Szegedi Híradó, 1865. július-december (7. évfolyam, 53-105. szám)

1865-12-03 / 97. szám

T­á & ^ &. A tudósok. Beszély. Uti-öltönyeikből kibontakozva, láták­ még csak egymást színről színre. Guszti semmit nem változott, most is olyan volt még, mint huszonkét év előtt, s neje a megtestesült kel­lem és természetesség, ajkain örök mosoly, szemeiben örök boldogság, a két ifjabb gyer­mek csinos, élénk, de illedelmes, a legidősb, Gerő szép s vidám fiatal ember volt, de e vi­dámság bizonyos férfias jelleggel párosult. — Lásd Dani pajtás, ember fiam van s még­sem akarom elhinni, hogy öreg vagyok, mond nyugodt mosolylyal Tombori, de gyer­mekeinknek folytatni kell az általunk meg­kezdett barátságot, leányod talán nem fog vonakodni? Menj fiam s igyekezzél megnyerni a kis leány kegyét! Mi természetesebb, minthogy e nyilat­kozat iszonyúan megsérté a tömjénezéshez szokott hölgyet s dacból nem várta be Gerő közeledését, ő sietett elébe komoly, méltóságos arckifejezéssel is bizonyítni akarva, hogy ő már nem kis leány. — Kövessük mélyen tisztelt atyja útmuta­tását, én örömmel egyezem bele, hogy bará­tokká legyünk, de ahol előbb meg kell ismer­nünk egymást s a társaság nem való ismer­kedésre, azért kérem kövessen szobámba. E szónoki modorban elmondott felszólí­tásra alig nyomhatá el Gerő csinos barna bajsza alatt a mosolyt, belátta, hogy itt még eddig nem ismert jelemmel lesz dolga. Az ajtóra tevén kezét Ilonka oly önbizalmú mo­solylyal , mely győzelméről biztos, mondá: tessék. Az ifjú kissé lehajtá fejét, tán hogy mosolyát elrejtse s hasonló ünnepélyességgel válaszola: véltóztassék. Ilonka büszkén előre lépett, Gerő követte. A szobában körülnézve, érzett még csak nevetésre hajlamot; virág, kis madár s varró­asztal helyett egy nagy tintafoltos íróasztal s ezen fertály mázsás sárga bőrbe kötött könyvek s durva papíron nagy halom kézirat, az asztal előtt két szék, a leány s apa részére; e két széket foglalták el most Ilonka s vendége. Az ön meglepetését oszták már többen, kik szobámba léptek, de csak addig, mig meg­­ismerének, azután beláták, hogy ez, mit itt látnak, természetes környezetem, s ön is meg­győződik arról, ha megismerend. — E biztató kedves mondatot másodszor hallom kedves Ilonka, osztom ön abbani né­zetét , hogy kik barátokká lenni akarnak, is­merniük kell egymást, a kebelnek belvilágát, ösztönét kell ismernünk, hogy fölfedezve abban a velünk rokont, vagy a minket meghaladó dicsőt, szeretve vagy hódolva közeledhessünk, de mellőzzük most már a formaságos beveze­tés folytatását, ismertessen meg szép lelkével, annak irányával, én hiszem, hogy az nem kevésbé szép, mint a­kiben lakik. Ilonkával még eddig ily bizalmasan senki sem szólt, ez kissé meglepte őt, de annyival inkább vágyott ily lelkűlét előtt ragyoghatni, ki önbecsét érzi, az másét is képes lesz föl­fogni s méltányolni. — Az élet nagyon prózai — kezdé Ilonka — s vannak lelkek, kik ezt belátva fölfelé törnek, hogy azon világ csodálta szellemeket, kiket a haj­dankor megszégyenítésül az utókornak felmutat, megközelíthessék, de hogy hozzájok emelkedhessünk, nem elég a vágy, meg kell őket ismernünk s ehez halhatatlan műveik tanulmányozása által jutunk. Oh mily dicső, mily hálás a tudomány! nem képzeli ön, mennyire magamon kívül ragad sokszor, ha dicső atyámmal annak mélységébe bocsát­kozunk, nem egyszer feledem kilétemet. — Annyit tehát már tudok, hogy ön megvetve az élet mindennapi egyhangúságát, a tudományok tisztelője, de a tudománynak oly sok ága