Szegedi Híradó, 1867. január-június (9. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-26 / 42. szám

1867. K­i­l­en­c­e­d­­i­k é­v­fo­l­y­a­m. Megjelen: Hetenkint kétszer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztési iroda: Tanoda-utca, Vadász-ház I. emeletében Kiadóhivatal: Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az elő­fizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre................................................8 frt. Félévre.....................................................4 „ Évnegyedre............................................ 2 „ Helyben a kiadóhivatalból el­vitetve: Egész évre...............................................6 írt­a ki. Félévre....................................................3 „ — „ Évnegyedre...............................................1 „ 60 „ 42-ik szám. ; Vasárnap, május^ó-án­. Hirdetések dija: A „Nyílt térien a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 uj krajcár. Előfizetési föltételek: Eg­yen szám­ ára a kr­onztr.­ért. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadó­hivatalban; Pesten Neumann A. hirdetési irodájában; Bécsben Oppelik A. hirdetési irodájában; Maria/m. Frankfurtban Haasenstein és Voglernél, valamint a Jaeger-féle könyvkereskedésben; Lipcsében Sachse és társánál; Párisban Havas, Lafette, Bullier és társánál. A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr, két­szerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kv. Autonómiai következetesség. A szegedi képviselőtestület legközelebb múlt közgyűlési ciclusán hozott némely igen jellemző határozatok között leginkább kettő vonja magára a magyar publicista figyelmét, mint a­melyek a municipális élet leglényegesb alapjogkörébe vágnak, t. i. a szabvány­alkotási jog (Jus Statutu condendi). Egyike: midőn a képviselők eskületéte­lének kérdésében dr. Sz. A. ügyvéd s képvi­selő úr indítványára, nem ugyan a többség, hanem az elnök-polgárnagy úrnak a kevesebb­­séget többséggé kimondott önkénye által ha­tározatta jön , hogy a közgyűlés az eskü kér­désében határozni magát illetékesnek nem tartja; másika pedig: midőn a következő köz­gyűlésen, vagyis másnap W. K. ügyvéd s képviselő úr indítványa folytán az id. 1848., 23-dik t. c. 15-dik §-ában megnevezetteken kivül, valamennyi többi tisztviselőktől, a közgyűlésekbeni tanácskozási és szavazási jog határozatilag elvétetett. Annak ugyan, ki előtt a magyar közjog és alkotmányos élet nem teljesen „terra in­cognita“, a föntebbi két határozat puszta föl­állításánál is, minden további kommentálgatás nélkül szemébe kell szöknie nemcsak a követ­kezetlenségnek, mely e két határozat között létezik, hanem azon vastag sértésnek is, me­lyet a képviselőtestület az első határozattal saját autonomikus jogán, a másodikkal pedig a fönálló törvényen és törvényes gyakorlaton ejtett; ámde azok kedvéért, kik ama két ha­tározat hozatalának tanúi nem valának, nem lesz érdektelen a viták főbb mozzanatait s egyszersmind saját szerény nézetünket is az autonómiai jogkörre vonatkozólag röviden el­mondanunk. Mindenekelőtt szükséges megjegyeznünk: mikép igen sok ember a mai időben nem tud különbséget tenni a „jurista“ és „publicista“ között, hanem ugyan egynek tartván e kettőt, azt hiszi, hogy mihelyt valaki ügyvéd, annál fogva publicista is, s e korban, a­mint a tapasztalás mutatja, legtöbben a királyi vá­rosokban sínylődnek. S e balfogalomnak