Szegedi Híradó, 1865. január-június (7. évfolyam, 1-52. szám)

1865-02-23 / 16. szám

1865. Hetedik évfolyam. IB­­RAD 0. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Egyháztér , 367. sz. Kiadóh­ivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése. Előfizetésföltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán. Helyben a kiadóhivatalból elültetve: Egész évre ........................................... 8 frt, Egész évre................................................® 4 „ Félévre................................................• ? « ~ ” ..............................1 „ 60 „ Félévre Évnegyedre................................ 2 „ Évnegyedre . . . Egyes szám ári kr osztr. ért. 16-ik szám.­­ Csütörtök, február 23-án. Hirdetései*.: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 6 kr, többszörinél 4 kr. Bélyegdij minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyílttér “ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 új krajcár. Az előfizetési pénzek és hirdetmények Burger Zeig­__ | |_ ••______1_ nímm­annrik­ Tollrajzok a nőnevelésről. 1. Nem az cselekszik bölcsen, ki hazaszeretetét abba helyezteti, hogy minden idejét annak dicséretére pazarolja, hanem inkább az, ki hátramaradását fejtegeti s boldo­­gításában elősegéllemi fáradozik. Széchenyi, Hitel 64. Örömmel nyújtom át a nyilvánosságnak és a műveit közönség ítéletének a nőnevelés­ről irt soraimat. De ezen öröm nem hiúság szüleménye. Mert én, ki Szemere Bertalan ama nézetének hódolok: „Senki ne higyje magát kicsinynek, mikor szent dologban fá­rad ,“ ’) nem látok dicsvágyat törekvésemben, hozzászólhatni oly súlyú kérdés megoldásához, mely honunk legnagyobb fiainak, nemzetünk és lételünk legőszintébb barátainak, tanügyünk legderekabb bajnokainak méltó figyelem és elmélkedés tárgyául szolgálhat, hanem eme törekvésben csak a honfiúi kötelem nyilvánu­­lását látom, melyet elfojtanom a közjó iránti részvétem nem enged. Örömöm tehát azon reményben áll, hogy soraim, ha mindjárt gyöngék is legparányiabbat változtatni nőneve­lésünk mostani állapotain, gondos összeállítá­suknál fogva elég nyomósak érdekeltséget kelteni a nőnevelés parlagon fekvő tere iránt s elég erősek és hatályosak közreműködni oly idő­rágta avult nézetek halomradöntésén, minőkkel néhány atyánkfia agya még társzekér számra rendelkezik. Az érdem és elismerés babér­koszorúja csak azon férfiakat illetheti, kik tevékenységüket az emberiség és közügy ja­vának szentelvén, államtudományi vagy neve­lési irataikban felhozott döntő okok valódisága által engemet nemcsak a hiányok megismeré­sére, hanem e sorok közzétételére is vezettek. Hogy a nőnevelés szükséges reformja — mint átalában nevelési intézményeink újjá­szervezése — legfontosabb kérdéseink egyike, mindazok előtt világos, kik fel tudják fogni a nevelés és a hon jóléte s virágzása közötti összefüggést. Ha országos tiszteletben álló nagy embereink erőteljesebben sarkaltak volna nevelésünk elhanyagolt ügyein a kor kívánal­maival megegyező változásokat tenni, talán nem mutatna fel társadalmunk annyi kóros jelenséget, oly szomorító ziláltságot. Hogy valahára megmenekeljünk ezen hajainktól, melyek nemcsak nyomasztólag hatnak társas­életünk fejlésére és nemesbülésére, hanem vészes „cholera morbusként“ mindig több s több egye­­det ragadnak az erkölcsi halál mélyeibe, le kell ráznunk azon átkozott önhittséget és ön­ámítást, melynek egyenes kifolyása nem egy téren való hátramarásunk. Sajnos, hogy még mindig oly gyöngék vagyunk hitelt adni azon döre irodalmi bohócok izetlen dicshalmozásai­nak, kik maguk is merő ellentétben állnak koruk nemesebb szellemével úgy, mint a va­lódi hazafiság és emberség fogalmával. Ti remek példányai a mozlim korlátoltság s el­fogultságnak, kik