van, hogy azt is szeretném tudni, annak melyik ága bírja ön kiváló előszeretetét? A leány komoly állásba téve magát, kö­nyökét egy nagy könyvre nyugosztó, fejét reá bocsátva, megszólalt: — A gyakran igen kicsinynek látszó tárgy lehet nagygyár­a szerint, amint rendeltetésé­nek megfelel, ez eszme nem uj s én azt talán magamra alkalmazhatom, rendeltetésünk a tökéletesedés, erre törekedni, ezt elérni célunk, korán megértem lelkem hivó szózatát s igye­keztem ismereteimet szélesbítni s megismerve a tudományok magasztosságát, egyedüli elvem­mé az jön — Mind szép kedves Ilonka — szakítá félbe­verő — de szavai csak meggyőződésé­nek folytatása s nem válasz kérdésemre. — Türelmetlen — mond a kis tudós — lehetne a tudományok között egyet ne szeretni? mellőzve a többit, nem oly láncszem-e a tudo­mány, melyből ha egy szem hiányzik, már nem lehet tökéletes. — Megismerése természetesen az egésznek szükséges, hogy a lelkünkre leginkább hatót kiválaszthassuk, de nem hiszek létezhetni em­bert , ki azokat átalában véve ismerné s egyetemesen, kivétel nélkül szeretné. — Ilyen is létezik, s ha még eddig nem ismert ilyent, ismerje azt bennem. Gerő nem tudta elhatározni, nevetséges­nek vagy boszantónak találja-e inkább ezen állítást. Ilonka páthoszszal folytatá: — Mondja meg nekem, melyik ágát a tudománynak lehet közönyösen mellőzni? Én legalább nem tud­nám megmondani, s épen oly melegen érdekel a természettudomány, mint a mennyiségtan, mértan­i csillagászat; én imádom a görög bölcseket, mikor azok a tudományok tisztele­tére buzdítanak, megmondják a tudományok melyik ágát tiszteljük főként? Ön ismeri őket, nem kétlem, mondja meg, nincs-e iga­zok? mily megvetéssel szólnak ők minden testi ügyességről, minden érzéket csiklandoz­­tató gyönyörökről s ezek mellett mint emelik ki a tudomány dicsőségét. — Kedves Ilonka — kezdő határozott hangon az ifjú — ön azt mondja: nem kétli, hogy ismerem a hellén bölcseket, én tanultam s kitűnő bizonyítványokkal igazolhatom, hogy tanulmányoztam műveiket, de azt a világért sem merném elhinni, hogy őket ismerem, ők csak maguk ismerhetik magukat s alig hiszem, hogy kivülök valaki; azt bizonyítja legalább azon tény is, hogy kik követőjükül föllépni akartak, futó bolondoknak tartattak korukban már; tisztelem én Sokratest, ki egyedüli jónak a tudományt s rosznak, a tudatlanságot állítá, s korában példával, és tanítással igyekezett azt terjeszteni, de épen e bölcsnek véleménye volt az is, hogy az ifjak főerénye a túlzásnak mindenben kerülése, de legjobban visszatart még ön szavai igenlésétől a bölcs Xenophanes maga, ki nagyon igazán mondá: „bölcsnek kell annak lenni, ki a bölcset megismerni akarja.“ Ne akarjon annak látszani kedves Ilonka s főleg az irántoki tisztelet ne hitesse el önnel, hogy az életet érték megveti, hiszem, ha jól emlékezem a bölcs Demanox mondá azt is: „a méhek nemcsak a bolondoknak készítenek mézet, hanem a bölcseknek is.“ Bölcseségek szelleméből két eszmét lehet ko­runkban helyesen alkalmazni: az erény tisz­teletét s követését s a külsőségekbeni egy­szerűséget; korunkban, higgyen nekem, elévül­tek már az ő elveik, jelszava korunknak : tanuljunk élni. — Ha ön elveimből gúnyt űz, akkor mi nem lehetünk barátokká — mond sértett ön­érzettel a hölgy. — Rettenetesen téved, ha ezt hiszi, gúnyt ellenvélemény iránt, még akkor sem bocsátnék meg magamnak, ha hinnem kellene, hogy ez önnek valóban elve, de én erősen hiszem, hogy ezt csak magára erőszakolá, mert az életet még nem ismeri. A