Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)
1862-12-03 / 97. szám
TÁRCA. Hunyadi János kardja. Történelmi rajz Rarisztai Rezsőtől. I. Az ősz bajnok Nándornál vívta az utósó csatát. Világra szólott a győzelem, melyet kis seregével a mérketlen ozmán hadon von — „a megvédett hit és emberiség szabadítója“ — Hunyadi. De ez volt győzelmi koszorújának utósó virága. Ez volt tetterős lelkének végső, fényes diadala. Midőn a háromszáz elfoglalt ellenséges ágyú s az ötvenezernyi török fogoly — mint vitézségégének óriási tanúsága — bemutattaték a nemzetnek, akkor ő már a fagyos halál hideg térítőjén nyugodott.... A nagyszerű diadal után husz napra a táborban kiütött ragály áldozata jön, s élte ötvenöt, mások szerint nyolcvanadik esztendejében jobblétre szenderült. Lelankadt a derék fő, melynek egyetlen intése százaknak ada lelkesedést. Kialudtak a honszerelmet gyújtó tüzszemek. Lezárult a magasztos ajkú hangjain nem bátorodtak többé csatára a kesergő hadfiak. A vaskar, mely tizenkét nagy, világhírű csata közt tízszer aratott ragyogó győzelmi babért a majdnem mindig tízszerte számosabb török hadak ellen, megfásult, megdermedett. Nándornál s Nándor körül küzd ki a hős a legtöbb s legnagyobb győzedelmeket, és mintha a végzet dicsőségének helyét különösen kijelölte volna számára, ugyanitt, itt érte el a halál 1456-ban, hogy meg legyen szentelve elhunyta által örökre a tér, melyet küzdelme, szenvedése, csatái által éltében fölmagasztalt. Kényezve állta körül a nagy halott ravatalát a szerető nép, és a két testvérhongyászba öltözve adá meg a hála és szeretet utósó kötelességét. A nagy Hunyadi hült porát a kis Erdély fogadta keblébe. Gyulafehérvárott temették el, az egyház alatt levő családi sírboltban. Az üreg, melyet elfedő, a földnek legfájóbb sebje volt; mert halála által egy oly nagyságtól fosztatott meg, kiről hatalmas ellensége, Mahomed szultán is meghatottan vallá be, miszerint : „Benne a föld legritkább emberét vesztette el....“ II. A nagy Hunyadi életében gyűlölője volt minden fénynek, minden csillogásnak. Edzett tagjait egyszerű ruha és fénytelen páncél takará. De halála után a szerető nép kegyelete — mintha helyre akarta volna pótolni, mit a hős maga életében elmulasztott — ragyogó arany vérttel s értékes, nagybecsű ruházatban ereszté át az örök nyugalomra maradványait. A csaták viharai között, midőn ezer halállal szemben seregét győzelemre vezeté,___ midőn a hadak győző szellemeként érckarja halomra dönté a törököket,— vagy midőn az ország kormányszékéből törvényt s igazságot osztogatva, a hont jobblétre emelte, — rendesen, egyetlen kiváló ékességként, drága kard fénylett fekete öltönyén, vezéri dísz- s egyszersmind csatakardja, melyet különös gonddal őrzött hadban, békében egyiránt. E kard volt értékes egyedül a nagy hős fegyverzete között; ez volt, mi rajta drága kövektől tündökölt. E kardtól soha el nem vált, mintha bűtvereje volt volna megszentesített bátorságának s ereklyéje szerencséjének, munkálódásainak. Kedves kardja menté meg sokszor a hont s saját életét. Ez nyitott utat a seregeknek biztos győzelemre. És ez akkor is hű vala hozzá, midőn az ármány aljas rágalmai a honfiakat elidegenítve tőle, őt az emberek nagy része elhagyá. Azért nem csoda, ha a nagy hős győzelmeinek legfőbb segédét, viszontagságos életének elválhatlan társát — kardját hű barátként szereté. Fényes vezéri tehetségeinek elismerő nyilatkozatául V. Miklós pápától kapá a kincset