Szegedi Híradó, 1867. január-június (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-03-28 / 25. szám

1867. Kilencedik évfolyam. HÍRADÓ. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Tanoda-utca, Vadász-ház I. emeletében, Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az elő­fizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre......................................................8 frt. Félévre...........................................­. . . 4 „ Évnegyedre...............................................2 „ Helyben a kiadóhivatalból elv­etve: Egész évre................................................6 frt — kr. Félévre......................................................3 „ — „ * * • ....... 1 „ 60 „ Hirdetések díja: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“ben a négyhasábos petitsor igtatási dija lő ujkrajcár. Előfizetési föltételek: Egyet szám ára 8 kr osztv. ért. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadó­hivatalban; Pesten Neumann A. hirdetési irodájában; Bécsben Oppelik A. hirdetési irodájában; Maria­m. Frankfurtban Hausenstein és Voglernél, valamint a Jaeger-féle könyvkereskedésben; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafitte, Bullier és társánál. cg­ Szegedi Híradó kilencedik évfolyamának második negyedére. Szabad legyen ezúttal e lapról, nem érdemül — mert mi a kötelesség telje­­sítéséből érdemet soha nem csinálunk — egyedül puszta tény gyanánt annyit mon­danunk , hogy a legnehezebb viszonyok között is becsülettel megállta helyét, s a jog és igazság nevében fáradhatlanul küzdött e vidék érdekeiért. Most, midőn a sajtó nyügző kötelé­keitől megszabadult, midőn nemsokára átlépünk a megyei és városi nyilvános élet küszöbén, számunkra is szép, de nehéz feladat jut, melynek megoldásá­nál e vidék fiainak még nagyobb szel­lemi s anyagi támogatására lesz szük­ségünk. Magunk intézhetvén ügyeinket, egye­sült erővel s megkettőztetett igyekezet­tel kell munkához fognunk, mert na­gyon sok, ami elintézésre vár. A hivatottaknak minden tért el kell foglalniok, melyen a köz érdekében tehet­nek valamit, s azoknak, kik­ a tollat forgatni bírják, a sajtó terén kell cso­portosulni, ott szólni hozzá ügyeinkhez, ott adni életet egy-egy nemesebb esz­mének s terjeszteni minden jót, szépet és hasznost. Örömest hisszük, hogy e vidék fiai készséggel fognak megragadni minden alkalmat, hogy megyénk s városunk ja­váért e lapban küzdhessenek; hisszük egyszersmind, hogy azok, kik e heten­kint kétszer megjelenő elég bő tartalmú lap szellemével s irányával megvan­nak elégedve , azt körükben terjeszteni szívesek leendenek. E lap előfizetési ára: Szegeden ház­­hozhordással és vidékre postai küldés­sel félévre 4 frt, évnegyedre 2 frt. — Helyben a kiadóhivatalból elvitetve fél­évre 3 frt, évnegyedre 1 frt 60 kr. Szabados János, Burger Zsigmond, szerkesztő, kiadó. A jött-men­tekről. Bizonyos vagyok benne türelmes ol­vasóm , miszerint a cím után ítélve azt véled , hogy Bach és Schmerling ide­gen országból idetelepített lovagjai miatt fogtam tollat. Pedig hát csalódol, mert azok, kik­nek én e sorokat szentelem, a te véreid, testestől, lelkestől magyarok s munkás hazafiak, kiknek nincs egyéb hibájok — ha ugyan hibának szabad nevezni — minthogy azt hitték, miszerint a magyar e haza egyetlen zugában sem idegen, s hogy nincs e hazának oly része, melyen nekik joguk ne volna élni s becsületes törekvésük gyümöl­cseit