Szegedi Híradó, 1862 (4. évfolyam, 1-104. szám)

1862-11-26 / 95. szám

Megjeleníti.: Hetenkint kétszer,­ szerdán és szombaton reggel. Szerk­esztői iroda: Széchenyi tér, Pfannház, első emelet. K­iadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetési föltételek:­­ Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Egész évre 8 írt — félévre í­­rt, — év­negyedre 2 frt osztr. ért.­­ Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre 6 frt, —• félévre 3 frt, — évnegyedre 1 frt 60 kr. osztr. ért. Egyes szám­ára S ujkr. H­ird­etésok­: Az öthasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 kr. kétszerinél 6 kr., többszörinél 5 kr. Bélyegdíj minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a háromhasábos petitsor igta­­tási dija 20 kr. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Nyílt levél a „Szegedi Híradó“ szerkesztőjéhez. Ön lapja m. havi számainak egyikében szelíd alakban ugyan, de mégis panaszt emelt városunk értelmisége ellen azért, hogy szellemi életünk ezen egy közlönye körül nem csoportosul, de átalában azért is, hogy hiányzik egy központ, mely a szel­lemi tehetségeket összehozná, komoly eszmecserék által az igazságot földeríteni, szóval a közszellem ébresztésének tényezője lenne. A hiányok, melyekről ön említést tesz, má­sok előtt is feltűntek, kik türelmetlenül várják, hogy legyen hely, legyen alkalom, gondolataikat, nézeteiket kicserélni, az eszméket tisztázni s ez által nem egy üdvös vállalat magvát elvetni. Meg lévén győződve, hogy önt a legtisztább szándék indította az említettek elmondására, en­gedje meg, hogy ezen eszmecserék tényezőiről egy-két szóval én is nyilatkozhassam. Kérem azon­ban mind önt, mind a 1. olvasót, hogy bennem is tiszta szándékot föltenni méltóztassanak, ha ugyan igénytelen soraimat méltóknak találja arra, hogy becses lapjában világot lássanak. Jelenlegi helyzetünkben, midőn a körülmé­nyek átal a közélet teréről le vagyunk szorítva, városunkban főleg egyetlen tér létezik nézeteink nyilvánítására, nem számítván a kaszinót, mely eddig csak inkább létéért küzdött. Ezen tér váro­sunk lapja, a „Szegedi Híradó“. Teszi-e ezt a „Szegedi Híradó“? Ha a civilizált Európa valamely 60, sőt több ezer lakossal bíró városáról azt kellene hallanunk, hogy az egyetlen egy szerény ka­lapocskát is alig bir föltártam, ez mindenesetre arcpirító lenne. A művelt külföld sokkal kisebb városaiban is nem egy, de 2—3, sőt több lap is virágzó állapotnak örvend. Mi ennek oka? Kimondom őszintén, hogy vannak, kik ezért önt vádolják. De ezek nagyon csalatkoznak. Hiszen a szerkesztőtől egyedül a lapnak szelleme függ, s ez ellen nehezen lehet valakinek kifogása, miután tagadhatlan, hogy a lap a város érdekeit figyelemmel kiséri, sőt az országos ügyekre is kiterjeszkedik, mennyire a körülmények engedik. Én legalább, ki a „Szegedi Híradó“t figyelemmel olvasom, egyetlen egy cikket sem bírnék fölmutatni, melynek célja volna a vá­ros virágzását gátolni. Miért nem csatlakoznak tehát hozzá azok, kik szinte úgy óhajtják a város javát és díszét, mint ön? Hogy nálunk ne talál­koznának nagy számmal, kik a fönforgó dolgok­hoz szólni képesek, azt ha állítanák, sem fogná senki hinni. Hiszen fél, vagy csaknem negyedrész nagyságú városokban létező vidéki lapok is több­oldalú munkásságról tanúskodnak. Minthogy azonban már benne vagyok, egy füst alatt elmondom, hogy nekem is vannak ész­revételeim a helybeli lapra nézve. Nagy baj az, hogy a lap hatásköre nincs határozottan körvona­­lazva, úgy­hogy tulajdonkép azt sem tudjuk, kik­nek van szánva. Mi, kik a fővárosi lapokat is olvassuk, mert ezeket nem nélkülözhetjük, egyedül annyiban veszszük e lapnak hasznát, amennyiben kiválólag a helybeli ügyekre vonatkozik. Nézetünk szerint tehát a „Szegedi Híradó“nak, hogy szük­séget pótoljon, lényegesen át kellene alakulnia, mi önnel együtt a kiadótól függ. Miképp azt önök határozhatják meg legjobban. De engedje meg azért, hogy erre vonatkozó nézeteimet is elmondjam. Nézetem szerint