Szegedi Híradó, 1864. január-június (6. évfolyam, 1-52. szám)

1864-06-01 / 44. szám

1864. Hatodik évfolyam. megj­elen: Hetenkint kétszer, szerdán és szombaton reggel. Szerkesztési iroda: Egyháztér, 867. sz. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre...................................................................8 frt Félévre ... ...............................................4 „ Évnegyedre............................................... . 2 „ Egyed szám­ára Helyben a kiadóhivatalból elvitetve: Egész évre............................................................6 frt — kr. Félévre ...........................................................3 „ — „ Évnegyedre............................................................1 „ 60 „ S /er otztr. ért. Előfizetési feltételek: 44-ik szám. Szerdán, június 1-én. Ihirdetésd­r.: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zsig­mond könyvkereskedéséhez cimezendők. Széttekintés állapotaink fölött. (Folytatás.) XVIII. Ezen előnyök — úgy gondolom — némi kárpótlást nyújtanának azon veszteségekért, mik évenkint a külföldi vállalkozó tőkepén­zesek jövedelmei gyanánt, a köznemzeti tőke kárára, szükségkép a külföld vagyonértékét növelik. Nincs szándékom eszméimet a kor uralkodó nézetei s a nemzetgazdászati elvek irányával ellentétbe helyezni, hanem mégis azon igény­telen kérdést kockáztatom: azon előnyök, mi­ket a kereskedővilág, a nagyobb birtokosok, az állam, s egyesek a vasúti gyors köz­lekedés által nyernek, vannak-e kellő arány­ban még mostan azon pénzbeli veszteségekkel, miket ezen vállalkozások évenként külföldre kifolyatnak; ide értve azon lehető hátrányo­kat is, melyek idegen tiszti- és szolgasze­mélyzeti, külföldi építkezési­ anyagszerek és építészek , idegen kezelési nyelv alkalmazá­sából erednek ?!... A gyors közlekedés, kétségtelen, nem csak közlekedési, de hadászati szempontból is nagy áldás, és a nagyobb gazdászatok, gyár- és kézmű­ipar érdekei előmozdítására nevezetes emeltyű, de a tetemes pénzösszeg, mi évenkint ez úgy is pénztelen hazából ki­­foly ezen vállalkozások által, és benn az or­szágban, sok tekintetben idegen tényező és munkaerők ellátására — a hazaiak mellőzésé­vel — fordíttatik, ha nem hoz is végső ve­szélyt a hazára, ennek mindenesetre sok ideig megérezhető bajokat okoz. Lehetne még több védő és támadó ész­revételeket tenni, de maradjanak ezek ezút­tal , legyen feladatunk azon törekvés, hogy mielőbb hasonló vállalatok csakis belföldi tő­­kepénzek eredményei legyenek, amigyen pe­dig ezen szerencsésebb kort elérnek, a ha­zai törvényhozás, az évenkénti pénzkifolyás által származó közgazdászai veszteségeket igyekezzék olyan értelemben teendő intézke­désekkel mérsékelni, minekre a fentebb elő­sorolt igénytelen alapgondolatok utalnak. Ismerhetjük ez időszerinti fogyatkozása­inkat... lehető, hogy nincsen elégséges szak­emberünk, lehet, hogy anyagszereink az igé­nyelt minőségben hiányzanak, de legyen ellen­ére a törvényhozó hatalom ezen országos ér­dekeknek, és addig, míg hazánkban képzett szaktehetség található, míg anyagszereink a külföld­ivel kiállják a versenyt; soha meg ne engedje, hogy a hazai érdek mellőzve vagy hátratéve legyen. Tetemes hátrány a nemzetgazdászatra nézve valamely országban, ha csak a föld­művelés jövedelmeire támaszkodik; de sok­­szorosan lesz érezhető e baj, ha a műveltebb gazdászat nem képes magát érvényesíteni és csak a közönséges földművelés azon foglal­kozás, mi a köznemzeti vagyontőkét mérsé­kelt, vagy épen csekély haszonnal kamatoz­tatja. Emeli tehát az ország nemzetgazdásza­­tának