Szegedi Híradó, 1867. július-december (9. évfolyam, 53-104. szám)

1867-10-17 / 83. szám

Róma körül mindinkább gyűlik a förgeteg, s úgy látszik, nemsokára le fog belőle ütni a villám, mely az örökvárosnak a pápasághoz kötő láncát szét fogja törni. Közelebb, a lapok távsürgönyei szerint, Garibaldi Menotti vezérlete alatt a fölkelők élénk csatát vívtak a pápai zuávokkal. A zuávok megverettek, s a fölkelők által üldöztetvén, végre tetemes veszteséggel visszavonltak. •Lord Russel, az öreg államférfi, nagyon beteg, szélhüdés találta. A legutóbbi hirek kedvezőbben hangzanak. — Egy magyar Szibériában. Davida pesti orvos öcscse, a lengyel forradalomban való részvétele miatt, előbb két évig bebörtönözve lévén, 1863. végével egy fegyenccsapatot szállíttatott Szibériába remetének. Jelenleg a Pesttől mintegy 1250 mértföldnyire levő Ona partján fekvő faluban tartózkodik, melynek neve Salajow. Tartózkodási helyéről sok érdekeset ír, nevezetesen, hogy az ölnyi magasságú hó csak június végével indul olvadásnak, mire valódi özönvíz keletkezik; két hét alatt a hó elolvad, az erdő kizöldül. Ha ez elragadó látványt nyújt is, nincs köszönet benne, mert e vidék mint ember tartózkodási hely: valóságos Dalai e virágból füzének Hervadhatlan koszorút neked, Méltán szentelsz ünnepet nevének ; Mert általa neved ünnepelt. Rád sugárzik dicsősége napja S dala, mint a délibáb, ringatja Kedves képed, áldott rónatájod , S igy járja be az egész világot. A világot! Mert e hon határa Szűk bezárni az ő nagy nevét, Fölemelte őt a hír karjára , Mint az anya kedvenc gyermekét. Dalát hallja róla, hegy, völgy, tenger, S a vén idő hozzá nyúlni nem mer, Nem tépi le a hírnek karjáról, Hisz maga is megifjult dalától, rással szárítják, s a jégen kicsépelik. Hogy e vidék nem hazája az ananásznak, magától érthető. Földieper s ribiszkén kívül más gyümölcs ismeretlen. Az idő legnagyobb része vadászatban telik le. Négyen öten társulva indulnak a vadászatra , nyomorult puskák és jeles kutyákkal, talpaikra 4—5 láb hosszú deszkát csatolnak, mely fakorcsolyákkal aztán 10 mértföldet is bejárnak a nagy havon elfáradás nélkül. Télen cobolyra, rókára, farkasra, nyáron medvére , szarvasokra, bivalyokra vadásznak. — E szerecsétlen ifjú megszabadítására már tétettek lépések, ifjúságnak és szépeknek. Tehát szokás szerint a „három a tánc“ lett a dolog vége. Minket az egészben az bántott, a mit legelől mondánk: hogy oly gyöngén valánk képviselve. Szegedi. A félegyházi Petőfi-ünnepély alkalmára irta s ugyanott szavalta: Szabados János. Fejedelme a magyar költőknek! Merre alszod csendes álmaid? Szemfedőt rád vad virágok szőttek, Mikből ember keze nem szakit? S csak a szellő édesen susogva jár el hozzád s vár édes dalodra, S villám lesi felhőterhes éjve’ Lantodon a mennydörgés beszél e? Széttört lanton — minhiába várják — Nem szólal meg a tépett ideg , Vész fojtá el dalaidnak árját S elhamvasztá lángoló szived, ítélet jött, csillagok hullása, Haza veszte, népek pusztulása ! A szabadság, saslelkednek álma Elköltözött — elmentél utána Dicsteljes volt élted jelenése , Elmúlása még dicsőbb vala , Sirdalod volt ágyúk bömbölése, Siratód volt a feldúlt haza. Kik látták az Üstökös esését ? S nagy neved, hogy sírkövedre véssék, Ki mutat rá sirod ajtajára ? Vagy a vihar olvasztott magába? . . Oh mi vártunk csüggeteg reménynyel , Támadt s elhunyt keblünkben a hit, Megköté és újra tépte széjjel Minden nap a remény szálait. Mig ürítek a keserű kelyhet, Sokszor véltük , hogy dalodban lelked , Mint siró szél leveleden fákon , Át-átfut a rémes éjszakákon. Látjuk végre, hogy a vérmezőkön Uj élet kél; a gyász eltelik; Börtön tágul, bujdosó előjön, De a költő meg nem érkezik ! Őszi