Szegedi Híradó, 1867. január-június (9. évfolyam, 1-52. szám)
1867-03-28 / 25. szám
1867. Kilencedik évfolyam. HÍRADÓ. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Tanoda-utca, Vadász-ház I. emeletében, Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre......................................................8 frt. Félévre............................................ . . 4 „ Évnegyedre...............................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elvetve: Egész évre................................................6 frt — kr. Félévre......................................................3 „ — „ * * • ....... 1 „ 60 „ Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija lő ujkrajcár. Előfizetési föltételek: Egyet szám ára 8 kr osztv. ért. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten Neumann A. hirdetési irodájában; Bécsben Oppelik A. hirdetési irodájában; Mariam. Frankfurtban Hausenstein és Voglernél, valamint a Jaeger-féle könyvkereskedésben; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafitte, Bullier és társánál. cg Szegedi Híradó kilencedik évfolyamának második negyedére. Szabad legyen ezúttal e lapról, nem érdemül — mert mi a kötelesség teljesítéséből érdemet soha nem csinálunk — egyedül puszta tény gyanánt annyit mondanunk , hogy a legnehezebb viszonyok között is becsülettel megállta helyét, s a jog és igazság nevében fáradhatlanul küzdött e vidék érdekeiért. Most, midőn a sajtó nyügző kötelékeitől megszabadult, midőn nemsokára átlépünk a megyei és városi nyilvános élet küszöbén, számunkra is szép, de nehéz feladat jut, melynek megoldásánál e vidék fiainak még nagyobb szellemi s anyagi támogatására lesz szükségünk. Magunk intézhetvén ügyeinket, egyesült erővel s megkettőztetett igyekezettel kell munkához fognunk, mert nagyon sok, ami elintézésre vár. A hivatottaknak minden tért el kell foglalniok, melyen a köz érdekében tehetnek valamit, s azoknak, kik a tollat forgatni bírják, a sajtó terén kell csoportosulni, ott szólni hozzá ügyeinkhez, ott adni életet egy-egy nemesebb eszmének s terjeszteni minden jót, szépet és hasznost. Örömest hisszük, hogy e vidék fiai készséggel fognak megragadni minden alkalmat, hogy megyénk s városunk javáért e lapban küzdhessenek; hisszük egyszersmind, hogy azok, kik e hetenkint kétszer megjelenő elég bő tartalmú lap szellemével s irányával megvannak elégedve , azt körükben terjeszteni szívesek leendenek. E lap előfizetési ára: Szegeden házhozhordással és vidékre postai küldéssel félévre 4 frt, évnegyedre 2 frt. — Helyben a kiadóhivatalból elvitetve félévre 3 frt, évnegyedre 1 frt 60 kr. Szabados János, Burger Zsigmond, szerkesztő, kiadó. A jött-mentekről. Bizonyos vagyok benne türelmes olvasóm , miszerint a cím után ítélve azt véled , hogy Bach és Schmerling idegen országból idetelepített lovagjai miatt fogtam tollat. Pedig hát csalódol, mert azok, kiknek én e sorokat szentelem, a te véreid, testestől, lelkestől magyarok s munkás hazafiak, kiknek nincs egyéb hibájok — ha ugyan hibának szabad nevezni — minthogy azt hitték, miszerint a magyar e haza egyetlen zugában sem idegen, s hogy nincs e hazának oly része, melyen nekik joguk ne volna élni s becsületes törekvésük gyümölcseit élvezni. Közös anyánk azon fiairól szólok, kik a sors szeszélye , vagy hivatásuk érzeténél fogva elhagyván