élvezni. Közös anyánk azon fiairól szólok, kik a sors szeszélye , vagy hivatásuk érzeténél fogva elhagyván szülőföldjüket, másutt telepedtek le a hazában s nem csüngnek teherként annak keblén, ha­nem önmaguk s a társadalom iránti kö­telességeiket híven teljesítik. Szólok pedig róluk azért, mert a tehetetlenség, a szabad versenytéli féle­lem ezek számára is kovácsolt valamit, mely éppen oly méltatlanul sérti őket, mint a minő lealázó azokra, kik nem átalnak ily gyáva fegyvert hazafiak el­lenében használni. Vagy nem gyáva s egy férfira nézve dísztelen fegyvert használ az, ki honfi­társa eszével s jellemével ki nem áll­hatván a versenyt, elnevezi öt jött­­mentnek, s meg akarja tőle tagadni, hogy joga van szülő­helyén kívül is hivatását betölteni s megérdemelni a jóravaló polgárnevet. A szabad Amerika örömest kebelére fogad minden munkás embert. Nem kérdi : a világ melyik részében szület­tél? hanem azt kérdi : van-e becsületes szived, ép eszed és karod? Annak, a­ki érdemes reá, a törvény által kisza­bott idő leteltével megadja a polgár­jogot s ezzel utat nyit számára mind­azon állásokhoz, melyekre az embert a megérdemlett bizalom emelheti. S nem esik-e jól minden magyar embernek, midőn hallja, hogy egy-egy hazánkfia, kit rész sorsa elszakított e földtől s tengereken túl telepített le; a vesztett haza miatti fájdalmat nem érzi úgy ott, hol uj hazával kínálták meg, s hol részt vehet a szabad népek ver­­­­senyében, a nélkül, hogy előhaladását megirigyelné valaki s reá kiáltana : ez nem az új­ világ szülötte, hanem jött-ment, ki elragadta előlem azt, a­mi, ha ő ide nem tolakodik, talán még az enyém is lehetett volna! Eddigi viszonyaink nem voltak olya­nok, hogy örömest helyet adhattunk volna az idegeneknek , kik elözönlötték hazánkat, azon idegeneknek, kiket nem azért telepítettek ide, hogy nyelvünket megtanulván, közénk olvadjanak, ha­nem, hogyha lehetséges, belőlünk is osztrák birodalmi polgárt formáljanak. Természetes, hogy ezek törekvéseit jó szemmel nem nézhettük, hogy nehe­zünkre esett látni, mint szorítanak le bennünket lassan kint minden térről, me­lyen a magunk s hazánk javát eszkö­zölhetnénk, s hogy naponkint kértük az Istent, szabadítson meg e pióca-fajtól, mely civilizátornak gúnyolja magát. Egyetlen józanul s pártatlanul itélő ember sem róhat meg ezért bennünket, kik a közénk plántált, de Istennek hála, gyökeret verni nem biró idegenekben nemzeti létünk ellenségeit láttuk. De annyival keményebb megrovás illeti azokat, kik önzésük által megva­kítva, alig akarnak valami kis különb­séget tenni a most jellemzett idegenek s a más vidékről ideszármazott becsü­letes , munkás hazafiak között s ezektől is megtagadnák azt, a­mit a szabad­népek az idegennek is megadnak. Ha a más vidékbeli összehúzza ma­gát s eltengődik a tengődökkel, nem jut eszébe senkinek, hogy szülőföldére visszautasítsa; de ha jelenti, hogy ő is létezik s a bizalomból és tisztességből, mint e haza polgára, iparkodik meg­szerezni részét; ez elég arra, hogy ne csak megkeserítsék, de meg is ne­hezítsék pályafutását. Mit akar itt ez a jött-ment ! hang­zik egy alakról, melynek tulajdonosa az értelmiséghez számítja magát, és sza­vai viszhangra találnak a nép közt. Gyarló ember! ma még itt élsz s holnap a sors forgó szele fölkap s ki tudja, az ország melyik részébe sodor; mivé lennél, ha hasonló mértékkel mér­nének ott neked! Ma még a föld urának hiszed ma­gad s kapzsiságod és