tu­lajdonítható az is, hogy dr. Sz. A. úr, ki lehet talán jó ügyvéd, s kinek megengedjük, mikép az osztrák Codex és perrendtartás va­lamennyi paragrafusai még most is teljes ép­ségükben élnek fejében, magát magyar publicis­tának képzeli. Ez egyébiránt nem az ő hibája, hanem a koré, mely őt nevelte; de az ő hi­bája, hogy ezt be nem látja. Mert dr. Sz. A. úr a Bach-rendszer alatt kerülvén ki az iskolákból, a magyar közjogot, mint azon idő­ben teljesen kiküszöbölt dolgot még elméletben sem tanulhatta meg, mert különben tudnia kellene, hogy a III-dik rész 2 dik címe sze­rint minden tulajdon törvényhatósága közön­ség alkothat statútumokat vagyis szabványo­kat. Megyei közgyűléseken pedig, a­hol ezt gyakorlatilag megtanulhatta volna, meg va­gyunk győződve, sohasem volt. De még az 1848-diki törvényeket sem igen méltathatta figyelmére, mert különben nem állítható vala nyilvános közgyűlésen ama képtelenséget, hogy a 48-diki törvények a törvényhatóságok sta­­tutárius jogát eltörlötték. Sőt ugyancsak a hivatkozott 23-dik törvénycikk 25-dik sza­kaszából — miként ez a közgyűlésen az el­lenfél egyik szónoka által elő is adatott, — meggyőződhetett volna , hogy a városi köz­gyűlés ugyanazon hatósággal ruháztatik föl, melylyel a megyei közgyűlések vannak ellát­va. Minélfogva, ha csak egyetlen egyszer is fordult volna meg egy megyei közgyűlésen, eszébe juthatott volna, mikép a megyék szab­vány­alkotási joggal éltek. De meglátszott az e térem­ járatlanság Sz. A.­uron és társain azon okoskodásból is, melyet az eskületétel kérdésében tanúsítottak, állítván többi között, hogy a municipális kép­viselők eskületételét az alkotmányra, csak egyedül a törvényhozótest határozhatja el.­­ Ezen állítás világosan mutatja, hogy azon urak mély bölcseségükben nem tudják, mi különbség van a törvény és statútum között. Nem tudják, mikép a szabvány ott veszi kezdetét, a­hol a törvény végződik, vagyis ott, a­hol a törvény részletesen nem intéz­kedik, a törvényhatóságoknak hagyja fen szabványilag pótolni a törvényt. De nem lát­szanak ismerni azon átalános jog­axiomát sem, „hogy a­mit a törvény nem tilt, azt tenni s gyakorolni szabad“, még pedig ma­gány­embernek is, annyival inkább törvény­­hatóságnak , melynek a III-ik rész 2-ik címe, tehát maga a törvény, s „in hoc Regno consvetudinario“ a törvényes szokás a szab­ványalkotási jogot kétségtelenül megadja. E szerint csak fönálló törvény vagy országos szokás által szentesített gyakorlat ellen nem szabad szabványt alkotni. Innen következik, hogy azon esetben, ha a többször idézett 23-dik t. c. határozottan rendelné, hogy a szabad királyi városi képviselőket nem sza­bad az alkotmányra föleskettetni, úgy az eskületételre kötelező szabványt a városi köz­gyűlésnek hoznia nem szabadna , s ha mégis tenné, a felelős kormány, mint törvényellenes cselekményt megsemmisítené. De miután a törvény a fölesketést nem tiltja, világosan kö­vetkezik, hogy a törvény­hozás a városoknak szabad kezet engedett, a minthogy e szerint egyik város az eskületételt elhatározta, a másik pedig nem; ez intézkedéseikben a vá­rosokat nemcsak az 1848 diki felelős minisz­térium, de maga az 1861 diki helytartótanács sem korlátolta. Hallottunk ugyan olyan megjegyzést is, hogyha a törvényhozás a képviselőket meg­­eskettetni kívánta volna , úgy ezt a tör­vénybe igtatta volna. De hiszen az sincs a törvényben meghagyva, hogy a tisztviselők esküdjenek