a nemzet magasztalását mesterségtekké tevétek, kik a párisi charlatan legesztergályzottabb körmondataival égig eme­­létek nagyságunkat s haladásunkat, nem lát­játok-e olcsó népszerűséget hajhászó törek­véseitek fenyegető veszélyét? Nem-e a gon­dolkodó emberiség reátok irányzott szemeit? Nem-e a tátongó örvényt, mely felé rántjátok a nemzetet kábitó tömjénezéstekkel? Nem érzi szivetek azon cátói szigort, melylyel minden honfi a közügy állapotait tekinteni tartozik? Avagy nem halljátok a kérlelhetlen utókor boszus, de jogos ítéletének zugó előhireit? Hasztalan !... Elkomorul az érző ember lelke, és keserű könyeket képes hullatni feleinek Farsangi hírek a fővárosból. Pest, február 20. 1865. Nagyon sűrűn kellene a t. szerkesztő úr s az olvasó türelmét próbára tennem, ha min­den bálról írni akarnék, mert itt egyik viga­lom vége ott éri a másik kezdetét; azért szóljon e krónika egyszerre az utóbbi soraim óta tartott bálokról. A redouteban volt január 29-én álarcos­bál, 30-án jogász­bál, február 2-án álarcosbál, 4- én a képzőművészeti társulat jelmez­bálja, 5- kén álarcosbál, 8-kán a kereskedők bálja, tehát 11 nap alatt 6 vigalom, mi sok nemcsak a tárcára, de a testi erőre is , hogy mégis voltunk, kik mindnyájában részt vettünk, annak sok okát találnék, tehát ne is fürkész­­szük. — A sok vigalom közül kivált a jogász-bál fénye s népessége, s az úgynevezett jelmez-bál hire­s népessége által; a kereskedő-bál pedig arról nevezetes, hogy abban csupán igen-igen kis kivétellel — egy hazánkban csak tűrt val­lás hivei szerepeltek. A fővárosi farsang fénypontját kétség­telenül a jogász-bál képezte; az előbbiek is fényesek voltak az „Európa“ termében, de a hely szűke miatt nem­­lehettek oly nagyszerűek, mint ez a reboutban. E sorok írója is már sok bálban meg­fordult Pesten s minden kicsiségen nem is szokott elbámulni, de a jogász-bál oly fényes, elragadó s vonatkozva a sok szép hölgyre, mondhatom mámorító hatást gyakorolt, hogy lehetlen volt el nem bámulni. Nem tudta az ember, miben gyönyörköd­jék ; a ritka fényű redoute-termek pompájában, a 3-4 ezerre menő közönségben a Pesten eddig nem tapasztalt fényűzéssel kiállított öltözetekben, a számos bájosnál bajosabb szép hölgyekben, a valódi hatalmas zenekar kedves dallamaiban vagy a széles jókedvű közönség vidor, tüztek­ táncában? Elragadó látványt nyújtott a füzértánc; 70 800 pár ült 6 gyűrűt képező körben; e párokat egymás mellé simulva, egymással cse­vegve, a kipirult arcokon a jókedv, vidorság lázával, az ajkakon a boldogság mosolyával, a szemekben a szerelem tüzével látni oly bódító volt, hogy lehetetlen volt minden egyéb vágyat s élvet el nem felejteni s csupán a szerelem­ben nem keresni egyedüli boldogságunkat. De legmulatságosabb volt, midőn a férfiak virágcsokorral s a hölgyek emlékjelvényekkel választék ki kedveseiket táncosokul. Minő sürgés-forgás támadt, hogy kereste kiki a választandót, hogy találkoztak a várók a vár­takkal, minő örömrepesve fűződtek össze s mily boldogan repültek tova s szintén homlo­kukra írva látta az ember az óhajt: „együtt a sírig.“ Persze, hogy voltak megnyúlt arcok, ke­serű tekintetek, csalódott és kijátszott szivek is, de ki bizonyos arról, hogy nem fog csa­lódni? Közös sors ez mindnyájunkkal. Hinni szép, bízni még szebb, de elbiza­kodni hiúság vagy együgyüség. E vigalom oly népes volt, hogy a két tánctermen kívül — .