azon változtatást lehetne tenni, hogy a „Szegedi Híradó“ szerezzen enge­délyt arra, hogy politikaivá legyen. A politi­kai napilapoknak vidéken — megvallom — nem vagyok barátja, de hetenkint egy vagy két ízben megjelenő politikai lap vidéken igen hasznos szol­gálatot tehet. Vannak ugyanis Szegeden és vidé­kén számosan, — iparosok, földművelők stb., a­kik napilapokra sem nem költekezhetnek, sem foglalatosságaik mellett rá nem érnek, hogy egy nagy ívnyi hírlapot naponkint végig betűzzenek. Ha azonban oly lapra tehetnének szert, mely a Város és vidék érdekeinek képviselése mellett a nagy­világ mozzanatairól is hozna kivonatos érte­sítést, ezt bizonyosan örömmel fognák üdvözölni. Ez az én véleményem, melyet a legtisztább szándék mondatott el velem. Tessék róla gondol­kozni, és ha javaslatomban van valami életrevaló, úgy hiszem, nem fognak önök annak foganatosí­tásával késni. Egy olvasó. (Készséggel engedtünk helyet e nyílt levél­nek lapunkban annyival is inkább, miután a lap előnyös átalakulását illető nézete a nyílt levél­­. Írójának — több oldalróli értesülésünk szerint — az olvasó közönség kivonatával találkozik. A lap korlátlan átalakulhatása tekintetéből szükségesnek tartjuk a szerkesztői tért részünkről megörült­nek nyilvánítani, s csak örvendeni fogunk, ha visszalépésünk által a lap átalakulását némileg elősegítettük. Szerk.) Hazaszeretet. Engedjétek meg, hogy egy kissé imádkoz­zam. Hiszen ki ne imádkoznék örömest a Min­denhatóhoz a hazáért? Gúnykacajra fakad talán a törpe lélek? Van­nak elembertelenedett emberek, kik előtt az imád­ság sem szent, kik — mint maguk elég arcátlanok megváltani — irtóznak a „prédikációtól“. De nem prédikál-e minden a világon? Böl­­cseséget prédikál a tapasztalás; prédikál a go­noszság és istentelenség; prédikál a bűn által tév­­utakra csábított ifjúság. És lehet-e szebb prédikálás, mint melynek jelképe a kiterjesztett égbolt, rajta az örök tüzü napcsillárral? Vagy nem prédikál-e a tavaszszal megújult természetben a szellőlengette falevél? nem-e a fűszál, melyre gondtalanul lépünk, hogy összezúzzuk? Jaj annak, ki mind a vallás, mind a természet bölcseséghirdetésére bedugja füleit! Jaj annak, kinek szivét az önzés, az anyagiság kérge annyira befogta, hogy hozzá e hangok nem hathatnak! Az ily szív hasonlít a sírban fekvő halotthoz. Oda sem hathat a fülemile lágy zenéje; oda sem törhetnek át az elmaradt özvegyek és árvák jajkiállásai; az ott nyugvó sem hallja a ba­rátság bizalomszózatát. Engedjétek meg tehát, hogy egy kissé én is prédikáljak. Hiszen a mindenkinek ajkán gyakran oly méltatlanul pengetett hazaszeretet cultusát hir­detem. Van-e szív, melyet e szó „haza“ kellemesen nem illetne? Édesebb ez a legnagyobb művészek zenéjénél. Üde tavaszi jég ez, melyben a polgár­­erényeknek kellene fogamzani, mint tavaszszal a föld terményei a föld kebelében csíráznak. Me­leg napsugár az, mely a szív virágait életre édes­geti. Oh de a tavaszi jég nem csak a virágokat, de a mérges növényeket is előidézi a földből; a napsugár a dögleletes levegőt is előszólítja a pos­­ványból. „A haza szent nevezet“, mondja a költő. De van-e szent, mivel az ember még vissza nem élt? Sokszor gondolkoztam arról : miért szereti a magyar annyira hazáját? Mert hogy nem szeretné, nem hihetem, habár némelyeknek ha nem is sza­vai, de cselekedetei csaknem el akarnák azt hi­tetni. Nem jobban szeretjük-e azon kincsünket, melyet nagy áron vagy nagy fáradsággal szeret­ek, mint amelynek birtokába könnyen jutottunk? Nem becsüljük-e azt, minek megtartásáért hossza­san kell­ küzdenünk? Nem akkor szereti-e a gyöngéd anya leginkább kedvenc gyermekét, mi­dőn életéért remeg, midőn attól fél, hogy a halál ki fogja karjai közöl ragadni? Alkalmazzátok e hasonlatokat a hazára! Ki határozhatja meg azon kiömlött vér árát, melyen azt apáink szerezték? Melyik nemzet az Európá­ban, melynek hazája védelmében annyit kelle küz­denie, mint a magyarnak? Mikor nem kellett neki remegnie a roppant világnak azon parányi