telhetetlenséged özönében embertársadtól még a levegőt is irigyled; holnap már a sir szűk te­rével be kell érned s átadnod másnak a féltett helyet, mely csak ideig-óráig lehetett a tied. Bizony, bizony, nincs mit egymás­nak szemére vetnünk, mi itt a földön mindnyájan jött-mentek vagyunk. Szabadot János. A honvéd. (T.) Ki és mi a honvéd, mi volt és mi ő ma, — hol, merre van hazája ? — őt már talán csak nevéről ismerjük. Mint egyes cseppek a tenger vizében, szétszórva bár s elvegyülve a nagy tömegben — és még ma is egy része a honvédeknek. Eddig nem igen volt megengedve a honvéd nevet még csak emlegetni sem, de meg a kit a jelen oly közelről érdekel, mit törődnék az a múlttal ; már pedig a honvéd a múlt idők tajtékzó hullámainak volt gyöngyözete, kit a habok a fölszinre hajtva, szétmorzsoltak, azután ismét alámentettek. Kinek jutna eszébe a honvéd, hiszen ő reá ma már — úgy látszik — nem nagy szük­ség van! Az ember pedig csak magának s jövőjének szeret élni, — mi gondja volna tehát a honvédre? Kinek mi gondja volna a szegény hon­védre, hisz kiki lerótta kegyeletét a honvéd­­tábornokok iránt, kiket meggyászolt,­­ hi­szen koszorút tett az elesettek sírjára! Kinek mi gondja volna az élőkre?! A történet majd följegyzi hideg, igazsá­got szolgáltató betűkkel, hogy ki és mi volt a honvéd. Azonban lobbantsuk föl mi is még egy­szer a honvéd sorsának mécsét, állítsuk eli­­bünk még egyszer — tán utoljára — a hon­véd sorsának tableaux ját. Hogy lebegjen még egyszer előttünk a honvéd képe, kit hazája csak azért szült, hogy áldozata legyen az idők viharainak, kit az eszmék legnemesb szelleme, a honszeretet és honvédelem csak azért tűzött kebelére, mert ő volt az élő nemzedék virága. Virág volt ő, mely, midőn alóla az éltető föld s fölötte a szabad napsugár elfogyott, elhervadt, szétoszlott, eltapodtatott, s ma már, ha vele szembe találkozunk, nem jut eszünkbe, hogy ez is „ne felejts“ a múltból ! Elérkezett volt a küzdés órája és elv­ben mindenki kész volt hazáját védelmezni, hanem tett­leg csak hadd menjen az ifjúság, hisz annak nincs családja, hisz annak nincs mit veszítenie, ha elesik is (!), a­ki meghalt, annak már úgyis jó dolga van, a­ki pedig haza­jön, arról majd gondoskodunk: Így szól­tak az öregek, a családapák, a vagyonosbak s a nyúlszívű ifjak. Az ifjú pedig bár jól tudta, hogy az élethez neki is ép úgy joga van ragaszkodni, mint a bennmaradtaknak, érezte azt is, hogy a családi élet örömeit élvezni ő is hivatva van, s hogy a vagyon­szerzést nem a halál torkában szokták eszközölni; mégis kész volt életét, tehát mindenét áldozni a hazáért, a közjóért. Síkra szállott a honvéd hazájának védel­mére, ázva, fázva, éhezve tűrt s mégis lel­kesedett. És ki volt az, ki, midőn a törvény, a­ népjog, a nemzeti becsület lábbal tapodtatott, dicső elszántsággal, kitartással küzdött s vérét ontotta, ki lett volna más, mint a honvéd?! És ki volt az, ki a magyar nemzet tör­­hetlen szabadságszeretetét, kiirthatlan füg­getlenségi vágyát és óriási erejét Európának ez idő szerint bemutatta, ugyan ki lett volna az, ha nem a honvéd?! Igen, a honvéd volt az egyedüli, ki tett­leges szolgálataiért mindannyi tényező között legkisebb kilátással birt a jutalomra, ő volt az, ki mindannyi tényező között az önzésnek még árnyékától is leginkább távol állott, s mégis ő volt az egyedüli, ki (anyagi tekintet­ben) semmiért mindent áldozni kész volt. A magyar nemzet erkölcsi súlya, össze­tartása, politikai érettsége bár sokat nyom a mérleg tányérjában, de a­ki ezen súly létezé­sének az élő nemzedék és a külföld előtt leg­hatékonyabb tettleges kifejezést adott, az a honvéd. Az 1848-diki törvények születése sok, nagyon sok véráldozatot kívánt, s a nemzet e vérkeresztségre fiait küldte, kiket úgyneve­zett, hogy „honvéd.