hölgy makacsul ragaszkodott meggyő­ződéséhez s megtámadtatván egy oldalról, másfelől kezdé azt védeni. — Akarom hinni, hogy ön csak a böl­cseknek nem tisztelője, lépjünk tehát a volta­­képen a tudomány észlelésére, mondja meg nem a tudomány mindenható erejének köszönhetjük e megismerését az égi testeknek? kiszámítá­sát, hogy földünket egy másodperc alatt négy mértföldre ragadja a gyorsaság a nap körül, hogy nyár kezdetén a föld három ezer három­száz lábbal kevesebbet halad, mint tél kezde­tén s hogy a világosság leggyorsabb, mert a nap világossága hozzánk nyolc perc és tizen­három másodperc alatt teljesen le­ér; ebből következik, hogy a világosság egy másodperc alatt negyven­ezer mértföldet halad. Hogy a hang szintén mozgása a légnek, hullám­forma, mindenfelé kiható, s hogy a szél gyorsasága koránsem oly sebes, mint azt hiszik. Nem érdekes-e mindezt tudnunk s ismerni önma­gunkat is, tudni, hogy testünket kétszáz negy­venkilenc csont támogatja, s hogy azokat hatszáz ín hozza mozgásba s hogy a tüdőnek minden lélekzésre negyven köbhü­velyknyi légre van szüksége, és hogy az életnek első fölté­tele a vérkerengés s ez a szívből veszi ere­detét. — Ne menjünk tovább kedves Ilonka, én az egész lelkesült előadásból két pontot je­gyeztem meg; először hogy ön a csillagászatot s annak mathematikai kiszámításait, úgy­szin­tén az emberi test szervezetét is alaposan ismeri s másodszor, hogy ez ismeretét velem nem azért osztá meg, hogy azokat, hanem hogy azokért önt tiszteljem, ez hiúság kedves Ilon­ka, de ne vélje, hogy azért elítélem, ellen­kezőleg, én örülök annak, az természetes tulajdon önben, míg a többieket azoknak nem tarthatom; megállapodtunk a szívnél, itt en­gedje meg, hogy én vegyem át az ember ismertetését folytatólag, úgy a­mint én ismerni szeretem az embert, hogy hány csont tartja fen s hány­an hozza mozgásba a szerveket, megvallom önnek, nem tudtam, de tudtam s tudom azt, hogy az ember lelkes lény, kinek rendeltetése van, s a szivet tartja ön a vér­kerengés és ezáltal az élet kútfejének, én az érzelmek teremtőjének is hiszem e mellett s az érzelem az észszel társulva vezérelnek az életen keresztül, s ha ezek egyesülten csak a régmúltat ölelik, kérdem önt, mivé lesz akkor a jelen? Rendeltetésről szólott ön társalgásunk kezdetén ; a rendeltetéssel homlokegyenest ellenkezik ön felkarolt elve, nagyon jól mondá ön, az embernek rendeltetése hivatásának be­töltésében áll, tagadhatatlan azon állításának igazsága is, hogy ha valami igen kicsiny is, még­is nagy lehet, aszerint, amint rendeltetésének megfelel, de úgy, mint velem magát megismer­­te­tni akaró, legkevésbé alkalmazható ez állítás énre; az ember boldogságra van teremtve, ezt állítják a bölcsek; de önmaga által csupán képes-e valaki boldoggá lenni? ha tehát bol­dogok akarunk lenni mások által, boldogítnunk kell szintén másokat, kit fog ön boldogítani ismeretével? Értem mosolyát, megvetni a világot s önmagát boldogítni a tudomány által, e vélemény sem áll, ön sem lehet boldog külbefolyás nélkül, azért kérem tisztelje a tudományt, de szeresse az életet s az életben azokat, kik önt szeretik,­­ csatlakozzék anyám­hoz, ő legjobban meg fogja példájával tanítani, mi a nő rendeltetése, pedig a görög bölcsek­nek nevét sem ismeri, de érzetgazdag szive szerelmével, boldogítni tudja férjét, gyermekeit s környezetét. De térjünk vissza kiindulási pontunkhoz, a barátság megkötéséhez, a meg­kezdett tudományos értekezés alapján fejezzük be hasonló modorban e még egészen