Szegedi Híradó, 1863. május-december (5. évfolyam, 35-104. szám)
1863-07-01 / 52. szám
1863. Ötödik évfolyam. Előfizetési föltételek: IV megjelen: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel Szerkesztési iroda: Oroszlán-utca Ivánkovits-ház. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden tiszhozbomlással és vidékre postán. Egész évre...................................................8 frt Félévre.............................................................4 „ Évnegyedre Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre.............................. 6 frt — kr. Félévre ........................................3 „ — „ Évnegyedre.................................... 1 , 60, ...............2 Egyes számára tikr oszk. ért. 52-ik szám. Szerdán, Julius 1-én. Hirdető volt: Az hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 5 kr, kétszerinél 4 kr, többszörinél 3 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 ujkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsigmond könyvkereskedéséhez cimezendők. Előfizetés szegedi híradó 1863. évi julius—decemberi folyamára. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: félévre 4 frt, évnegyedre 2 frt o. é. Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: félévre 3 frt, évnegyedre 1 frt 60 kr. Néhány szó zenedék és zene-egyletek felállításáról. „A nemzet, nyelvében és művészetében él.” Régi vágyam, kedves honfitársaimhoz e tárgyban szólani. Habár nem is legkedvezőbb időben hozom föl ez ügyet, jövőre legalább kitűzve lenni vélem a zászlót, mely kedvezőbb korviszonyok között, óhajtott célhoz vezetend. Alig van ország, mely annyi anyagi és szellemi erőt mutathatna föl, mint édes magyar hazánk, s mégis ennyi ész, erő és a legszentebb akarat mellett is, hány lángész, hány genialitás esik áldozatul amiatt, mert nincsenek oly intézeteink, hol a hivatott lélek magát tökéletesítse, érdemelt fényben tündökölhessék. Fájdalom hazánkban sok nemére a művészetnek vagy épen semmi, vagy igen kevés gond fordíttatott. Hol a magyar festői akadémia? hol a szobrászati és zenészeti műiskola? Ezen kérdéseimre, — meglehet — sokan azt fogják mondani: Pesten van. Volt, de ez is magánintézet lévén, Marasztonink halálával szintén megszűnt lenni. Szobrászati műiskolánk soha sem volt. — Zenedénk van : Pesten, Aradon, Győrött. Debrecen most alkotja, melynek alakító előleges tanácskozmányában parányiságom is részt vett. A kecskeméti folytonosan várja az alapszabályok megerősítését. Szeged város múltja, jelene, sőt jövője is — tekintve szerencsés fekvését, — egyiránt fényes; iskolái a legvirágzóbb állapotnak örvendenek régi idők óta. A város lakói ipar, kereskedés és gazdálkodás által oly anyagi jólétnek vannak birtokában, hogy gyermekeiket, kevés áldozattal, s mi legmegnyugtatóbb: szülői felügyelet mellett, művészetekben is tökéletesíthetnék. A hideg angol nem elégszik meg azzal, hogy jól tud számítani, hanem büszke művészi találmányaira is. A fényűző francia nem csak a belső kényelemre fordítja figyelmét, midőn épít, hanem a külső, művészi modorra is ügyel. Az olasz tengerre bocsátja hajóját, s dalolva üdvözli hazája partjait, a művészet honát. És csak mi volnánk kizárva a művészet üdüleldéjéből? — Igaz, hogy: „Megnehezült az idők járása fölöttünk, de ne feledjük, hogy mi épen olyan nagyra hivatott nemzet vagyunk, mint a kerek földön élő akármelyik. Mely nemzet