—„„ ooo­ i-nnkr, zsompgetár, étterem s folyo­sók mind telve voltak; egy egész város volt az s ki egyszer eltéveszté ismerősét, kereshette azt óra hosszat, mig megtalálta. A divatra nézve nevezetes, hogy két párja is volt, több pruszli s számos zsinóros, sujtá­­sos ruhaderék; a háziasszony gróf Károlyi Edéné vörös selyem ruhája egész uszályáig arany sujtásos volt; átalán véve visszakezdi nyerni uralmát a magyar divat a nőknél s a képzőművészeti jelmez-bálban már több pártát s néhány kötényt (Odeschalchi hercegné a háziasszony s Degenfeld gróf hölgy­eken) lát­hattunk. Megemlítést érdemel még a néhány haj­­poros fejdísz. A képzőművészeti jelmez-bál művészi része már ismerős lesz önök előtt; másban pedig hasonló volt a jogász-bálhoz; közönség szinte nagy volt s éjfél előtt a terem közepére emelt Minerva-templom miatt a tolongás aka­dályozta a táncot is; jelmez kevés volt s csu­pán a bálrendezők közül került ki. Annál többet lehetne s kellene írnom a kereskedők báljáról. Legtöbben azon hitben voltunk, hogy e vigalomban azon polgár osz­tály fog szerepelni, mely vagyonosságánál fogva egyik legjelentékenyebb tagja a nemzettestnek s a nemzeti erőt magában öszpontosítja nagy részben, mert okosabb, sem mint a fényűzés­sel magát elszegényítené s munkaszeretőbb, semmint az árkodásért feláldozná a tevékeny­séget. S találtunk — könnyen megolvasható ki­vétellel — egy vallásfelekezetet, miben nem azért ütközöm i meg, hogy e néposztály mért ment oda, mert azt tökéletesen rendjén talá­lom, hanem azért, hogy mért nem ment oda a polgár osztály is? Ha már a politikai válaszfalat nincs mó­dunkban egyelőre lerontani, legalább rontsuk le azon korlátokat, melyeket az ész és műve­lődés törvényei szerint szégyen volt emelni is, s melyeknek fentartása annál nagyobb botrány a XIX. században, mert e tekintetben nincs korlátozva haladási jogunk. Másrészt azonban izraelita polgártársaink­nak sem kellene semmit mulasztaniok, mi e sajnálatos korlátok elenyésztetésére közrehat; például e bálban a férfiak közül többen nem oly finomul viselték magukat, mint azt meg­várni s követelni szokták a „báli gaval­léroktól.“ Miután soraim elküldésével annyira meg­késtem, hogy a nőegyleti álarcos-bál is már végbe ment, erről is valamit. Ezen egy körülményt hozom fel: mi olcsó írón eladjuk gyapjúinkat a morva gyárosnak , ugyanezen gyapjút szövet képében méreg­drágán vesszük vissza. És nem így értékesí­­tettnek legtöbb terményeink külföldön? Sok részben a magyar fényűzés táplálja Cseh-, Morva- és Németország szorgalmas munkásait, míg honunkban éhhalál fenyegeti a keresetet nem lelő dolgozó osztályt. Hazafiságunk ne csak abban álljon, hogy halni tudunk a hazá­ért és szabadságért, tudjunk érte tűrni is. L­esz-e bennünk annyi kitartás, darócba ruház­­kodni mindaddig, míg elegendő gyárak léte­sülnek és pénzünk az országban fordul meg? Adja az ég! Lássuk már be egyszer, hogy a durva szűrbe takart kebel épen úgy s talán inkább tud dagadni hazájáért, mint a bársony palástba rejtezett. És nem ismerjük koszorús lantosunk szavait: „Függjön rajtad daróc bár balgaságán, s ha metsző gúnynyilatkozatra előmozdítása tekintetéből a módos lakóknak nyílik is ajka, önkeblét szaggatja szét nemesszükséges és hasznos kellékeik beszerzése indulatának hullámzó áradatja. Kétezer év után állásuk s jövedelmükkel irányt tartó fényt előtt dörgé el a lánglelkű Demosthenes mennyei kifejteni ? De addig a fényűzés nemcsak leg­­beszédeit honfiaiknak bátor önámitása ellen, nagyobb bajaink egyike, hanem merő esztelen- és kétezer év után a kereszténység által meg- ,ég. Hogy ez való, erre a sok közül csak nemesített s a classikusok gyöngyeszméin magasra nőtt emberiség körében, dörébb ál­honfiak s lelketlenebb állampolgárok példá­nyaira akadunk, mint II. Fülöp korszakában. Kétezer év előtt játsza le magát Hellas­kies színpadján Athén elhanyatlásának s megigáz­­tatásának története, és kétezer év folyamata alatt bár a legműveltebb ókori állam sorsa intőleg áll Clio tárt lapjain — hány biroda­lom dőlt semmiségbe s hány jutott megalázta­tásra polgárainak szü­kelmü önteltsége miatt!... Hagyjuk