tisztába nem hozott tényállást. Mint hiszi, hogy mi barátok lehetünk? Pitagoras szerint a barát­ság fő feltétele az egyenlőség, újabbkori böl­cseink azt állítják, hogy csak két ellentétes lény vagy tárgy vonzatik egymáshoz, példa reá a vonzerővel biró mágnes, mely a hasonlót magától ellöki; maradjunk mi ez egyben az ókor tisztelői s ön vetkezze le természetelle­nes modorát, mely nem egyéb tettetésnél s legyen hasonló hozzám. Ilonka éltében először hallott ily hangot, kikkel eddig találkozott, mindent inkább reá hagytak, csak végét szakítsák untató társal­gásának, most először volt megszégyenítve azon biztosságtól, melylyel Gerő véleményét kimondá, melyet ő megtántorítani, érzé, nem foghat. Gúnyos mosoly volt néma válasza. — Ön azt hiszi most — folytatá Gerő — mert önhöz fölemelkedni nincs erőm, sze­rénytelenség kívánnom, hogy ön sülyedjen hozzám, ugy­e igazam van ? Szegény gyermek! mint sajnálom önt. Ön előtt nem mondá senki, hogy a nő nagysága egészen másban áll, mint a férfié. Érző szív a nő fejedelmi pálcája, ezzel kormányoz é­s hajlítja magá­hoz a sziveket s boldog, mert boldogít; én hiszem, hogy ön szive csak szendergett eddig, elaltatva oly eszmék által, melyek reá tolattak, de fel fog ébredni s oly szépnek bizonyitandja magát, mint birtokos nője. Ilonka szemeiben a zavart érzelmek a megszégyenülés könyét fakaszták s ez csak növelé zavarát, Gerő szelíden fogta meg kezét s ismét biztató csendes hangon kezde szólani: — Én barátja óhajtok lenni s épen ezért valók őszinte, meglehet, kikkel eddig talál­kozott, istenítik önt, hogy annál inkább ki­nevessék, én tiszteletemet, őszinte barátságo­mat ajánlom föl önnek s viszonzásul bizalmát kérem, ha el nem utasít, meglássa minő jó barátok leszünk. Gerő simogatni kezdé a leányka fürtéit s az nem ellenzé, csodás hatása van a gyöngéd­ségnek, e hatást érzé Ilonka is, őt bálványo­­zák, tisztelék, hódolának neki, de nem érez­­teték vele a bizalmas szeretet gyöngéd me­legét. Hagyjon el — mondá végre — én nem vagyok méltó ön barátságára. — Ilonkám! hát barátságomat ily nyilat­kozattal akarod megszégyeníteni ? lásd atyáink, dacára ellentétes irányú lelkületüknek, barátok maradtak a távolban is, náluk lehettek eltérők a nézetek, az alap mindkettőnél egy, a nemes lélek s jó szív lévén. Máskép van az köztünk, te nő én férfi vagyok, nekem törekednem kell, hogy te becsülhess, s neked, hogy én tisztelve szerethesselek, azért kell egymást kiismerve simulnunk egymáshoz, ne neheztelj őszinte­ségemért s mond, hogy megbocsátasz. (Folyt. köv.) Karay X. Mária. (E.) Szeged dec. 2-án, 1865. — Közelebb lefolyt Szent-Andrási vásárunk eredménye átalában , a tavalyival összehasonlítva semmikép kielégítő nem volt, — mert habár mezei terményeinknek beszállí­tása csak igen szerény számmenyiséget mutatott, a napi árak, mint eddig, említésre alig méltó változás nélkül maradtak, s itt-ott meglehetős hanyatlást szenvedtek.­­ Hasonló sorsban részesült: Marhavásárunk. Jármos-ökrök ámbár gyéren hajtattak a vásárra, még­is csak csökkent árakon adathattak el, ellenben a hizlalásra való ökrök jó keretben részesültek. Előbbiek párja 110—120 frton, utóbbiaké 90—100 írton kelt, mig a levágni való ökör párja 130—135 írtat is fizettetett. — Fejős­tehenek minőségökhöz képest 40—65 írton keltek, de ezekből valamint lovakból is kevés volt be­hajtva , ámbár utóbbiak iránt nagyobb érdekeltség volt észrevehető, s jól is fizettettek. — Juh (ürü) szintén kevés volt látható, s a szebbek párját szí­vesen