érő kardot. Midőn a hős Magyarhon egén feltűnt, a világ bámulatát és elismerő tiszteletét vívá ki mindjárt kezdetben. Jött, győzött. Pedig serege — részint szűkkeblűség, részint ármány, fondorkodás, vagy létszám hiánya miatt — majd mindig maroknyi volt a támadó ozmánok irányában. „De ki értette, — mondja Horvátunk, — ki értette a törökkeli harc modorát úgy, mint ő? Ki tudott maroknyi hadakba saját honszerelme lánghevével lelkesedést önteni? — s azokat a nyers tömegek erejének ellenében, az erkölcsi erő hatalmával, győzelemről diadalra vezetni úgy, mint ő?! Senki, senki!! Sokszor, — mondhatni nem is sereg, csak lelkesedés küzdött mellette s ő mégis győzött,— győzött és korlátot vetve a török hatalmának, nem ritkán mente meg egész Európát a nehéz veszélytől. Ez okból a pápa Hunyadit — anélkül, hogy ő, mint mások cselekvőnek, csak egyetlen lépést tett, vagy egyetlen szót emelt volna a római udvarnál — fejedelmi címmel s ennek jelképéül bíborral, mellkereszttel és egy értékes diszkarddal ajándékozá meg.“ *) De a nagy hős, kit tettekre nem rang- vagy dicsőségvágy vezető, hanem a hon tiszta szerelme, nem igénylő címet, nem méltóságot, és a pápa ajándékaira, egyen kívül, magát nem tartá méltónak. A bíbort és a fejedelmi címet soha sem viselte, a mellkeresztet pedig a gyulafehérvári egyháznak ajándékozó,**) csupán a kardot tartotta meg. A kardot elfogadhatta, hisz annak viselése nála úgy sem ten egyéb hatást, mint újabb erőt, kitartóbb bátorságot forralt a csatára. A nagyszerű fejedelmi kereszt helyett kis feszületet csináltata s azt hordá mellén, hogy — mint barátai előtt nem egyszer önmaga említéséig reá tekint, szüntelen emlékeztesse arra, miért a díszkardot használnia kell: a vallásra.......... Midőn hűlt tetemeit nyugalomra tevék, koporsójában vele együtt a kedves kard is eltemettetett. Együtt nyugodtak a nagy hős és a szent vas a sírban is, mint elválhatlan társak valónak az életben. Nem háborította hosszú éveken át a nyugvók csendét senki, senki.... Csak ha a hazát vészes belbad fenyegető, vagy a török hírszomj átkos dúlásai alatt pusztult, romladozott a szegény hon, akkor zavarók meg olykor-olykor a honfiak fájó sóhajai, melyek epedve szálltak bánatos ajkaikról a nagy sírlakó után. Ilyenkor visszahajtják a győző vezért, a nagy hőst, vissza fegyverét. Száznegyvenhat év förgetege vonult keresztül a sokat szenvedett hazán, és a nagy halott s a kedves kard még mindig ott pihentek, hova a nép kegyelete bánatos, égő könyek közt temetés De nem maradhattak örökre együtt. HL Az 1602. év eseményei véres bötükkel vannak beirva a kis Erdély történelmébe. A török hadak pusztításai alatt, pártokra szakadozva, mint szétszórt kéve hulltak el fiai. Egyik fejedelmének lemondását a másiké követte, s mindegyik újból zsarolta, újból kegyetlenkedők éhséggel küzdő lakosain. Mihály vajda megöletésével, kit Hudőlt császár külde a zajgó honfiak lecsöndesitésére, jobb időket s tartósb békenapokat remélt a zaklatott Erdély; azonban a változékony Báthori miatt még nehezebb viharok támadtak egén, melyek pusztítók véres határait. * * * Báthori Zsigmond komoly, magába zárkózott s mások által könnyen vezethető ember lévén, több ízben lemondott a fejedelemségről, s ezálta megtérithetlen károkat okoza a honnak, melynek bíborát elhagyá; nem azért, mintha őt nélkülözni veszteség volt volna, de mert átalában a helyébe újonnan kinevezett fejedelmektől mindig ép akkor követelé vissza fejedelmi