szülőföldjüket, másutt telepedtek le a hazában s nem csüngnek teherként annak keblén, hanem önmaguk s a társadalom iránti kötelességeiket híven teljesítik. Szólok pedig róluk azért, mert a tehetetlenség, a szabad versenytéli félelem ezek számára is kovácsolt valamit, mely éppen oly méltatlanul sérti őket, mint a minő lealázó azokra, kik nem átalnak ily gyáva fegyvert hazafiak ellenében használni. Vagy nem gyáva s egy férfira nézve dísztelen fegyvert használ az, ki honfitársa eszével s jellemével ki nem állhatván a versenyt, elnevezi öt jöttmentnek, s meg akarja tőle tagadni, hogy joga van szülőhelyén kívül is hivatását betölteni s megérdemelni a jóravaló polgárnevet. A szabad Amerika örömest kebelére fogad minden munkás embert. Nem kérdi : a világ melyik részében születtél? hanem azt kérdi : van-e becsületes szived, ép eszed és karod? Annak, aki érdemes reá, a törvény által kiszabott idő leteltével megadja a polgárjogot s ezzel utat nyit számára mindazon állásokhoz, melyekre az embert a megérdemlett bizalom emelheti. S nem esik-e jól minden magyar embernek, midőn hallja, hogy egy-egy hazánkfia, kit rész sorsa elszakított e földtől s tengereken túl telepített le; a vesztett haza miatti fájdalmat nem érzi úgy ott, hol uj hazával kínálták meg, s hol részt vehet a szabad népek versenyében, a nélkül, hogy előhaladását megirigyelné valaki s reá kiáltana : ez nem az új világ szülötte, hanem jött-ment, ki elragadta előlem azt, ami, ha ő ide nem tolakodik, talán még az enyém is lehetett volna! Eddigi viszonyaink nem voltak olyanok, hogy örömest helyet adhattunk volna az idegeneknek , kik elözönlötték hazánkat, azon idegeneknek, kiket nem azért telepítettek ide, hogy nyelvünket megtanulván, közénk olvadjanak, hanem, hogyha lehetséges, belőlünk is osztrák birodalmi polgárt formáljanak. Természetes, hogy ezek törekvéseit jó szemmel nem nézhettük, hogy nehezünkre esett látni, mint szorítanak le bennünket lassan kint minden térről, melyen a magunk s hazánk javát eszközölhetnénk, s hogy naponkint kértük az Istent, szabadítson meg e pióca-fajtól, mely civilizátornak gúnyolja magát. Egyetlen józanul s pártatlanul itélő ember sem róhat meg ezért bennünket, kik a közénk plántált, de Istennek hála, gyökeret verni nem biró idegenekben nemzeti létünk ellenségeit láttuk. De annyival keményebb megrovás illeti azokat, kik önzésük által megvakítva, alig akarnak valami kis különbséget tenni a most jellemzett idegenek s a más vidékről ideszármazott becsületes , munkás hazafiak között s ezektől is megtagadnák azt, amit a szabadnépek az idegennek is megadnak. Ha a más vidékbeli összehúzza magát s eltengődik a tengődökkel, nem jut eszébe senkinek, hogy szülőföldére visszautasítsa; de ha jelenti, hogy ő is létezik s a bizalomból és tisztességből, mint e haza polgára, iparkodik megszerezni részét; ez elég arra, hogy ne csak megkeserítsék, de meg is nehezítsék pályafutását. Mit akar itt ez a jött-ment ! hangzik egy alakról, melynek tulajdonosa az értelmiséghez számítja magát, és szavai viszhangra találnak a nép közt. Gyarló ember! ma még itt élsz s holnap a sors forgó szele fölkap s ki tudja, az ország melyik részébe sodor; mivé lennél, ha hasonló mértékkel mérnének ott neked! Ma még a föld urának hiszed magad s kapzsiságod és telhetetlenséged özönében embertársadtól még a levegőt is irigyled; holnap már a sir