szereti úgy ősi zenéjét, mint a magyar? S ezt látva, ifjaink miért ne kezelnék azt a siro-rivó hangszert, melyen néha-néha lezokognák a jelen bánatát. Ha van Pesten, Győrött, Aradon, ha lesz Debrecenben, mért ne lehetne Szegeden is zenede? Egyes kődarabokból emelkedik a legnagyobbszerű pyramid is. Van még néhány fillérünk, tegyük össze. Szeged van leginkább hivatva, — már csak szerencsés fekvését, physicai körülményeit és különösen kedvező vidékét tekintve, hogy kebelében, mint központban, zenedét állítson föl, melynek fényes jövője kétségbe vonhatlan. Az a sok szegedi ifjú sarjadék, az a tömérdek vidéki lelkes tanuló ifjúság menynyire örülne, ha meggazdálkodott pénzéért zenét tanulhatna. A zene kétségkívül egyik leghatalmasabb emeltyű a szív nemesítésére. Az ifjú, üres idejét a művészet múzsájávali társalkodásban töltvén, a fogékony szív nem csak ép marad, hanem nemesbedik is, s igy az unalomból öröm válik, és sok, talán nem illő dolgoktól fogván el az ifjakat, mely szülő az, ki nem a legnagyobb hévvel sietne, gyermekét a művészet eme nemes lobogója alá fölavatni ? Siessünk emelkedni minden tekintetben! ezt követeli tőlünk a kor szelleme és gyermekeink jövője! Nincs fájóbb, mint azon felsíró önérzet, mely azt mondja, hogy: mi vagyok, s kedvező körülmények közt mivé lehettem volna! Óvjuk meg gyermekeinket e kínos érzettől ! S midőn Szeged város érdemteljes elöljáróságát a zenede ügyének sajátjává tételére tiszteletteljesen felhívjuk, nem mulaszthatom el, még e tárgyban némi észrevételemet adni. A zenedében, bármi nyelven tanítják is a zene elméletét, a zene, mely az egész világ nyelvét beszéli, zene marad. Fájdalommal kell tapasztalnunk, hogy hazánk zenedéiben nemzeti zenénk alapos tanítása tökéletesen ki van zárva. Magyar részvényesek alapíták, magyar emberek tartják fönn, magyar ifjak s leánykák a tanítványok, és mégis idegen ajkúak a tanárok, kik mindent tanítanak, csak nemzeti magyar zenénket nem. Tudnék még e tárgyban többet is mondani, de ez ügy bővebb tárgyalását e lapok köré sem engedvén, csak azon óhajtásomat fejezem ki, hogy ha Szeged városa csakugyan állít zenedét, mit én lelkemből óhajtok, állítson föl egy tanszéket is benne, melyben a magyar zene, mint rendszeres szaktan taníttassék, mi által mind nemzeti zeneirodalmunk, mind pedig a nemzet véghetetlen sokat nyer, így nevezetesen: Miután magyar ifjaink magokat mindeddig a népzene vezetésére nem szentelték , s igy nemzeti zenészeink — nem merem őket cigányoknak nevezni — kénytelenek voltak idegen ajkú karmesterektől tanulni, minek az jön következése, hogy ezen jó urak oly elferdítve taníták be magyar dalainkat, — mihez még népzenészeink is adtak egy kis cifrát, — hogy számtalan eset volt, midőn a zeneszerző saját szerzeményét sem ismeré föl. Ezen a hasonló esetek elkerülése, vagy legalább ellenőrzése végett, de még ősi zenénk alapos ismeretének megszerzése tekintetéből is, a magyar tanszék fölállítása elkerülhetlenül szükséges. Jövőre ez és más hasonnemű tárgyban többet. Isten velünk. Nyizsnyay Gusztáv, minden bizonyításnál. Az óriási orosz birodalom, Frank- és Spanyolhan csak azon ön keretű államok, melyek Európában a magyar birodalom területi kiterjedését túlhaladják. — Természetesen azon szétdarabolt állapot, mi a nagy németföld, olasz és lengyel honegységet, politikai súrlódások, párttusák, dynasticus érdekek, hódítási vágyak, békekötések, vagy