föl az alkotmányra, azért a pol­gármestertől kezdve az utolsóig mind meges­­kettettek. S miért? mert az 1848 előtti szo­kás ez volt. ügy, de 48 előtt a választott polgárság, az úgynevezett communitás tagjai is föleskettettek; mi lehet, tehát ter­mészetesebb és következetesebb, mint az , hogy a hajdani választott közönséget helyet­tesítő népképviselet tagjai is letegyék az al­­ko­tmányra az esküt. Midőn tehát Szeged városa képviselő­testülete 1848. és 61-ben saját tagjaival az ország alkotmányára a hűség esküjét letétette, oly szabványt alkotott, melyet a törvény meg­engedett s a törvényes szokás megszentesí­tett. Tette pedig ezt azon hazafius indulatból, mely a népet arra nézve, hogy választottjai ha­zafiai kötelességeiket híven teljesítendik, meg­nyugtatni parancsolja, s tette azon öntudat­tal, hogy a tiszta nemes jószándék eskü által sem fél tántoríthatlanságának zálogát adni. És mindezek ellenében mit tett a 67 diki képviselő testület ? Felelet: megtagadta nemcsak az esküle­tételt, de megtagadta autonomikus legsarka­latosabb jogát is önmagától, azt t. i., hogy oly esetekben, a­hol a törvény nem intézke­dett, saját maga intézkedhessék. Igaz, nem a többség tagadta meg önmagától ezen jogot, hanem az elnöki önkény; s így kétszeresen szomorító, mert kétszeresen 1 e a r­á­z­ó. S most nézzük a másik határozatot, de erről a jövő számban. A (Vége következik): képességgel ne bírnának, föltenni nem sza­bad , ilyet föltenni nem mer, irtózik az ember. De a legtisztább jóakaratnak, a legkifej­lettebb képességnek sem elég pusztán maga az egyén által táplált érzete ; a felől tények útján kell meggyőződésre jutnia a közönség­nek, különben ez nem részeltetheti tisztvise­lőit abban a bizalomban, nem támogathatja azzal az áldozat­készséggel, mely nélkül si­kert remélni sem lehet. S mi ezt illeti, úgy hiszem, hogy oly szünetelés után, a­milyenbe mi magyarok me­­rülünk 18 év alatt, és a viszonyoknak azon roppant változása után, mely nálunk a múl­tat a jelentől elválasztja, semmit sem koc­káztatok, kimondván, hogy ily bizalmat, az ország legtöbb megyéjében, ezután kell nap­­ról-napra kiérdemelniük az új tisztviselőknek. Bármily mértékű bizalommal viseltetnék is azonban tisztikara iránt valamely megye, e bizalomnak kifolyása, az önkormányzat ter­mészetéhez képest , legkevésbé sem lehet az, hogy a közönség szenvedőleges szerepet vi­seljen, s hagyván a tisztikart határozni és cselekedni, maga csak adót fizessen és köz­munkákat teljesítsen. Egy alkotmányos megye közönségének önmaga és az összes haza iránti kötelessége, hogy a legélénkebb érdekeltséggel viseltessék a közügyek iránt, hogy a maga keblében a helyi érdekek által sugall, de az országos érdekekkel összhangba hozott erős közvéle­ményt hívjon életre és részt vegyen a tanács­kozásokban , érvényesítendő e közvéleményt, mely irányt adjon magának a tisztikarnak , s eltávolítandó azon fölfordult állapotot, mely­ben egyesek, mint mondani szokták, ujjakra tekerik a megyét. És ezt nem csupán azért, mert az alkotmányos életnek legbiztosabb s legkérlelhetlenebb ellenére a nyilvánosság, hanem még inkább azért, mert azon rend­kívüli nagy terheket, a­melyek , a mi helyzetünkben ma szükségképen és elhárít­­hatatlanul súlyosodnak a nemzetre , csak oly megyék vállalhatják el és viselhetik nyu­godt kedélylyel és csüggedetlen lélekkel, a­melyek közönségének lehetőleg minden tagja avatva van a közügyek