kincseit, értékét, a nemesebb állatfajok tenyésztésével, hasznosabb gabona és sokféle termények termelésével, s gépek alkalmazá­sával, nemesebb gyümölcsök és szőlő­fajok átalánosításával, s a müveit kertészet, okszerű erdészet, méhészet, borászat és pincészet ke­zelésével,­­ kiterjedt selymészet, és ha lehet gyapot termeléssel stb. Űzött műgazdászat, de még ez mind nem elég, okvetlen szükséges ezekhez a virágzó mü- és kézműipar; a föld­művelés és mü­ipar olyan két tényezője a nemzetgazdászatnak, melyek egymást kölcsö­nösen emelik s elősegítik; de sőt a mü­ipar azon hatalom, mely valamint egyrészről a műgazdászat felvirágozását teszi lehetővé, úgy másrészről alapját azon törekvés és előnyök­ből veszi, miket az okszerű földművelés fenn­tartása és fejlett állapota részére nyújt. A mű­ipar által a­ köznemzeti vagyonér­ték nevezetes sokszorozót nyer, s így a pénz­forgalom növekedik, s ennek jótevő dagálya pedig azon lendítő erő, mi a tudományos szak­ismeretekkel, és nagyobb beruházásokkal egy­bekötött műveit gazdászat elterjedhetésére anyagi és szellemi emeltyűket szolgáltat; va­lamint megfordítva — mint már mosdva volt — az okos gazdászat a ma ipar lépcsőjét ké­pezi. Hazánkban léteznek már a műiparnak sok részben nemcsak elemei, de nevezetes tényezői is; vannak szép számmal vashámo­raink, üveghutáink, papírgyáraink, gőzmal­maink; vannak gyapjúszövet, gyapotfonó, selyemszövet, karton, cukor, csontliszt, sör, pálinka, roszelis, szesz, ecet, hajó, olaj, do­hány, kalap, kocsi, pokróc, vas, timsó, salétrom, kőedény, porcellán, festék, gyertya, szik, vegytani anyag, műszergyáraink, selyemgom­­bolító intézeteink stb., de ezen létező gyár­világi üzlet a hazai műiparbeli szükségeket nem fedezi, s mérsékelt tőkéivel a hazai nyers termények bevásárlása és földolgozására nem képes, és igy a nemzeti közvagyonnak nyers terményekben kamatozó nagyobb része olcsó pénzen a külföld birtokába kerül, s mi a külhoni gyárak feldolgozása után ezen nyers terményekből előállított gyártmányokat drágán vagyunk kénytelenek be- illetőleg vissza­vásárolni. És így hazai műiparunk kevés külföldi pénzt hoz nálunk forgalomba, míg ellenben a szerencsésebb külföld tekintélyes s nagy tőkékkel rendelkező, kitűnő szak­értelemmel kezelt, kifejlett s virágzó mű­­­iparával, mely tán mindig vagy legalább sok­szor jobbat s olcsóbbat és többet állíthat piacunkra; s ekkép a kedvező nyereséges versenyre nincsen s nem lehet sikeres kilátás. Ezen műiparbeli szenvedőleges állapo­taink súlyát, ezen ínséges évfolyamban nagy mértékben érezhetjük itten a magyar alföldön, hazánknak leggazdagabb talajú földön, a ked­vezőtlen időjárás szülte aszály, az egyetlen jövedelmi forrást, mit a termelés és állat­­tenyésztés képvisel, kiapasztá, és hogy az éhhalál uralkodóvá nem töd, s hogy is a tár­­sadalmi függési kötelékek közül a végső szükség által zaklatott állati — az élet­fen­­tartási ösztönök által indokolható — indulatok ki nem szabadultak, csak­is az erélyes kor­mányszékek emberies intézkedései s a törvény­­hatósági és községi tisztviselők és ínség­­bizottmányok ébersége, cselekvőleges és hálás elismerésre méltó maguktartása s közbenjárása,­­ a bel- és külhoni mindkét nembeli lelkes és vagyonos emberbarátok és jótékony szí­­vűek felebaráti szeretetének kell tulajdoní­tanunk. A magyar alföld anyagi jövője biztosítá­sára szükséges-e ezen földterületen gyártele­peket meghonosítani? Olyan kérdés, melynek megvitatása nem ide tartozik; annyi bizonyos azonban, hogy a gyár­üzleti világban minden­ható gőzerő az alföld síkjain épen úgy