az európai egyensúly címe alatt szétforgácsolva tükrözi vissza, a föntebbi inductional tekintetbe nem jött, mert a létező politikai felosztás szolgálhatott csak ezen egybehasonlítás valódi kulcsául. Nem lehet mondani, mintha mi őseink harci erényeit nem örököltük, s elsatnyultunk volna. A bon közelmúlt története állításom mellett bizonyít, és valóban, noha a hosszú béke ölében, a változott életmód, kényelmes öltözködés, és sok más egyéb ok hozzájárulásával, testi erőben sokan őseink után maradtunk, hanem a szellemi képzettség által öntudatunk erősödvén, szellemi bátorságunk s ügyességünk nagyságával, a létező arány különbségét teljesen kiegyenlítők, s elmondhatjuk Horáccal: „Fortes creautur fortibus et bonis, Est in iuveneis, est in equis patrum, Virtus, neque imabellem feroces Progenerant aquilae columbam.” S ezen öröklött erény tévé azt, hogy a harcias szellem, kevésbé edzett gyengébb idegzetű s nem annyira kifejlődött testi izmok és életszervek mellett is, magát a hősies tettek ragyogó példáival az utókorban is érvényessé, és velünk született katonai jellemünket az egész világ előtt bebizonyítá. A hadi erények hajdan, némi gyakorlati bölcseség , egészséges világ-életphilosophia hozzájárulásával, elégségesek voltak honszerzés és a szerzett bűn megtartására; nekünk utódoknak többre van szükségünk; exact tudományok, hasznos és szép ismeretek, általános műveltség, szellemi és erkölcsi fensőségnek kell csatlakozni, kacagányos vitéz őseinktől öröklött harcias jellemeinkhez. Az ész hatalma kifogott az anyagi tehetségek ókori csodaerőin s arra jön ezek fölött, s ezeknek eszközei anyagaivá váltak amannak. Azonban a legmagasabb röptű lángész is teljes gyakorlati értékkel csak akkor szerepelhet, ha van anyagi alap, melyre szellemi súlyát fektetheti. Emelkedjünk tehát, éspedig spártai egyszerűség, nélkülözés, kitűrés, vagyonosodás által anyagilag, frank és angol törekvések, kutatások, találmányok, ismeretek, erkölcsi hódítások s nagy lélekerőt igénylő vállalkozások által szellemileg. Ki tagadhatná apáink bölcseségét és emberszeretetét ? Meg tudták tartani a megszerzett hazát, vérfürdőkbe került, mikbe az ellenség vére is patakszerűen omlott, de megtartották ; idegen népségek előtt magyar vendégszeretettel föltárták az ország kapuit, s gazdákká és urakká tevők maguk mellett nagy Magyarországban s a belföldi idegen elemeket pedig testvéreikké fogadák föl, és ha széthordozák országszerte közveszély esetében a véres kardot, volt harcra kész elem, s küzdöttek mindnyájan mint félelmet nem ismerő gladiátorok a családi tűzhelyek, az ország becsülete, jóléte és épségéért. Jelszó volt a szabadság, s nem ismerték a nemzetiség- és nyelvkülönbséget; mindez testvéri egyetértéssel megfért egymás mellett, észrevétlenül azon áldásos eszme keretei közé foglalva, mely a nemzeti és egyéni személyes méltóság és a lovagias önérzet védpajzsát képezi. Mi átalakult időket élünk, sokan nem magyar nyelvű testvéreink közöl kétkedve kérdik: „a mi bajunk váljon az övéike is? s a munka, az áldozat, mit mi a közhaza érdekében szükségesnek tartunk, nekik üdvös, általuk teljesítendő-e? megvan a bizodalmat- lanság, ki idézte elő a pártos s kétkedő szellemet?... ne vitassuk. Elégedjünk meg ezen létező baj tudtával, és mondjuk ki, hogy ezen eltérő gondolkozást, s jelenkorunknak ezen részszellemét fölismertük, minek legyőzésére, lerakván anyagi fegyvereinket, fölöltjük