fizették 12—13 írtai, a mustrajuhokat 11 írtai. Nyers és lóbőrök élénken keltek s amenynyi a vásárra hozatott mind gyorsan kelt el, s párját 5 írttól 7 forintig fizették. Juhbőrök szintén jól keltek, későbbi szál­lításra 3—4 forintéval, azonnali átvételre 4—5 fo­rintjával fizették párját s elkelt mintegy 6000 darab. Készített juhőr szűcsöknek való cikk, 1—4 írtjával párja a helyi szükségletre adatott el. Kenderből a behozatal meglehetős, ellenben a kelet csekély volt. Nyerskender mázsája 18—22 írt, a kikészítettt finomabb fajúaké 30—32 írtjával vásároltatott. Disznózsír. A vásár kezdetén e cikkben uralgott lanyhaság, előidézve a hazai, főleg pedig a külföldi piacok még kedvezőtlenebb tudósításai által, az árak hanyatlását nagy részben gyorsitá, melyek 8 nap alatt 6—8 forinttal csökkentek mázsánként.­­ Emellett még azon kellemetlenség is uralkodik, hogy a vidékről behozott zsír a felsőbb piacokon­ eladásra nem alkalmas s a külföld számára ott előbb alkal­massá kell tenni.. A vidéki cikk tehát a pesti vagy városi cikk minőségéhez képest mindig 3 írttal alább áll mázsánként.­­ A még várható további hanyatlás folytán az árak csak névleges érvénynyel bírnak, s egy a városban eresztett zsír mázsája 30—31'/, frtra, a vidékről beszállitotté pedig 28 —29 frtra tehető. — Elkelt mintegy 500 mázsa. F a g y g­y n ára: a nyersnek mázsája 22—23 frt, a kifőzötté 32—33 frt, készletben hiány van. Szalonna. Ideiből a behozatal még igen cse­­kély volt s helyi fogyasztásra mázsánként 24 írtjával kelt el. Rongyok. E cikk forgalmának eddigi meg­akadása, úgy látszik végre mégis enyészni kezd, miután egy itteni rongy­kereskedő a külfölddel tetemes mennyiségű finom, úgynevezett irodai ron­gyok szállítása iránt — mázsáját 8 frttal véve — alkuban áll, s ha egyszer az egyenes összeköttetés a külfölddel ismét létrejövend, az üzlet ez ágában is gyakrabban nagyobb mérvű forgalom fog bekövet­kezni. Hüvelyes paprika. Habár az idei ter­més szokatlan jó eredményt tüntet fel — mégis azon körülménynél fogva, mert az elsőrendű cikk nagyobb része már kivitetett vagy szilárd üzemi kezekben van — az árak mielőbbi emelkedése bekövetkezhet. — Elsőrendű cikk mázsája ma 22 frt, a másodrendűé 18 frt. Tört paprika kelt mázsánként 14—20 ftig. Borszeszből csekély minőség helyi fo­gyasztásra vásároltatott. — Azonnali átvétel mellett 32—33 fokú 39'/,— 40 krjával hordóval együtt. — Január és febr. hónapokbani átvételre 42—44 kron. Gyári műiparüzlet. A pesti nagykeres­kedők elmaradozása óta, mi a vasúti összeköttetésnek majdnem természetes következménye, országos vásá­rainkon az iparműcikkekbeni nagy kereskedés jelen­­téktelen, s csak csekély mértékben különbözik a napi­ üzlet csendes menetétől. U ® Iá H ^ I MM JL HM MT «ti Színészet. Szerdán nov. 28-án a „Huszár csíny“ került színre, Vahot Imrétől. Ha jól emlékszünk 1852 vagy 53-ban,Havi és Szabó színtársulatában egy igénytelen, fiatal táncos leányka működött, kinek szépen csengő hangja az igazgatók figyelmét felkeltvén, addig ösztönözték, mig a félénk leányka egy népszínműben hajlandó lett fellépni s a kiszemelt népszínmű a „Szökött katona“ volt. A darab vasárnap vétetett elő s a szinlapra vastag betűkkel ki volt írva: „Bodenburg Lina kisasszony ma első szini próbáját tevén, a közönség elnézéséért esedezik.