szűk terével be kell érned s átadnod másnak a féltett helyet, mely csak ideig-óráig lehetett a tied. Bizony, bizony, nincs mit egymásnak szemére vetnünk, mi itt a földön mindnyájan jött-mentek vagyunk. Szabadot János. A honvéd. (T.) Ki és mi a honvéd, mi volt és mi ő ma, — hol, merre van hazája ? — őt már talán csak nevéről ismerjük. Mint egyes cseppek a tenger vizében, szétszórva bár s elvegyülve a nagy tömegben — és még ma is egy része a honvédeknek. Eddig nem igen volt megengedve a honvéd nevet még csak emlegetni sem, de meg a kit a jelen oly közelről érdekel, mit törődnék az a múlttal ; már pedig a honvéd a múlt idők tajtékzó hullámainak volt gyöngyözete, kit a habok a fölszinre hajtva, szétmorzsoltak, azután ismét alámentettek. Kinek jutna eszébe a honvéd, hiszen ő reá ma már — úgy látszik — nem nagy szükség van! Az ember pedig csak magának s jövőjének szeret élni, — mi gondja volna tehát a honvédre? Kinek mi gondja volna a szegény honvédre, hisz kiki lerótta kegyeletét a honvédtábornokok iránt, kiket meggyászolt, hiszen koszorút tett az elesettek sírjára! Kinek mi gondja volna az élőkre?! A történet majd följegyzi hideg, igazságot szolgáltató betűkkel, hogy ki és mi volt a honvéd. Azonban lobbantsuk föl mi is még egyszer a honvéd sorsának mécsét, állítsuk elibünk még egyszer — tán utoljára — a honvéd sorsának tableaux ját. Hogy lebegjen még egyszer előttünk a honvéd képe, kit hazája csak azért szült, hogy áldozata legyen az idők viharainak, kit az eszmék legnemesb szelleme, a honszeretet és honvédelem csak azért tűzött kebelére, mert ő volt az élő nemzedék virága. Virág volt ő, mely, midőn alóla az éltető föld s fölötte a szabad napsugár elfogyott, elhervadt, szétoszlott, eltapodtatott, s ma már, ha vele szembe találkozunk, nem jut eszünkbe, hogy ez is „ne felejts“ a múltból ! Elérkezett volt a küzdés órája és elvben mindenki kész volt hazáját védelmezni, hanem tettleg csak hadd menjen az ifjúság, hisz annak nincs családja, hisz annak nincs mit veszítenie, ha elesik is (!), aki meghalt, annak már úgyis jó dolga van, aki pedig hazajön, arról majd gondoskodunk: Így szóltak az öregek, a családapák, a vagyonosbak s a nyúlszívű ifjak. Az ifjú pedig bár jól tudta, hogy az élethez neki is ép úgy joga van ragaszkodni, mint a bennmaradtaknak, érezte azt is, hogy a családi élet örömeit élvezni ő is hivatva van, s hogy a vagyonszerzést nem a halál torkában szokták eszközölni; mégis kész volt életét, tehát mindenét áldozni a hazáért, a közjóért. Síkra szállott a honvéd hazájának védelmére, ázva, fázva, éhezve tűrt s mégis lelkesedett. És ki volt az, ki, midőn a törvény, a népjog, a nemzeti becsület lábbal tapodtatott, dicső elszántsággal, kitartással küzdött s vérét ontotta, ki lett volna más, mint a honvéd?! És ki volt az, ki a magyar nemzet törhetlen szabadságszeretetét, kiirthatlan függetlenségi vágyát és óriási erejét Európának ez idő szerint bemutatta, ugyan ki lett volna az, ha nem a honvéd?! Igen, a honvéd volt az egyedüli, ki tettleges szolgálataiért mindannyi tényező között legkisebb kilátással birt a jutalomra, ő volt az, ki mindannyi tényező között az önzésnek még árnyékától is leginkább távol állott, s mégis ő volt az egyedüli, ki (anyagi tekintetben) semmiért mindent áldozni kész volt. A magyar nemzet erkölcsi súlya, összetartása, politikai érettsége bár sokat nyom a mérleg tányérjában, de aki ezen súly létezésének az élő nemzedék és a külföld előtt leghatékonyabb tettleges kifejezést adott, az a honvéd. Az 1848-diki törvények születése sok, nagyon sok véráldozatot kívánt, s a nemzet e vérkeresztségre fiait küldte, kiket úgynevezett, hogy „honvéd.