elő­idézheti a szükséges gépek cselekvőségét, mint a hegyek közt; kőszenet vagy fakészletet pedig a tüzeléshez a gőzhajók és vasutak mérsékelt árakon hozhatnak. Egyébiránt föltéve, hogy napjainkban Magyarország felső része virágzó gyáripar fölött rendelkezik, az alföldi ínség aligha mostani alakjában mutatkoznék, mert az al­föld műipara nélkül is lehető volna olyan országos pénzforgalom, mi a mostani alföldi ínséget jótevőleg ellensúlyozná. Ezen állítás elméletinek látszik, de nem volna nehéz más téren és körülmények közt ennek gyakorlati becsét is kimutatni. Arra, hogy az országban virágzó és jö­­vedelmes műzipar legyen honossá, korszerű törvények szükségesek, melyek a mérsékelt pénzerővel rendelkező hazai vállalkozó birto­kosoknak és tezséreknek, elegendő és olcsó pénzt teremtsenek, nagyobbszerű gyárak fel­állítása, fölszerelése és fentartására, s melyek reál, ipar, gyári, kereskedelmi, vegyészi, gé­­pészi, szóval mindenféle nemzetgazdászati szakismeretekkel ellátott tehetségeket s ténye­zőket, — a közoktatási alapértékből valláskü­­lönbség nélkül felállítandó nemzeties színezetű iskolák , főtanodák , akadémiák által — adjanak a gyárüzletek értelmes vezetése, ke­zelése s a gyármunkáknak tökéletes minőség­ben, és a bel- és kü­lforgalom szükségeinek megfelelő mennyiségben leendő teljesítése végett, miszerint a gyártmányok jósága, szép­sége, finomsága, tartóssága, olcsósága vagy legalább mérsékelt árszabása legyen azon biztos ajánló-levél, mi a gyárüzlet hitelét bel- és külföldön szilárddá, tartóssá, mara­dandóvá tegye, és igy keresettekké az általa gyártott müiparbeli cikkeket. (Folyt, következik.) Egry Sándor: Hazai mozgalmak. Szeged, 1864. május 30. —nyi. Erdélyi vasút. Bortermeszt­ők egy­lete. Az arad-szebeni vasút ügyében a szer­ződési terv egyrészről a kormány, másrészről a hitelintézet és a tiszai vasút­társaság között — mint a „P. Ll“ot Bécsből 27-ről értesítik — összeegyeztetett. A feltételek következők: A hitelintézet lemond engedély-elsőségi jogá­ról, öt percentes előlegkamatoztatást kíván 1864-re, hat percentest 1865 re, s a vissza­fizetést 1865. September végére. Az arad­­vöröstoronyi vonalra adandó engedély ügyé­ben az ajánlatok fölötti tárgyalás egyidejűleg megtörténendik. A miniszertanácsi végzés és a császári határozat legközelebb váratik. De épen azon körülmény, hogy ez még hátra van, alkalmat nyújt ugyanazon lapnak egy hazánk­fiának Bukarestből írt következő levelét kö­zölni : Miután a „P. Lt.“ — írja a román nép hangulatát tökéletesen ismerő tudósító — oly meleg érdekkel viseltetik az erdélyi vasút ügye iránt, e percben hivatásául tekintheti, az osztrák kormánynak minél nyomatékosabban ajánlani, hogy a helyett, miszerint az Aradról Oláhországba vezető vonalt harmarkodottan létesítse, helyesebben cselekednék, ha az oláh kormánynyal a csatlakozási pontra vagy pontokra nézve egyetértésre lépne, mely leg­jobb forrásból merített meggyőződésem szerint mindkét részre nézve megnyugtató eredményt szülne. Oláhország ugyanis nem ragaszkodik oly makacsul az orsovai ponthoz és a Vulkán melletti csatlakozásban megnyugszik ugyan, ellenben épen oly örömest fogadná el Buzeo­­nak Brassóval való összeköttetését, és csupán az Olt völgyén a Vöröstorony felé vezetendő vonal ellen tenne kifo­gást. Oláhország a bécsi kormány eljárása által mélyen sértve érzi magát és dacból az első lépést nem teszi meg. Ha Ausztria is nagy­hatalmi önérzetében azt hiszi, hogy kénytele­nek akarat­ához alkalmazkodni, azon veszély állhat elő, hogy zsákutcát fognak építeni, mely soha sem fog a dunai fejedelemségekbe való kivitel eszközéül szolgálhatni. E tudósí­táshoz a „P. Lt.