Szegedi Híradó, 1864. július-december (6. évfolyam, 53-104. szám)
1864-10-19 / 84. szám
Tá a CA. Egy szorgalmas iparos története. (Zschocke Henrik után.) (Folytatás.) XXIII. Társalgás az országúton. A legnagyobb kedvetlenséggel ért vendéglőjébe. Egy percig sem akart tovább időzni azon városban, mely ifjú élete legborzasztóbb eseményének színhelye lön. Ha az aranyműves leányát halálos ágyán találja, nem zúzta volna meg keblét annyira. Szülővárosától néhány napi járásra postára adta málháit, s legszükségesb holmiját táskájába rakva, ezt vállára veté és gyalog folytatá útját hazafelé. Érzé a szórakozás és feledés szükségét. Azért a hazai földre érve, a rég nélkülözött vándorsegédi szabad életet akará élvezni. A reggel hűvös volt, a táj gazdag vetések, dombok és erdők között húzódva gyönyörű, de a mélyen sülyedt, fajtalan Idát mégsem feledteté. — S hány hozzá hasonló szerencsétlenre akadtam már — gondolá magában. — Ez szülők által gyermekeiken elkövetett erkölcsi gyilkosság. A leány sorsát nehezebb előre tudni, mint a fiúét, s mégis kevesebbet gondolnak a leányok veszélyesebb sorsával. Szegény Ida! Szépséged szüleid majomszeretete és hiúsága által kárhozatossá lön. Ahelyett, hogy előkészítettek volna, miként kelljen leendő férjedet és házi körödet vallásosság, munkásság, takarékosság, tisztaság és rendszeretet által boldogítnod, jó cselédeket nevelned , gyermekeid tiszta ártatlanságát megőrizned, nagyravágyásra, cicomára, képmutatásra, kacérságra, táncra, zenére, szavalásra, regényolvasásra és mások rágalmazására és gúnyolására tanítottak, hogy utóbb magad légy a gúny vagy szánalom legboldogtalanabb tárgya, így mérgezik meg maguk az anyák leányaik eszét és szivét. Szegény Ida Józsefet, ki szellemi levertségében hasonlókon töprenkedett, ebben egy az után heverő gyöngyhímzésű fényes tárca zavara. Fölvéve a portól megtisztítá, s megállva körültekintett, nem jó e valaki tulajdonát keresendő. És csakugyan jó távolságban egy gyalogembert vett észre, ki majd megállt, majd tovább indult, majd ismét visszafordulni készült. Jó zs ef kettőztető lépteit, hogy az utast elérje. Ez jó növésű, kitűnő arcvonásokkal bíró körülbelül negyvenéves úr volt, könnyű zöld fölöltőben, szalma kalappal, mintha sétálna, minden uti-marha nélkül. — Ön mint látom keres valamit — mondá József üdvözölve. — Talán... — Elvesztem tárcámat. Talán ön....... esett szavába az idegen mohó kíváncsisággal. Az ifjú Jámbor átadá találmányát az idegennek, ki látszó örömmel fogadá el, de nemsokára észrevehető zavarral kérdé: — Látta ön tartalmát? József tagadó válaszára újból köszönetet mondott az idegen, s együtt folytaták útjukat. Társalgásuk, mely elején csak a mindennapiak körül forgott, nemsokára érdekesbé vált mindkettőre nézve, miután kölcsönös kérdések és válaszaikból kiviláglott, hogy mindkettő ismeri Párist és Londont, csakhogy mindegyik más szempontból mérlegeli e városok életét és becsét. — Sehol egész utamban nem volt oly rosz dolgom — mondá az idegen — mint ez átkozott megyében, hol most járunk. Ma tárcámat vesztem el, tegnapelőtt az iszonyú rész útban szekerem tört el, s a közellevő faluban sem lakatost, sem kovácsot nem találtam. És nemcsak itt, de ez egész vidéken ugy látszik tunya, értelmetlen nép lakik. Csupán a főváros szép, azonkívül csak műveletlen mezővárosok, szennyes falvak és rongyos csárdák s a legjobb földminőség mellett roszul müveit szántóföldek láthatók. Őszintén mondva csodálkozom!