“ Ezen törvények, melyek a nemzet szabadságának, alkotmányának biztosítékai, jövőre pedig fejlettségének s jólétének csirái, mindenki előtt kedvesek, de a honvédről, ki ezen vívmány mai napon lett életbeléptetésének egyik jelentékeny reklámja, csak úgy emlékezünk is, meg nem is. Kit érdekelne ma már az, hogy a honvéd a börtönnél is súlyosabb számkivetésbe került a külföldön, vagy az osztrák hadsereg soraiba? Ki emlékeznék arról, hogy a honvédnek menekülése vagy besoroztatása alkalmával már csak egyetlen inge volt, s hogyha otthon volt is valamije (és valakije) azt kiváltatásának, szabadulásának áldozatául kellett hozni? Ki emlékeznék a szegény honvédre, kit bizonyára nem önhibája, de végzete földönfutóvá tett, ki Belizárként az alamizsa keserű falatjára szorult, ki hányattatásában a véginségre is kész volt, csakhogy meggyőződését, az igaz ügyet eladni ne legyen kényszerítve? „Dolgozzék“, hangzik minden oldalról. Ám legyen, legyen mindaz feledve, amit ő tett, ő elmegy napszámosnak s a vékony, fehér bőr, durva kérgessé, az arc barnává égetve, lelkülete ennyi csapás és megaláztatás alatt meghajolva, mogorva lesz, ő kerüli az embereket, mert tudja, hogy ki ki csak magáról gondoskodik, s hogy az érdem jutalmát csak ritkán kapja meg; ruházata pórias, és ilyen kinézéssel, ilyen lelkülettel ugyan ki előtt jelenjen meg ?! „Miért nem választ más hozzá való munkát.“ Igen, ő mást választ, nem megy többé napszámosnak a mezőre, hanem azon irodába megy napszámosnak (diurnista), melybe éppen bejuthat s ez nem más, mint a cs. k. hivatal-iroda ; itt, ha ügyes és szorgalmas, előléptetésre számíthat, ha ügyetlen e szakmára, marad továbbra is napszámos s úgy egyik, mint másik esetben eljátszotta becsületét a közönség előtt, „mert ő szolgált“, s ilyen embert ez időszerint alkalmazni kinek jutna eszébe. Ki tehet róla, hogy vagyontalan látta meg a napot először, vagy hogy később a körülmények hatalma által vagyonától elesett? Ki tehet róla, hogy ő a forradalom idején az élő nemzedék virága, ifjú volt s elsodortatva, vagy magát önként föláldozva, nem a zsíros, kényelmes s a halál veszedelmén kivül álló hivatalra, nyugalmas életre áhítozott, hanem a csatamezőre; ki tehet róla, ha ifjúkori megkezdett pályája megszakadt s ő azt tovább nem folytathatta? Mindezt önmagával közölje, mi gondja volna arra másnak! Lám az a „másik“, ki sorsát jobban intézte , ma is tekintélyben áll, az nem volt napszámos (mert 500 hold földdel ajándékozta meg az apja), hivatalt sem vállalt a provisorium alatt (?), a mellett tanult, magát kimivelte, a restitutio mellett erősen küzdött s a nemzet őt képviselőjének is megválasztotta érdemeiért, mert ő honvéd volt. A ki honvéd tábornok volt, vagy alantabb rangban, de vagyont örökölve, avagy hatalmas rokonsági összeköttetés állott oldala mellett, az bizonyos , hogy honvéd volt, itt meg ott ki is tüntette magát s e derék honvéd és hazafi ma is elismerésre számíthat; ellenben, akit ádáz végzete talán egy nagyon csekély, ismeretlen körbe szorított le, vagy éppen távol ejtett szülőföldjétől és csekély