rekedtségig énekelni újkori syrénein­­ket, de csábszavuk mámorba ne ejtsen! Ne türelmetlenkedjünk, ha jobbirányú lapjaink nem bókolnak haladásunknak és nem üdvözlik örömharsonával legminiature-ebb vívmányunkat. Hisz az ily nádméz édessége megrontja ízlé­sünket és emésztésünket. S aztán nem-e ke­­vély elbizakodottságot eredményez a folytonos dicséret ! Ha pedig felszólal a zordon nyers igazság, ne nevezzük azt nyíltságáért honelle­nes lármának, Ephialtes-ek szózatának, hanem tartsuk szem előtt nagy bölcsünk mondatát : „A meg nem romlott magyar pedig az egyenes, bátor szót becsülni tudja.“ 2) Én sem takar­­hatom el jelen értekezésemben nőnevelésünk lrányait az elnézés köpenyével annál kevésbé minthnov *,vaiólag a nemzeti erő szempontjá­ból vizsgálom körülményeinket. De ezek bon­colgatása koránsem kellemes feladat. Már a nevelés ügyét illetőleg is annyi térfogalommal, annyi szenvtelenséggel találkozunk, hogy szin­tén kétségbeejtő. Mindazonáltal csak azon emberek ellenes szellemi nemesedésünknek, kik irtóznak segédkezet nyújtani minden oly vállalathoz, mely megmarkolható hasznot nem igér. Hány anyagosdi nem képes fölfogni Baldenak a szellemi kincset magasztaló örök szép sorait: “Iitus est, quo sis opulentus, vitus Gaza Persarum­ latet, vitus auzi Vene sublucet penetranda, frustra Quaeritur extra “ 3) De hála a gondviselés nemzőjének! Még erősek a nemzet szerteszórt jobbjai, és egyesült erejük s éber őrködésük el fogja hárítani né­pünk erkölcsi sülyedését. Az ő kezükben ho­nunk sorsa, mert „a hon állapotja azon emberektől függ, kik az országot lakják.“ 4) És ha jobbjaink megtörhetlen cohors-ot ké­pezve, csak a nemes és jó táborában küzdenek, ha ősi erényeinkhez s jogainkhoz híven a tiszta vallásosság, hazafiság s felvilágosodás előküzdőiül lépnek föl, ha a korral haladva éltüket az ifjú nemzedék szellemi s erkölcsi nevelésének ajánlják, akkor ős Bendegúz népe még ezredéveken át fen fogja tartani nemzeti­ségét a politikai forrongások viharában. Nagy Lajos és a halhatatlan Hunyadiak dicső kora visszakerül, és a magyar mint egykor fegy­verének hősiségével, most szellemének hatal­mával fogja elbámítni az európai nemzeteket. De minő óriási teendők halmozódnak elénk, hogy e dicső célt elérhessük! S hogy hala­dásunk tapintatos legyen és meghozza a kí­vánt eredményeket: fokozatosan menjünk előre s ne akarjuk a teendők sorát a végsővel t. i. a fényűzéssel megkezdeni. Mert ha az ország­nak meg vannak saját gyárai, ki tilthatná el már a gyáripar fölebbemelése és a közjólét­­ szembántó színzavar , Becses mikor hazáért Égő szivét takar.* Az éjszakamerikai szövetséges államok története az ilynemű önmegtartóztatás és áll­hatatosság legritkább példáit mutatja föl. Mi­dőn 1776. évben a gyarmat függetlenségét ""mondván, Angolországtól végleges"­­­ada gyárakkal nem bírt; de hogy a zsarnok anya­országhoz többé semminemű kapocs ne fűzze, megfosztá magát az ifjú állam minden kénye­lemtől mindaddig, mig honi ipara ezt elő nem teremté. A nagy Washingtontól kezdve az utolsó telepitőig mindenki csak azon öltözetet viselte, melyet női kezek szőttek. És mivé jön a szegény telep lakóinak vasszorgalma s rendít­­hetlen következetessége által! Tanulságos példa Éjszakamerika fejlődése reánk magya­rokra is. — Csak lankadatlan kitöréssel haladjunk a reformok utáni s eszmény­képeink reményen túl valósulandnak. Ne csüggedjünk, ha törekvéseink egyszer másszor hajótörést szenvednek. Ne kétségeskedjünk, ha annyi jeleit látjuk a részakarat és elfogult­ságnak. Őseink nagyok voltak a hon meg­szerzése s megvédésében, legyünk mi nagyok felvirágoztatásában ! Borostyáni Nándor. hl 2) Hitel. XVII. 3) Jacobi Balde opera omnia. Norimbergae 1692. p. 48. 4) Hitel. 159. 2) Utazás kültöldön. I 54.

Next