birtokát, midőn azok a hon ügyeit nagy munka- és fáradsággal rendbeszelve, a gondok után egy-egy kis jólétet élvezni is akartak volna már. Mi volt természetesebb, mint hogy ilyenkor senki sem akart lemondani, senki sem akart engedni, s mert összeegyezni nem tudtak, mindanynyiszor véres harc fejték ki, melynek fájó nyomait és tátongó sebeit mindig a szegény sokat szenvedett hon érete. Másodszori lemondásakor Zsigmond a fejedelemséget nagybátyjának, Endre bibornoknak adta át, azon föltétel alatt, hogy Endre neki évenkint huszonnégyezer aranyat fizessen. De midőn Endre bibornok két évi rövid uralkodása után egy szerencsétlenül vesztett csatábeli futása közben Mihály, havasalföldi vajda székelyei által meggyilkoltatott, az ingatag Zsigmondban újra égő vágy támadott, birni a fejedelmi méltóság elhagyott fényét, s Zamojszki lengyel kancellár sógorától, hol ez ideig békében tartózkodik, gyorsan visszajővén, egy lengyel-kozák haddal az oláh földre ütött, megkezdendő birtoka visszafoglalását. Rudolf, kinek mint ausztriai császárnak fenhatósága alatt állott Erdély, a fejedelmi szék visszafoglalását az állhatatlan, változékony jellemű Zsigmond részéről nem csak rész alá, de sőt ellene komolyan tiltakozók. Azonban Zsigmond nem sokat látszik törődni a császár tiltakozásával, hanem tovább folytatta foglalásait, mígnem Mihály vajdától két izsen visszafizetvén, érzékeny vereséget szenvedett. De e vereség sem törte meg akaraterejét. Küzdött tovább, küzdött a végsőig, s midőn már látá, hogy önerejében bíznia többé nem lehet, a török segedelmét és pártfogását kívánta magának biztosítani. Hogy zavarta zavart tetézzen és a honnak állapotját kínosba tegye, Konstantinápolyba Tody Istvánt elküldé követül s a török szultántól kegyelmet, fegyvert kéretett. Toldy mindent, mindent kieszközölt. A szultán megadta a sereget, megadta a fegyvert. Könnyű volt Vez akkor neki, könnyű volt nagyon. Seregének egy nagy része ép Magyarhon tájain bolyongott s véres nyomokkal jelölve az utat haladása közben, azon öröködék, miszerint a már elfoglalva tartott helyekhez még többet szerezzen. De ezt csak okkal-móddal teheték, mert a békekötés aláírt pontjai gátat vetettek némileg. Most azonban nem kellett többé a szultánnak a békepontokkal törődni. Most meg van híva, föl van híva, s a hatalmas úr kapva kapott az alkalmon, hogy seregei — Báthori Zsigmond védelmének ürügye alatt — látszólagos jogszerűséggel bekalandozhatják Magyarhon és Erdély azon többi tájait is, hova eddig ürügy- vagy alkalomhiány miatt el nem juthatának. Azért a temesvári pasának parancsot adott, hogy hadát Báthori segedelmére indítsa. A temesi pasa — Borbély György és Székely Mózes, Zsigmondpárti vezérekkel egyesülve — 1602. évben Kolozsvárt megszállotta. (Vége köv.) * Lásd kutfőkül Fesslert és Katonát. A fejedelmi címről s a jelvényekről — a kard kivételével — Horvátunk is tesz említést. **)[,nl li.vU l uif/i'i': t}ténete. Színház. (J Nov. 25. „A párisi vak nő“. Dráma 5 felvonásban, írták Delacour és Thibust, fordította Follinusné. Egyike azon csattanós jelenetekben gazdag francia színműveknek, melyek nem törődve a valószínűtlenségek halmozásával, minden áron hatást akarnak előidézni. Ily valószínűtlenségek, hogy ne mondjuk, képtelenségek e színműben is fordulnak elő, midőn példaa bastille börtönébe zárt Saint Germain grófhoz bejuthatni nem csupán egy, hanem rögtön egymásután hárman is találnak módot, úgy hogy ott párbajra kihívás