— Én legkevésbé sem uram! — válaszolt a rézműves fia — hol az év harmadrésze ünnep- és vasárnapokból áll, ott telt egyházak és korcsmák mellett csak üres és roszul müveit földeket találhatunk. Nagyuraink és általuk kormányunk valóban többet gondolhatna elszegényedett népeivel. Az idegen különös tekintetet vetve társára mondá: — Korszakunkban bevett szokás a kormányok ellen panaszkodni, ha a legszorgosabb is nem képes egy nehézkes, gyámoltalan néptömeget jóra vezetni. — Már ez uram attól függ, minő fogalommal bírnak e jóról kormány és nép egyiránt. — E szavaktól kissé meglepve, megállt József kísérője s komolyabban szemügyre véve az ifjút, kérdé: — Kihez van szerencsém? — Nevem Jámbor, a megye fővárosából, mesterségemre rézműves-segéd vagyok, de egyúttal érc- és képöntő is. — Micsoda? — szóltamaz kételkedő hangon. — Kézműves-segéd, érc- és képöntő? Nevezetes! — S ha szabad kérdenem — szólt most József — kivel van nekem szerencsém?... Mielőtt végzé szavait, e választ kapta: — Ti.... gróf vagyok. De ifjú ember. — Tehát Jámbor? A megye székvárosából? rézműves-segéd ? Különös! Ön több ismerettel bir, mint a vándorsegédek rendesen szoktak. Talán magasabb tanulmányokra volt azelőtt szánva? — Oh épen nem! válaszolt József, minden utángondolat nélkül elmondá atyja és öregatyja szegénységét, derék szülei elveit, beszélt iskolai és vándoréveiről, s hogy kellő előismeretekkel indulván ki, nem haszon nélkül látogatá a külföld műhelyeit, gyárait, természet- és régiségtárait. Előkelő hallgatója, kinek arcán bámulattal vegyes tetszés mutatkozott, többször szakita meg kérdésekkel, mig hátuk mögött csinos utihintó jól ügetve hozzájuk ért s a beszédnek véget vetett. Két vadász ugrott le a hátulsó ülésről, hogy a kocsi ajtaját kinyitva, hágcsóját leereszszék. Egy a kocsi heljében ülő feketén öltözött úr alázattal emelé le kalapját. — Kedves barátom! — mondám .... gróf meghitten veregetve József vállára — köszönettel tartozom önnek. Még viszontlátandjuk egymást. Szívesen folytatnám kellemes társalgásunkat, de sietnem kell. Isten önnel! Ezzel a kocsiba ugrott, s a gyalognak még egyszer barátságosan intve, a hintó elrobogott. (Folyt. köv. népet a kényuralmon kívül minden más kormányzásra képtelenné tette. Midőn a mexikóiak 1821—1825-ben a spanyol jármot végre lerázták nyakukról, azt sem tudták, mint használják kivívott szabadságukat; folyvást szélsőségek közt ingadoztak. Csak kevésben múlt, hogy Iturbide mexikói császárságot nem alapított, azonban különféle körülmények korona helyett halált hoztak fejére. — Részint utánzási vágyból — az egyesültállamok példája nem maradt nagy hatás nélkül, — részint az ellentétekrel természetes hajlamuknál fogva, részint pedig az uralkodni vágyó s nagy befolyású crőolpárt érdekében, a mexikóiak, az anyaországtól lett elszakadásuk után, köztársasági intézményeket létesítettek. Minthogy azonban a szabad intézményeknek csak oly népre nézve van becsük, mely önmaga és rész szenvedélyei fölött uralkodni képes: a köztársasági kormányaikat életbeléptetése a mexikóiakra nézve a legszomorúbb következményeket vonta maga után. A valódi haladás egy félszázadig megakadt, önhaszon és bitvágy küzdöttek egymással negyven egész éven át a főhatalomért, a forradalom megöröködött, a társadalmi izgatottság az ország, rendes állapotává lön. A hadsereg nem a végre látszott fölállítva lenni, hogy az államot ellenséges