“ Ez első szini próba gyönge sikert aratott és csakis a leányka bizonytalan, félénk mozdulatai miatt , mert kissé felvidékies, de azért tisztán, magyarosan gör­dülő kiejtése, csengő hangjáért már ez este sok tapsot és kihívást aratott, dalait pedig egytől-egyig ismételtették. Ez nagy ösztönzésül szolgált az ifjú színésznő számára, ki e perctől fogva pályáján egész lelkéből csüggött. Azon időben került színre Szigligeti „Czigány“-a, melyben számára kis, de hálás szerep jutott (Éviket hol keveset kellett játszani, de annál többet énekelni. Ezt a darabot Zöldi (Zsiga cigány) talpra esett alakja és jeles játéka miatt megkedvelte az aradi közönség. Négy-öt vasárnap egymásután került színre, ezalatt az ifjú színésznőnek volt ideje tanulni, s egyszersmind félénkségét levetkőzvén, a színpadi helyes tartásba is belegyakorolta magát ; úgy , hogy az azon évben Aradon megnyílt nyári színkörben, a nagy közönség előtt színre került „Egy nő, ki az ablakon kiugrik“ cimű­ vígjátékban, mint Törő Bálintné, oly tősgyö­keres magyar menyecske volt s oly kitünően játszott és énekelt, hogy a közönség a szó szoros értelmében el volt ragadtatva s tapsviharral s koszorúkkal fejezte ki elismerését. Végre Vahot Imre „Huszár csiny“-jében, mint kész művésznő állt elő. Mindenki elismerte , hogy általa a színművészet oly fényes tehetséggel gazda­godott , min­t csak hosszú évtizedek szülhetnek S épen e darab, mely csupán neki köszönheti színpadi életét, alapította meg viszont az ő hírét. S e fényes csillag a színművészet egén, még alig ragyogása kez­detén lehullott. Épen az volt ő a magyar színészetben, ami Petőfi a költészet birodalmában; mindkettő minden ízében magyar volt. Egyik lelkünkből vette a sza­vakat, az érzést, a gondolatot; a másik pedig oly édesen tudta azokat lelkünkhöz vezetni, s hogy pá­­lyájuk is egyforma legyen; épen oly gyorsan elvesz­tettük a jeles színésznőt, mint a nagy költőt. Vele a „Huszár csíny“ is megsemmisült, azaz saját mivoltára sülyedt alá, honnan e valóban gyönge darabot csak egy második Hegedű­sné lenne képes kiemelni. Addig is jobb lenne nyugton hagyni. Csaknem önkéntelenül írtuk a fennebi sorokat szini tudósításunk közé, mert soha nem nézhetjük végig e darabot, hogy fájó érzés között elébünk ne táruljon a jeles színésznő fényes s oly rövid pályája. De hiszen, ha valaki, akkor Hegedűsné megérdemli, hogy róla minél többször megemlékezzünk. És ezek után nem érzünk kedvet­, a múlt szer­dai előadásról referálni, s csupán annyit jegyzünk meg, hogy Szőllősy Piroska csinos alak volt s ipar­kodva játszott. Csütörtökön nov. 30-án „Az ördög és a párisi vak leány“ idegfeszítő jeleneteivel hatásos fran­cia dráma adatott elő. Ez este Várhidi, mint gr. Saint Germain kitüntette magát. Átérzett szerepében Bök drámai erőt fejtett ki s méltán aratott tapsokat. Az egészben hiányos darab szép részletekkel bir a különösen az a része, midőn Saint Germain a bűnös Marquisnőnek a tengerre szállt hajóról beszél, melynek tetején derült napfény mellett a matrózok vígan éne­kelnek , de alsó rejtekében a bilincsekbe fűzött ifjú tördeli láncát s átkozza életét; szép költészettel van írva, mit Várhidi helyes szavalata is emelt. Kocsisovszky Borosának (Blanche) egy igen szép jelenete volt, midőn szeme világát visszanyervén férjére ráismer s kitörő örömmel borul keblére. Vajdafi (Leo) iparkodó fiatal színész, ki leszámítva hibás kiejtését, szép igye­kezettel és sok érzéssel játszott. Szabónénak is voltak jó jelenetei, különösen ott, hol erősebb szenvedély kifejezésére nyílt tér. Várnai helyén volt mint Papillon, a részegségi jelenet sikerült. Közönség középszámmal A darab jó fogadtatásban részesült.________________

Next