölfedezze, de a fiatal francia lát­tára, ki pár lépésnyi távolban állt tőle halványan és mozdulatlanul, azonnal mindent megérteni lát­szék s elégedetlenül elfordítván fejét, a vendéglő lépcsőin szinte föl akart menni, midőn Launay ur megfogá karját. — Uram, — mondá izgatottan, — pár szót óhajtanék önnel váltani. Az angol vonásai elsimultak, mintha várni látszott volna e fölkérést. — Szolgálatára állok, uram. Elindultak mindketten a park felé. Néhány száz lépést haladván, Launay visszatekintett s egyedül látá magukat. — Uram, — mondá hirtelen megállapodva, —­ ön bizonyosan tudni fogja, mily indok vezete önhöz. — Sejtem némileg. — Ön előtt nem lehet titok sem miss Mor­peth iránti szerelmem, sem reményem, melyet szives fogadtatásom költe keblemben. Anélkül, hogy ismerném a jogokat, melyek önt bizalmára érdemesítik, annyit tudok, hogy ő tanácsadójá el tekinti önt. S ezért öntől kérem számon ma reg­geli viseletét. Én őt magát kérdezem s ő zavarba jött, ön nevét egy zavaros válaszba vegyité, me­lyet nem érthetek; könyüi megszakíták kérdései­met. Szíveskedjék megmagyarázni, mi okoz­ azon nagy változást benne, mely ön megérkezte óta öt éve; miért kerül miss Merpeth engem; s végre, hogy tényre hivatkozzam, miért változtatá meg tegnap előttem kijelentett szándékát a séta miatt? — Ön sokat kérdez egyszerre, — válaszola hidegen Burns úr. — Mi e sétát illeti, melyet vele tevék, magánosan akartam vele szólani, s ezért tegnap megígérő, hogy ma velem jövend Blairba. — Eként ő engem rászedett! — Mondja inkább, hogy meg akará édesí­teni a visszautasítást ezen ártatlan hazugság­­gal. Ön visszatartózkodása miatt panaszkodik meg­érkeztem óta, de erre gondolva, önnek be kelle vala látnia, hogy mielőtt elhatározná magát oly választásra, melytől jövője függ, ismernie kell vala azt, kitől félnie, vagy kiben remélni fog egykor. — Nem tudom , jól fogom-e föl szavait, uram? — válaszola Launay elpirulva, — de itt rólam s állapotom részleteiről van szó, mikkel szí­vesen szolgálok. — Szóljon, uram! — Én bretanni vagyok egy tisztes családból, atyám mint hajóskapitány halt el Brestben! Ti­zenöt éves koromban árván maradván, a királyi hajókon mint sebész szolgáltam, s alig másfél éve, hogy hivatalomból kiléptem. Azai vagyonomat il­leti, — itt remegett Launay szava, —azt köny­­nyen igazolhatom, 400,000 frankom van kamaton, mit kész vagyok kimutatni. — Mindez igen érdekelné miss Morpethet; de engedjen meg, önt illetőleg még ez nem elég. — Uram, — kiálta föl Launay, — ez sértés! — Eszélyesség. — S mily joggal kérdez ön több részletet? Mily jogai vannak önnek miss Morpeth fölött? S ön maga uram, kicsoda? — Egy barát, ki szerencséje fölött őrködik, semmi egyéb. — Nem mondhatom-e én is kölcsönösen: önt illetőleg ez még nem elég? — Uram, — mondá az angol büszkén, — ön közeledett hozzám; én nem kértem önt sem arra, hogy hozzám bizalmas legyen, sem pedig, hogy nekem higgyen; én kérdezhettem önt anél­kül, hogy feleletre kötelezném magam. Miután ezen illedelmes határok önnek nem tetszenek, be­szélgetésünknek nincs többé célja. E szavakra Burns úr hideg udvariassággal üdvözlé Launayt s visszaindult a fogadó felé. Midőn a vendéglőbe belépett, miss Fanni, ki távolról figyelemmel kiséré a társalgást a fiatal franciával, előre hajlott, hogy kitalálja vonásain az eredményt, de vizsgálódása hihetőleg semmi kedvezőről nem győzte őt meg, mert kezeit ösz­­szekapcsolá és sóhajtva lehajtó fejét. Burns úr egy gyöngéd szánalmi tekintetet vetett reá s félig suttogva mondá: — Várjon még gyermekem, talán jóra for­dul még minden. Irodalom és művészet. — Ráth Károly — a győri lap szerint — Zrínyi Miklós a költőnek hét, eddig élő ismeretlen, igen érdekes levelére akadt a pannonhalmi zárda irattárában, melyeket a győri „Történelmi és ré­gészeti füzetek“ közelebb megjelenendő VII. füze­tében bocsájtand közre. — Fel­le­tár Emil és Nékán Sándor mint szerkesztők újévre „Vegyészet és gyógyszerészet“ címűl tudományos folyóiratot indítanak meg. Elő­fizetési feltételek: Budapesten és vidéken egész

Next