“ azon óhajtást csatolja, vajha azok, kiket a jövő ez elhatározásért felelőssé fog tenni, e felelősség nagyságáról megemlékez­nének, mert mit egy órában elmulasztunk, azt az öröklét sem adja vissza. Nem régen közlöttük a bortermelők egyesületének rövid tervvázlatát. Ez ellen az „Aug. Nachrichten“ egész erejével föltámad, és talán nem téved a „P. Napló“ somogyi levelezője, midőn azt mondja, hogy e meg­támadások nyilvánvalólag csak koncféltésből és azért írattak, hogy a bortermelők egyesü­letének keletkezését, ha lehet, akadályozzák és telhetőleg megnehezítsék. Körülményeink nem olyanok, hogy ez akadékoskodó cikkek boncolásába bocsátkozzunk, de legalább ízle­­lőül közlünk belőlök egy töredéket. A londoni és hamburgi tárlatokról az ,Ung. Nachrichten" nemzetgazdája, hogy azok érdekkel voltak ugyan, s ezek következtében külföldi lapok sokat írtak a magyar borokról, a legjobb borok osztályába helyezvén azokat. És, teszi hozzá, a hazai lapok nem mulasztották el, kötelességszerűleg a külföldi szózatok visz­­hangjaivá alakulni. De — úgymond — ez átalános feltűnő elismeréssel szemközt a tovább látó nemzetgazda előtt (már­mint például a nevezett lap nagyhírű nemzetgazdája), kinek­­ józansága (?) a kimondott vagy nyomtatott dicsénekek által el nem tüntethető, föl kell tűnni, hogy ez állítólag eredménydús kiállí­tások semmi gyakorlati eredményt sem bír­nak felmutatni. Mert ha ilyen csakugyan eléretett volna, azon panaszokat, melyeket az alapító urak a borkivitel pangása felől hallat­nak, a valódi állás megfoghatatlan elferdíté­sének kellene tartani. De az alapítók adatai a borkivitel pangásáról a valósággal tökélete­sen öszhangzók, minélfogva az említett ki­állítások szomorú eredménytelenségének dönt­­hetetlen tanúbizonyságai. Mielőtt tehát oly nagyszerű célnak szentelt egylet alapításához fognának, természetesebb lett volna ama ki­állítások eredménytelenségének okai iránt tisztába jöni, miután ez az egylet jövedel­mezőségére nézve nagy fontosságú. Ezután neki esik az „U. N.“ bölcse az egész világ közvéleménye ellenére a magyar borok kiseb­bítésének. Ha áll az, így folytatja, hogy a tények beszélnek, akkor említett kiállítások csekély eredménye következtében legközelebbi teendője lett volna az országos magyar gaz­dasági egyesületnek, mely azon kiállításokat gyámolította és vezette, szakértőkből bizott­ságot összehívni azon feladattal, hogy ez eredménytelenség okait vizsgálja és földerítse, hogy föl lehessen találni azon eszközöket, me­lyek a bajt eloszlathatnák. De erről oly keveset hallottunk, mint a bortermelő kül­földre tett utazásokról, melyek a borművelést tanulmányozták volna. Azon kétes (?) fo­gadás oka, melylyel boraink külföldön talál­koztak, valószínűleg máshol keresendő, mint az, melyet ilyen gyanánt fel szoktak hozni. Az ár nem lehet az, mert a magyar borok átalában olcsóbbak a franciáknál és rajnaiak­nál. A főakadály tehát bizonyosan boraink zamatjában és egész jellemében keresendő stb. stb. Így folytatja ez az úri­ember több számon keresztül bölcs okoskodásait. Csak azt sajnáljuk, hogy a nevezett lap egyúttal cikkiró arcképét is nem közli, hogy a merre megfordul, azonnal rá lehetne ismerni. E rövid idézésből is fölismerhető a szellem mely nemzetboldogitó cikkeit sugallta. H.-M.-Vásárhely, május 21. 1864. Tisztelt szerkesztő úr! Szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a tűz nálunk mindinkább gyakori kezd lenni. Kutainkban nincs viz, s igy kénytelenek vagyunk égni hagyni há­zainkat.

Next