folyásába, és szemé­lyes tudomással bír a cél szentsége­, és meg­győződéssel a rendkívüli eszközöknek, úgy szükséges, mint biztos volta felől. És im­e ponttal vagyok tárgyamnál. Megyénk népének legnagyobb része, az 1848-dik évig, szolgai jobbágyság állapotában tengett; az egyszerre, véletlenül fejére zúdult áldás, a szabadság által mintegy álomból éb­­resztetvén föl, inkább zavarba jött és csak sejtelmével birt a nagy jónak, a melyben ré­szesült; de zavarodását nem a békés napnak rendszeres munkája oszlatta el fokozatosan, hanem mint a villám megjelenése, rögtön egy a földet fölrázó égiháború dönté, lehet mon­dani egy másnemű mámorba, a hősi önvéde­lem elragadtatásának mámorába. Ezután pedig egy végtelennek tetsző időn keresztül, az ember legkétségbeejtőbb állapotban tartatott lenyűgözve, azon állapotban, midőn él és ébren van, de csak baromi munkát kell tel­jesítenie. Ezért van, hogy még ma is újonc, já­ratlan és téveteg az alkotmányosság, az ön­­kormányzat mezején s függetlenségének érzete gyönge s fejletlen; de gúnyt űzne az önkor­mányzatnak egyedül üdvös eszméjéből s halá­losan vétkeznék maga ezen sokat szenvedett nép ellen az, aki ezt vak eszközül használná föl, habár a legnemesebb célra is. Ennélfogva első teendő mindenekfölött, megkezdeni oda munkálni, hogy a nép öntudatos tényezője le­gyen az alkotmányos életnek, mert e nélkül nincsen üdv még a szabadságban sem. — Ugyanazért mindazok, akik szeretnek gondol­kodni s óhajtják megyénk jólétét a valódi, nem pedig a csak kevesek által monopolizált szabadságra építeni, s kik tisztán megőrzött jellemek, józan gondolkodásuknál fogva hitelre számíthatnak a nagy közönségnél, lépjenek ki a közönbösségből, törjék meg a tovább már kárhozatos némaságot, alakítsanak egy füg­getlen, a kor és események színvonalára emel­kedni képes, megvesztegethetlen és egységes értelmiséget, hozzanak létre egy ellenáll­atlan közvéleményt, és annak kijátszását tegyék le­­ltétlenné. Különben tűrniök kell (hogy egye­beket mellőzzek) ahoz hasonló állapotot, melynél lealázóbb egy megyére nézve semmi sem lehet, hogy ennek tisztséget viselni óhajtó fiai egy emberhez kénytelenek processióban járni a hivatalért még akkor is, mikor azon egynek hatalma nem osztatlan közbizodalmon, hanem csak a többiek gyöngeségén alapszik. És amely tisztikar nemcsak nem igye­keznék meghiúsítni az ily közvélemény létre­­jövetelét, sőt maga nyitna annak utat, az már ezáltal jó részben kiérdemelné a közbizalmat. Való, hogy sokkal könnyebb valamely ügyben megállapodásra jutni, ha kevés az ahoz szóló; de ugyanakkor ritkán elkerülhető az egyoldalúság és az önkény, s többnyire beáll az állapot, hogy a megye látszik lenni a tisztviselőkért, mi bár­hogyan neveztessék is, lényegében csak bureaucratia marad. Any­­nyival inkább kell pedig az önkénynek még látszatát is kerülni, az alkotmányos élet újra­éledésének idején, kivált oly megyében, mint Csongrád, melynek közönsége a leghiggadtab­bak , a tulságtól legóvakodóbbak közé tarto­­­zik, s hol a rabulistk­ának egyátalában nincs hazája , mert az képes megingatni az uj rendszerben helyezett közhitet. Hátra marad még, hogy a megyei köz­vélemény létrejöttének és nyilatkozásának mi­kéntjéről szóljak. Darzó Imre: Memento. ii. Soha megyei tisztviselőknek nagyobb, de egyszersmind szebb feladat nem jutott annál, a­melynek megfejtése a mi mostani tisztvise­lőinkre vár. Hogy ezt átértsük, csak