pontjá­ért, melyet mi e négy betűvel jelölünk: „haza“? De mit is kell nekünk tulajdonkép szeret­nünk, midőn azt mondjuk: „szeressük hazánkat“? Azon holt darab földet-e csak, melyet tapo­sunk? Csak azon hegyormokat, melyeknek hom­lokát lombos erdők koszorúzzák? azon sziklákat, melyeknek keblében az érc terem? csak azon hal­mokat, melyek bortartalmu gerezdekkel örvendez­tetnek meg minden őszszel? vagy csak azon sík­ságokat , melyeken az arany kalászos gabonák hullámzása fölött magát a tündérvilág szülötte, a délibáb ringatja? Szeressük ezeket is, mert apáink vére és anyáink könyüi áztatták ezeket. E hegyormok, e sziklák, e halmok, e síkságok dicső, noha gyak­ran sanyarú múlt által vannak megszentelve. Alig van egy pont a hármas bére és négy folyam ha­zájában, melyhez a múlt nagyság vagy csapások emlékei ne csatlakoznának. De hiszen e begy­orom, e kőszikla, e halom, e síkság csak holt érzéketlen tömeg. Ily értelemben a hazaszeretet magasztos eszméjét porig alacsonyítanók. Az ok­talan állat is azon vidéket szereti, hol be legelőre, vagy gazdag ragadmányra számolhat. Az ember pedig magasabbra van hivatva. Valamint az em­berben a test sokkal alárendeltebb, noha szinte lényeges rész a léleknél, úgy a hazában is, mely­hez szívünk oly hó lángjával ragaszkodunk, a földterület csak anyag, melynek szellem nélkül alig van értéke. A haza szelleme pedig, mely sokkal nagyobb mértékben igényli ragaszkodásunkat, a százados intézmények és a művelődés. Innen magyarázható nemzetünk ragaszkodása alkotmányához. Mit is ért volna e nélkül a lel­ketlen tömeg? Vagy nem az ősi intézmények vol­tak-e ennek is őrbástyái az ellenségek vad csordái ellen? Másfél századig uralta e föld a kelet zsar­nokságát , de ez az ősi intézmények által lehellt szellemet nem csak el nem fojtotta, sőt ebből tá­madt a hajdan mesés kor Phoenixe gyanánt azon erő, mely az ellenséges csordák elűzésére a nem­zetet lelkesítette, bátorította. Azonban épen ez intézmények, melyektől nem tudunk elválni, intenek, sürgetnek bennünket, hogy valamint ezek forró szeretetünk tárgyai, úgy ezutáni jövőnket az anyagi és szellemi haladás, művelődés alapjára fektessük. E művelődés nem azt követeli, hogy a föld­műves elhagyván ekéjét, finom keztyűt húzzon kezére, s naplopóul kávéházakban, mulató helye­ken töltse idejét. És nem azt kívánja, hogy a csizmadia kaptafájától elbúcsúzva, politikai hírla­pot szerkeszszen; vagy a kovács elvetve üllőt, ka­lapácsot. Plato vagy Hegel philosophiájával saját éretlen agyában az őrültség magvait elszórja, vagy hogy párhuzamot akarjon vonni Homér és Virgil magasztos költeményei között. A földműves hala­dásának tere, az átalános értelmességen és tiszta erkölcsön, mint két első föltételen kívül, saját szántóföldje. A csizmadia és kovácsé ugyanazon két föltétel mellett saját műhelye. Többet használ a földműves hazájának, tehát jobban is tanúsítja iránta szeretetét, ha az okszerű gazdászatban tesz lépéseket, mintha órákig kiáltozná, hogy „éljen a haza!“ A csizmadia és kovács jobban tanúsítja hazája iránti szeretetét, ha mesterségét tökéletesíti, mintha az alkotmányos élet kellékeiről, vagy ál­lamjogi viszonyokról akarna prselectiókat tartani. Amott tiszteletet is vívhat ki magának, emitt gúny tárgya lesz és a szemtelenség vádjától meg nem menekül. A maga körében mindenki hasznos munka és közérzl­let által tanúsíthatja hazája iránti szere­tetét. Ki azt ott elmulasztja, nem kevésbé bűnös e közanya iránt, mintha azt elárulná. És van még egy, mit a holt földön, az ősi intézményeken és művelődésen kívül szeretnünk kell a haza fogalmában. És ha már a prédikálás­­ban benne vagyunk, ne vegye rész néven az ol­vasó, ha a keresztény gyönyörű erkölcstan egyik magasztos elvére hivatkozom, arra, hogy „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!“ A hazai erkölcstan is nem lehet más, mint keresztény erkölcstan. S ennek egyik fő törvé­nye : „Szeresd honfitársadat, mint tenmagadat!“ Nem anyánknak nevezzük-e hazánkat? Ha

Next