betörések ellen oltamazza, hanem hogy dicsvágyó kalandorok terveit gazdag jutalomért valósítsa; a tábornokok feladatukat nem a jogtalan erőszak eltávolításába, hanem magába az erőszakoskodásba helyezők. Mexikó története egész hosszú sorát tünteti föl a fölkelést támasztó tábornokoknak, kiknek mindegyike Los Guerrero és Iturbide sorsát érdemelte volna, azaz agyonlövetést. Mivel a hatalom mindegyik birtokosa tudta, hogy élete csak rövid ideig tart, azért jól használta fel azt, mint csak tudta, talán az állam javára? — korántsem! Ezen elnökök és tábornokok a kormánybölcseségnek csak egy nemét ismerők, s ez abban állt, hogy erszényöket szép csendesen megtöltsék, s a forradalmi hatalommal a békét rájuk nézve lehetőleg előnyös föltételek mellett alkudják ki. Nem fárasztjuk olvasóinkat az utolsó negyven év alatt történt nagyszámú lázadások, fölkelések és forradalmak elsorolásával. A lázadást támasztó, csak némi tehetség és középszerű szerencse mellett is, célt érhetett; elfoglalta a megürült elnöki széket, pártfeleit miniszterekké és helytartókká nevezte ki, az előbbi kormány híveinek csak a második helyet engedvén át; néhány hónappal később s szerepek fölcseréltettek: a régi elnök letaszította az újat a bitorolt hatalompolcról, és saját elnyomott pártját emelte a bitorló helyére. Ez állapot már negyven év óta tart, nem csoda, hogy a mexikói nép legnagyobb része, belefáradva a köztársasági játékba, alkotmánya átalakítását óhajtja. Negyven évi részkormányzás elegendő volt, az emberek szemeit fölnyitni, azonkívül a papság is nagy tevékenységet fejt ki, egy korlátolt monarchiai kormányaikat behozatalára, nem annyira a köztársaság iránti idegenkedésből, mint inkább azon érvényre jutott törekvés miatt, hogy az egyházi vagyon az állam javára fordíttassék. Azon bonyodalmak s zavargásokhoz, melyek a nyugati hatalmak egyesített seregeit Mexikóba vezették, fóokul járultak az ország pénzügyi zavarai. Mexikó azon roppant deficit mellett, mely negyven év óta mutatkozik, sem régibb, sem újabb tartozásait leróni nem volt képes. E nyomasztó helyzethez járult még a Mexikóban idegen lobogók oltalma alatt tartózkodó külföldiek biztossághiánya, így egymásután több éven át némely spanyol alattvalók kigúnyoltattak, sőt meg is ölettek, s a köztársaság nem tudott vagy nem akart elégtételt szolgáltatni. Minthogy a tengeri hatalmakra nézve különben is fontosnak látszik a monarchiai elvnek az amerikai szárazföldön megszilárdítása, azért határoztatott el Mexikó ellen azon hadjárat, melyet kezdetben a francia, angol és spanyol kormányok együtt viseltek, mig végre a két utóbbi seregeit visszavonván, azt a francia maga folytatja. Hogy ez expeditió, Miksa osztrák herceg személyében, császárt adott, Szeged, október 18-án. (7.) Ha a nyári hónapokban a növényzettel 3 héttel folyvást egyformán hátra voltunk, most épen oly arányban előbb álltak be a hideg késő őszi napok; valóban ritka tünemény, hogy október hó 2—3 Reaumur fok hideggel kezdődjék, s azt, csekély kivétellel, így folytassa. Az eddigi éjeki fagyok, a tapasztalt mértékben, máskor rendszerint csak november közepe táján szoktak beállani, s hogy ezek mily jelentékeny károkat okoztak, e helyen már kimerítőleg említettük, most még csak annyit teszünk hozzá, hogy a legújabb fagyok a fiatal szőlőveszszők és gyümölcsfáknak is nagyon ártottak. A folyton tartó száz időjárás szerfölött akadályozza az őszi munkálatokat, s