azt kell meggondolnunk, hogy csupán a tatárjárást és a török hódítások korszakát követett időkhöz hasonlíthatók némileg a napok, a­melyeket mi élünk ma az 1849—66. évek után; azon megjegyzéssel, hogy a XIX. század második feléből két évtized akár elvesztve, akár föl­használva, tesz annyit, mint a hajdankorból ugyanannyi század. Nem is tekintve a fölhalmozott munka­­maradványt, , mennyi megtagadott , elárult igazság vár az elismerésre, a megváltazásra; mennyi elhanyagolt, eltiport,­ sőt eltemetett köz- és magánérdek a fölújíttatásra, a föltá­madásra ; mennyi elfojtott eszme a szabad­ságra; mennyi homályban küzködő tehetség a magát jelentkezésre; mennyi üdvös intézmény a létrehozatasra, és az összes társadalomnak sínylődő, magát emésztő élete vár az újjá­születésre! S azt, hogy a­kik ily prometheusi mun­kára vállalkoznak, ahhoz jóakarattal és teljes vidéki levelezések. H.-M.-Vásárhely, május 22. Az iparegylet, melyről múlt levelem­ben tettem említést, most már megalakultnak mondható. Az egylet 3 frtnyi évi részvénydíj mellett 6 évre alakult s ekkoráig 300 tagja van. Addig is, míg az egyletet bővebben is­mertethetném , megemlítem, hogy ezen egylet különös előnyei, először is a tagsági díj cse­kélysége, minélfogva a szegényebb sorsú ipa­rosoknak is mód van nyújtva jótékonyságában részesülni; továbbá hogy az egyleti tagokban nemcsak az iparos-, hanem átalában minden osztály van képviselve, mely érintkezés úgy a külső, mint a belső mivelődést csak előse­gítheti. Miért is óhajtandó, hogy e szerény, de azért értelmes kört az értelmiség is minél gyakrabban fölkeresse. Óhajtandó továbbá, hogy a kitűzött cél előmozdítása tekintetéből az egylet tagjaihoz minél számosabban csatla­kozzanak , anélkül azonban, hogy ezáltal a más irányú­­ célú kaszinó iránti részvét csök­kenjen. Az egyleti olvasókör helyisége a Beller­­féle házban igen csíkos és alkalmas, áll egy olvasó-, egy társalgó- és egy tágas játékte­remből; járat egyelőre tíz lapot, ezek közt a „Magyar Iparost”-t. Nem hiányzik az ud­varban az egészségi szempontból jótékony kugli­játék sem, s ami ritkaság, a vendéglős részé­ről előzékeny és gyors szolgálat. Ezen helyi­ség ünnepélyes megnyitása társas­ vacsorával egybekötve, hallomás szerint, áldozó-csütör­­tökön leend. A helybeli dalárda, mely most pihen, valószínűleg oly célból, hogy az aradi orszá­gos dalünnepélyre erőt szerezzen, zászlófel­­avatási ünnepélyét a jövő hó utolján fogja megtartani, melynek programmját nem mu­­lasztandom el annak idejében közölni, s most csak annyit kívánok köztudomásra juttatni, hogy a szegedi, szentesi és aradi daltestüle­teket ez alkalommal körünkben tisztelhetni erős reményünk van. A dalárda zászlója, mely nagy részben a vásárhelyi lelkes nők költségén készült, csak a múlt hóban érkezett meg Pestről, s még ugyan nem látta senki, minthogy a fölavatás alkalmával fog ünnepélyesen kibontatni, any­­nyit azonban tudunk róla, hogy bíbor piros nehéz selyemből készült, 20% aranynyal van hímezve s kiállítása egyszerű , de csinos, Brunner pesti kereskedő készítménye s az ára 280 frt szalag nélkül. Csengwi A. könyvárus Miskolcról köze­lebb telepedett meg városunkban, tehát lesz könyvkereskedésünk is. Vetéseink oly szépek, hogy átalában a tavalyiakkal vetélkednek, sőt helylyel-közzel túl is haladják azokat. A sorozás tegnapelőtt fejeztetett be, a kivetett összeg a két első korosztályból, mint­

Next