történik, fegyverek behozatnak s szóval csaknem az egész bonyolodás kifejtése e börtönben pereg le. És dacára e több oldalról tett látogatásnak , lövéseknek stb., a fogoly mégis megszökik. — A főbb szerepek vivői : Szigetiné (Appiani marquisne), Láng (Sant Germain), Szilágyi Teréz (Blanchet és Balla (Fleuri Leo) jól átgondolták ugyan elég hálás szerepeiket, de az egész előadáson mégis észrevehető volt az elhamarkodás, a nem elég begyakorlottság , mi vidéki társaságoknál, hol az új darabok betanulására nem jut mindig elég idő , oly gyakran tapasztalható. Ennek kell tulajdonítanunk, hogy ma a súgónak is jó nagy szerep jutott. Másfelől csak dicséretére válik a gondos igazgatónak, hogy uj darabokkal óhajtja mulattatni a közönséget, hogy pedig ezeket is bérletfolyamban adja, az csak önzetlenségéről tanúskodik. Végre azon „úriember“, ki már néhány este a 2. vagy 3. felvonás közben egy üres páholyt el szokott foglalni, figyelmeztetjük, hogy „művelt“ emberek a páholyban országszerte le szokták venni kalapjukat. A páholy számát azért nem nevezzük meg, nehogy a közönség még jobban oda irányozza tekintetét, mint az most történt. ? Nov. 26. „Az örökség“. Dráma 5 felvonásban. írta Obernyik Károly. Az előadás kerekdedsége ellen ezúttal sem lehet kifogásunk. Szigetiné (Matild) átgondolt játéka által többször kiérdemlé a csekély számú közönség tetszésnyilatkozatát. Ballának (Nórai Lajos) különösen jól sikerült azon jelenet, midőn az atya és férj küzdelmeit személyesíti az ügyvéd jelenlétében. Senyei (Vince) ha szavait több érzelemmel iparkodik hangoztatni, biztosabb sikerre számíthat. Zombori (Smid) ez alkalommal egyik leghálább szerepében működött. Az előadás gyér látogatását hajlandók vagyunk legnagyobb részt a kellemetlen időnek felróni. Nov. 29. „V. László“. Az előadás sikerét eléggé tanusítá a szép számmal egybegyűlt közönségnek gyakori tetszésnyilatkozata. Méltánylattal kell megemlítenünk, hogy az igazgató ruhatára újjászervezése iránt tett ígéretét már ez alkalommal is eléggé beváltó. A kerekded előadás fénypontját Szigetiné (Ágnes) hibátlan játéka téve. Lángnak is jól sikerült a címszerep egyénítése. Szilágyi Teréz (Gara Mária) szintén egyik hálás szerepében működött. ? Nov. 30. „Zsigmond király és a siklósi leányok.“ Az előadás folyama elég gördülékeny volt. A címszerepnek Bálla mind alakilag, mind játéka által eléggé megfelelt. S z i g e t i n é nek (Morsinai Erzsébet) szerepéhez illő díszes öltözéke biztos játékának nem kevéssé emelő hatását. Az előforduló dalokban egy biztos tenor-hang hiánya igen érezhető volt; a fegyvertánc is jobban megy, ha mindegyik egyképen iparkodik szerepébe elevenséget önteni. A kántor személyesítése kevesebb szögletesség mellett talán sikerültebb lett volna. Az allegóriás képek jól sikerültek. § December 1. „Házassági három parancs“. Vígjáték Szigligetitől. Az előadás a legsikerültebbek egyike, és hogy egészen nem lett azzá, azon körülmény okozta , hogy a játszók néhányszor egymás szavaiba vágtak, mi mindig a szerep nem tudásnak jele. Egressi (Dörgei) mind a féltés, mind a párbajtól való félelem jeleneteiben kissé túlzott, e nélkül sikerültebb lesz játéka. Láng, Szigetiné és Bálla szokás szerint, Ponori Róza folytonosan halad. Levélkosár. — R. R.-nek N.-Váradon: Becses küldeményét fölhasználjuk s az igértre is számolunk. — V. F.-nek Uj-Szent-Annán: Levelünk útban van. — K. V.-nek Szentesen: Nem ütik meg a mértéket, jobbat várunk.