a veteménymagvak nagyrészt kiégett földbe kerülnek; némely helyeken alig vagy csak rendkívüli vonóerővel lehet szántani. A repce csak helyenként kelt ki, de a tegnapi erős fagy e gyönge növéynek megint sokat ártott, úgy hogy a jövő évre ugyancsak sovány, vagy épen semmi repcearatásra nem szimithatunk. A szüret be van végezve, minden tekintetben nyomorúságos eredménynyel. Eddig tett vizsgálódásaink nyomán annyit mondhatunk, hogy a szegedi bortermés a múlt évinek alig tizenötöd részét teszi ki, ami hozzávetőleg 4000 akóra mehet. Az idei borok ára azonban épen még egyszer oly magas, mint a múlt évben, s akóját seprőstől 5 frt 20 kr.— 6 frtig hordó nélkül örömest fizetik, a mi tekintve a gyarló minőséget, igen magas árnak mondható, s minthogy már a lavasi középszerű borokat 7—7 frt 50 krjával veszik hordó nélkül, várható, miszerint az üzlet idegen borok behozatalával fog foglalkozni. A gabonamozgalom vidékünkön jelentékenyen csökkent, egyrészről a termelők is lehetőleg visszahúzódnak, másrészt a sürgős őszi munkák, különösen a kukoricaszedés a gabona üzlettől elvonják a figyelmet. A piacra szállítás csak a kukoricában volt erős, a többi terményekben átalában mérsékelt. Az árak tegnapig emelkedőben voltak, s piacunkon is gyors emelkedés volt észrevehető, a tisztabúza egyre másra 20 árral ment fölebb mérenként. A külföldi piacok semmi okot sem szolgáltattak erre, s igy e gyors mozgalom csak föntartással veendő. Mai jegyzeteink: tiszta búza 88—90 fontos tiszai 2 frt 53—62'/, kr; hasonló súlyú bánáti 2 frt 75—80 kr; rozs 88 fontos 2 frt 45—50 kr; könnyebb 2 frt 35—40 kr; féltiszta 84 fontos 1 frt 80 kr—2 frt; rozs 1 frt 50 kr; árpa 70—71 fontos 1 frt 15—20 kr; 66—68 fontos 1 frt 5—10 kr; zab tetejezve 1 frt 10—20 kr; csöves kukorica 4 véka 1 frt 5—10 kr; szép minőségű 1 frt 15 kr; köles 1 frt. Gabnakivitel Magyarországból. A „Wanderer“nek egy trieszti levelezője kiszámította, hogy a magyarországi gabonának mi áron kell eladatnia, hogy kivitele a jelenlegi szállítási bér, ágio stb. mellett lehetségessé tétessék. Számítása szerint 5 shilling szállítási névrel quarterenként és 116 frt ágio mellett, a Bánságban 2 frt 20 krjával lenne megfizethető a búza mérője, de ez áron véve csak a költségeket fizetné meg s nyereséget még nem adna. Szerinte Magyarországon a nagyoan való üzletben a trieszti piac után kell meghatároztatokuk az áraknak. Az „Ung. Nachrichten“ erre azt jegyzi meg, hogy a kérdés egyoldalulag van fölfogva, mintha a magyar búzának nem lenne más eladási piaca Triesztnél. A magyarországi gabnapiacon a trieszti üzérkedés eddig nem első rendű szerepet játszott, s nem a tenger felé való kiviteltől függtek az árak: a 86-87 fontos búza, melyért levelező legfölebb 2 forint 20 krt hisz megadhatnak, Győrött 2 frt 80 kron vétetett, nehezebb búza pedig 3 frt 25 krjával is, és eszerint nem Trieszt határozza meg a magyarországi gabnaárakat. Egyveleg. — Mexikó. Antonio de Solis „Conquista de Mexikójában érdekes adatokat tartott fen számunkra az azték birodalomról, melyet Cortez néhány száz spanyollal megdöntött, ami pedig a tudósításokból hiányzik, pótolják azt a palanquei és kopani régiségek s rámok, melyek mind oda mutatnak, hogy az azték szövetséges állam a műveltségnek aránylag magas fokán állt. A mexikói uralkodó udvara meglehetősen hasonlított a középkori európai udvarokhoz. Montezumának megvoltak a maga udvari bohócai, törpéi s emberi