“ Ezen törvények, melyek a nemzet sza­badságának, alkotmányának biztosítékai, jö­vőre pedig fejlettségének s jólétének csirái, mindenki előtt kedvesek, de a honvédről, ki ezen vívmány mai napon lett életbeléptetésé­nek egyik jelentékeny reklámja, csak úgy emlékezünk is, meg nem is. Kit érdekelne ma már az, hogy a hon­véd a börtönnél is súlyosabb számkivetésbe került a külföldön, vagy az osztrák hadsereg soraiba? Ki emlékeznék arról, hogy a honvédnek menekülése vagy besoroztatása alkalmával már csak egyetlen inge volt, s hogyha otthon volt is valamije (és valakije) azt kiváltatásának, szabadulásának áldozatául kellett hozni? Ki emlékeznék a szegény honvédre, kit­­ bizonyára nem önhibája, de végzete földön­futóvá tett, ki Belizárként az alamizsa keserű falatjára szorult, ki hányattatásában a vég­­inségre is kész volt, csakhogy meggyőző­dését, az igaz ügyet eladni ne legyen kény­szerítve? „Dolgozzék“, hangzik minden oldalról. Ám legyen, legyen mindaz feledve, a­mit ő tett, ő elmegy napszámosnak s a vékony, fehér bőr, durva kérgessé, az arc barnává égetve, lelkülete ennyi csapás és megaláztatás alatt meghajolva, mogorva lesz, ő kerüli az embereket, mert tudja, hogy ki ki csak magáról gondoskodik, s hogy az érdem jutalmát csak ritkán kapja meg; ruházata pórias, és ilyen kinézéssel, ilyen lelkülettel ugyan ki előtt jelenjen meg ?! „Miért nem választ más hozzá való mun­kát.“ Igen, ő mást választ, nem megy többé napszámosnak a mezőre, hanem azon irodába megy napszámosnak (diurnista), melybe éppen bejuthat s ez nem más, mint a cs. k. hiva­tal-iroda ; itt, ha ügyes és szorgalmas, elő­léptetésre számíthat, ha ügyetlen e szakmára, marad továbbra is napszámos s úgy egyik, mint másik esetben eljátszotta becsületét a közönség előtt, „mert ő szolgált“, s ilyen embert ez időszerint alkalmazni kinek jutna eszébe. Ki tehet róla, hogy vagyontalan látta meg a napot először, vagy hogy később a körülmények hatalma által vagyonától elesett? Ki tehet róla, hogy ő a forradalom idején az élő nemzedék virága, ifjú volt s elsodortatva, vagy magát önként föláldozva, nem a zsíros, kényelmes s a halál veszedelmén kivül álló hivatalra, nyugalmas életre áhítozott, hanem a csatamezőre; ki tehet róla, ha ifjúkori meg­kezdett pályája megszakadt s ő azt tovább nem folytathatta? Mindezt önmagával közölje, mi gondja volna arra másnak! Lám az a „másik“, ki sorsát jobban in­tézte , ma is tekintélyben áll, az nem volt napszámos (mert 500 hold földdel ajándékozta meg az apja), hivatalt sem vállalt a provi­­sorium alatt (?), a mellett tanult, magát ki­mi­velte, a restitutio mellett erősen küzdött s a nemzet őt képviselőjének is megválasztotta érdemeiért, mert ő honvéd volt. A ki honvéd tábornok volt, vagy alan­tabb rangban, de vagyont örökölve, avagy hatalmas rokonsági összeköttetés állott oldala mellett, az bizonyos , hogy honvéd volt, itt meg ott ki is tüntette magát s e derék hon­véd és hazafi ma is elismerésre számíthat; ellenben, a­kit ádáz végzete talán egy nagyon csekély, ismeretlen körbe szorított le, vagy éppen távol ejtett szülőföldjétől és csekély

Next