a szellemi meggyőzés s erkölcsi tehetségeink osztani fegyvereit, és szívünk fölé tartva az örök igazság áttörhetlen páncélját, fogjuk mutatni idegen nyelvű testvéreinknek, miszerint nincsen agyunkban egyetlen gondolat, szívünkben egyetlen dobbanás, mely a közhaza szent java, mely értünk s mely értük, s mely egybe foglalva közös mindnyájunkért és mindnyájukért, nem azon egy nemes célra vetné föl magát, s adna életjelt. Tehát tisztázván eszméinket s kiegyengetvén a félreértés göröngyeit, egyesüljünk. De hogy mindez sikerrel megtörténhessék, az általános műveltség meghonosítására kell szükségkép lehető legnagyobb mértékben törekednünk, és ennek szellemi ágait, a létező népelemek életfájába gondos kertészi igyekezet és vigyázattal beoltanunk, mert a műveltség azon szellemi szövetnek, melynek világától vezérelve, az öntudatlan tévedés emberei visszatérnek az igaz és való ösvényére, az ellenvéleménynek, minden árnyalataiban, s a pártfelfogások minden elágazásaiban. Csongrád város népszáma 16—17 ezerre rúg, s ezen népes magyar helyen jár összesen sok mindenféle lap — de minő arányt mutat számuk a népesség nagyságához? — Lehet-e mondani, hogy hasonló népességű és vagyonú város, melynek fekvő birtokbeli kiterjedése majd 50,000 holdat tesz, képviselve van elégségesen, az értelmiség s az olvasó közönség szép koszorújában? s állíthatjuk-e lelkiismeretesen, hogy kielégítő számarányban versenyezve törekszik az általános miveltség azon színvonalára, melyet az ország bölcse egyedüli alapjául jósol valamely nemzet biztos politikai jövendőjének ? — — És meggondolván, miszerint az aránylag csekély számú lapokat, jobbára a kevésbé vagyonos, miveltöbb osztályúak járatják, s azon anyagi tényezők pedig legnagyobb részint, kik a városi népesség vagyonosabb s birtokosabb részét képezik, s kiket az 1847/8 évi országgyűlési törvények szabadokká, birtokosokká s urakká varázsoltak, a hírlapirodalom által nem érdekelvék, mintha ezen haza iránt — saját érdekükben — nékiek kötelességeik e téren nem is volnának, s mintha a honi irodalom emelkedését, és ezáltal saját ismereteiket s a nemzeti szellemi fensőséget előmozdítani, ápolni terjeszteni s öregbíteni, s minden áldozattal fentartani nem köteleztetnének, ezen vádkörülmények tudatával, olyan képével ismerkedünk meg e város szellemi életének, mely azon futó örömeinket, miket az országos értelmiség nagymérvű előhaladásán naponta érezünk, megháborítja, sötétlő színeivel beárnyazza. Ezen tespedési, s a tudományos okulástól idegenkedő rémszellem az, melynek tellegeit, ha a hazai műveltség napsugárai mielőbb keresztül nem törik, s el nem oszlatják ; talán nemzeti és országos tételünk is, a bizonytalan jövő kor eseményei közt kérdésessé válhat. Azonban vigasztaljon bennünket e részben annak tudata, miszerint az ókor polgárisodása épen ahol legmagasabban állott, kizárólag a városokra volt szorítva, míg most egész országokra kiterjed, s hogy a legjobb időkben is, mindig csak a lakosok kis részét tevék azon polgárok, kiknek mítérzéke és politikai képzettsége felöl annyit beszélnek. (L. a XIX. század uralkodó eszméi stb. b. Eötvös Józseftől. II. kötet, 462. lap.) Mindazáltal kérdés marad, vájjon az al. Elmélkedések. (Folyt.) Őseink harci erényekben kitűnők voltak. Nem kell ezen állítást igazolni. A magyar birodalom földleírási kiterjedése, mely Fényes szerint 6175 mérföldre rúg, többet mond