szörnyei, mint bármely régi korbeli lovagias uralkodónak. Tenochtillan, az azték birodalom régi fővárosa, állítólag egy millió lakost számlált falai közt. A város távolról fénylett, mint az ezüst, úgy hogy a spanyol hódítók, kik Mexikónak nemes ércekben gazdagságáról beszélni hallottak, azt hitték, hogy a házak, templomok és a város falai tiszta ezüstből építtettek. De habár nem is volt a város csupa ezüstből, spanyol tudósítások szerint, pompásnak, nagyszerűnek kellett lennie. A hódítók töméntelen kincset zsákmányoltak itt, s hála fejében a legiszonyúbb kegyetlenségeket vitték véghez a lakosokon. Spanyol fondorlatok Montezumát saját népe előtt oly megvetetté tevék, hogy az önkéntes halált eléje tette a szégyenteljes életnek; utódát Quatimozint, hogy fölfedezze az elrejtett templomi kincseket, — habár eredmény nélkül — tüzes vasrostélyon sütögették. Mexikót 1521 óta spanyol helytartók kormányozták. Hogy minő volt e kormány, megítélhetjük abból, hogy a azt már tudják olvasóink, s mily nehéz feladat jutott az új császárnak Mexikóban, azt az elmondottakból könnyen lehet következtetni. Színház. Október 15. „A király házasodik.“ Legújabb eredeti udvari vígjáték 3 felvonásban írta Tóth Kálmán. Október 16. ,,Két Sobri.“ Eredeti énekes népszínmű 3 felvonásban írta és zenéjét szerzé Egressy Béni. Október 17. „Dunanan apó és fia utazása.“ Nagy látványos vig Operette 3 felvonásban. Irta Monneaux, fordította Tarnay Pál, zenéjét irta Offenbach. Végül. „Kankan.“ A történeti vígjáték tere nálunk még eddig ne bánts virág volt s a jelen darab, mint e nemben első sóttörő, valóban sikerültnek mondható, kivált ha meggondoljuk, hogy történelmi hőseinkből drámai alakokat könnyen, de vígjátékiakat annál nehezebben faraghatni, mint azt a nemzeti színpadon most előadott második ilynemű darab mutatja, mely veterán szerzőjére árnyat hozva, a kritika előtt megbukott. A kedves, kedélygazdag darb végig jól mulatta a közönséget. Az előadók átalában ügyesen, összevágólag működtek. Lásziné (Róbert Károly özvegye) helyesen fogta fel szerepét, azonban a még uralkodó fiát is hatalmában tartó anyakirálynő fenségét halványan vázolta, no de ő még nem képzett színésznő, s így ezt neki nem róhatjuk föl hibául. Prielle (I. Lajos) szintén feszélyezve érezte magát a király szerepében, mi különösen kitűnt a több helyen csaknem érthetetlenségig gyors szavalatában, pedig a királynak, kivált egy oly tiszta öntudatú, népét boldogító királynak mint első Lajos egyik jellemvonása a méltóságos nyugalom, azonban különösen Erzsébettel jeleneteiben bensőséggel játszott. Fóthi Erzsi (Fiori hercegnő) szenvedély nélkül működött. Zádor (Magnifies) ügyes némajátéka többször kacajra ingerelte a nézőket. Kovács (Doctissimus) pedig művészileg ábrázolta ez önzésének mindent föláldozni kész, ravasz cselszövő jellemét. Jánosi (Kont Miklós) játékát mindenkor művészi erő, átgondoltság jellemzi, azonban szavalatát nem hagyhatjuk észrevétel nélküli, minden szót egyforma mértékre feszít, szükségtelen szüneteket tart, miáltal előadása összemosódik és a kellő hatást nem vívhatja ki. Lászi (István, bosniai bán) ismét meggyőzött bennünket, hogy még a szakmáján kívül eső szerepekben is megállja helyét. Jánosiné (Erzsébet) bájos kis banilla volt, egész játékán bensőség ömlött el, kár, hogy e kedves gyermekded alak oly fátyolozott hanggal bir, mely a magasabb érzések kifejezésére teljesen képtelenné teszi; kitűnt ez a mai estén is, különösen a harmadik felvonás, szerző által sok ügyességgel kivitt végső jelenetében. Tímár (Kiskopjai nagykopjai Imre) meg kell vallanunk, hogy ez estén őt illeti leginkább az elismerés koszorúja, szikrázó kedv, élénkség és mi bennünket a legkellemesben lepett meg, természetesen játszott, a túlzás, mi nála fájdalom gyakran a művészet rovására történik, ez estén csak halvány árnyékocskákban zavarta műelvünket. A szép számú közönség kihívások és koszorúkkal nyilvánítá a művészpár iránti elismerését A „Két Sobri“ előadásánál a szereposztás ellen van kifogásunk. Fóthi Erzsi Rózsa szerepére, de átalában mint népszínmű énekesnő még igen gyenge, mert nem játszta inkább ezt B.Kecskés Róza? ő bizonyosan tűzről pattant Rózsika lett volna. — Fóthi Erzsi kellemes tiszta hangon énekel, de ez még nem kielégítő oly szerepkörre, hol élet, elevenség, szikrázó kedvnek kell az alakokat körül ragyogni. — Hát Tímár mért nem játszta inkább Prielle szerepét „S o b r i t,“ mintsem a Priell nek alkalmasabb Idegent? meg vagyunk győződve, hogy Tímár több oldalú színész , azonban ha ő elkezd érzelegni, mindjárt mosolyognunk kell. Átalában ajánljuk ezentúl a szereposztást tapintatossabban eszközöltetni. Ez estén leginkább kitüntek Lászi mint Garabonciás, szokás szerint jó volt, valamint Kecskésné Sári néni szerepében. Utóbbi saját szerepkörében valódi művésznő, azonfölül oly kedves lény, hogy általa képviselve még a visszataszító alakok is rokonszenvesekké lesznek; művészetének egyik fővonása, miszerint nem látszik figyelembe venni, hogy a színházban karzat is létezik. Meg kell még említenünk Szentgyörgyit, ki mint orvos ügyesen játszott, de énekhanggal nem rendelkezik. A kisebb szerepek helyesen voltak betöltve. A kardalok jól mentek, átalában a csinos és ügyes karszemélyzet dicséretet érdemel. A darab végén Sobri üldöztetése a Sió égő hídján, nagy némaképlet, halva született. Színház tömve. A „Dunanan“ szövegének sületlen bohóságait elnéznék Offenbach gyönyörű, szikrázó, eleven, pajkos zenéjéért. Azonban a mai estén ebben sem igen gyönyörködhettünk, mert sorok és karénekek oly lanyhán, tűz nélkül mentek, hogy kárpótlást csak az ásítozásban kereshettünk. Ha mindegyik szereplő oly eleven, tűzteli lett volna, mint Timár (Tympanon), utána még talán Hegyesei (Dunanan) legjobban kielégített. Hanem már azt a szegény Törököt (Patroklus) minek eresztik a színpadra, hiszen beszélő hangja sincs már, nem hogy énekelni tudna. A nagy Gallopade-ból még kicsiny se lehetett a táncospárok ügyetlensége miatt; úgy látszik, hogy az ilyesfélék betanítása az igazgatóság figyelmén kívül esik, pedig inkább semmit, mint esztelenségeket. Egyedül Rott E. kisasszony tett ki ugyancsak magáért. Hanem a kettős magyar tánc alkalmából engedje a kisasszony megsúgnunk, hogy ilyenkor valamennyivel több illusion szoknyácskákat nem ártana föltenni, mert ami egyiknek tetszik, nem tetszik a másiknak meg a harmadiknak. Hát te rólad mit szóljunk o táncok tánca, híres nevezetes bankán? Mit?... semmit! Bécsi pénzárfolyam október 17. 5; metalliques 69 80; nemzeti kölcsön 78 50; bankrészvények 774.—hitelintézeti részvények 180 10; ezüstagro 115.75; londoni váltók 116.— ; arany darabja 5.52 Vízállás. Felelős szerkesztő: Szabados János. Szeged, október 17 én: 2' 2“ 0"' 0 fölött ff „ 18 án: 2' 0“ 0'“ „ „ »„ „ 19 én: 1* 11" 0'" „ „ Pest, „ 17-én: 4' 9“ 0" „ „ Bezdán, „ 15-én: 6' 2' 0"' „ „