szellő, ha oda visz utad, Vidd el hozzá, vidd el sóhajunkat ! Őszi felhő, vidd el könnyeinket, Ismeretlen sírját hogy behintsed ! Mert nincs a mi fenncsapongó kedvünk, S néma baak úgy tudná festeni, Ostorozni, a mi gyarló bennünk , Dicsőtlni, a mi isteni, Rázúdulni férfi gyávaságra , Buzdítani honvédő csatára, S ha lehajlik és lemond magáról: Felrázni a nemzetet álmából! Hazám! Nincs ki dalban úgy imádna, Mert imák a hozzád irt dalok, Mint délen a nap arany sugára, Honszerelme bennök úgy ragyog. Ifjúi Szived hőn sóvárgó vágya, Szerető lány! Lelked lázas álma, Hit, csalódás, kétség egymást hajtván, Mosolygott, sirt, tombolt az ő lantján. Rólad is, te délibábos róna Hányszor mondott bájos éneket I S rólad, város, bölcsőringatója, Bűvös dalban szól a szeretet I A szeretet édes melegének Áradása: a szülői ének Itt enyelgett a gyermek lelkével S betöltő azt földöntúli kéjjel. És midőn az ember és természet — S ráadásul még önnön maga — Ellene lett, és nem volt a tépett Kebelnek csak kínja és — dala; Felüdülni lelke,ideszállott, Képzelete itt talált virágot, Mik feléje hivólag mosolygtak : Emlékei boldog gyermekkornak. A Petőfi-ünnep Félegyházán október 13-án 1867. A bölcső és a sír között csak egy lépés a tér. Kinek bölcsője, miként sírja jeltelen áll, egy rövid átviharzó élettel ajándékoza meg nemzetét, ezt a rokontalan pártos népet, mely isten átkaként kebelében hordja a visszavonás bélyegét, mely semmi sértett hiúságot nem bir visszatorlatlanul feledni, de a mely kebelében egyszersmind bírja a honszerelem nemes kincseit, tud nagylelkű lenni, szép szóval sok részra, de sok jóra is rávehető. Szeged küldöttsége egy személyből állt a nemzeti ünnepen. Az utolsó városkái e vidéknek erősebben valónak képviselve, mint Szeged, a nagy város. Hanem Félegyháza kitett magáért. Éjjel-nappal díszes fogatok várták a vasúton különböző irányból érkező vendégeket; a rendező-bizottmány tagjai rendre fogdosták el s vitték őket az előkészített magánházakhoz, hol a vendégszerető polgárok örömmel fogadák kedves vendégeiket. Az ünnepély napján kedves, szép őszi idő volt; a bő esőzés után a nap mosolyogva sütött a szelíd zónatájra. Jókor reggel tarack-durrogás jelente, hogy Félegyházán országos nemzeti ünnepet ülnek, úgy a helybeli, mint vidéki nép hullámzott az utcákon és tereken. 12 óra után érkeztek a pesti vendégek, a vasútnál s innen egész a város közepéig nagy tömegek képződtek, várván: Perczelt, Jókait, Szász Károlyt, Gyulait, Csernátonyt, különösen óhajtván látni az előlnevezettet, a ki többek kíséretében csakugyan meg is érkezett, s kit a legnagyobb lelkesedéssel fogadtak. Perczelt röviden egy talpraesett beszédben Szabó üdvözlé , mire ő rövid , szívélyes szavakban válaszolván, a tömegriadó éljenei közt megindultak a vendégek szállásaikra. — Még ezután is sokan keresték Jókait és Csernátonyt, de ezek nem jöttek el. Eljött Szász Károly, Gyulay Pál, Dux Adolf, Losonczy László, a „Szegedi Híradó“ szerkesztője s még néhány író, több egylet és intézet küldöttsége. A tulajdonképeni ünnepély 1 óra után vette kezdetét az előírt rendben A menet a városházától, Perczellel élén, Ráday gróf s több előkelő által vezetve, megindult zeneszó és tarackdurrogás mellett a templom-téren levő Szabó-házhoz, mely azon a helyen épült, hol egykor ama ház állott, melyben a nagy költő gyermekéveit lejátszván, keblét megszállta az alkotás ihlete, s a honnan magasra törő lánglelkével, tüzes képzeletével az égbe vezető dicsőség magas szekerére hágott. E házat jelzi a márványtábla, nem mint bölcsőjét, de mint ifjúsága lakhelyét a magyar nép legnagyobb költőjének. — Mert miként az ünnepeltnek dicsőítői helyesen megjegyezték: Petőfi bölcsője és sírja egyaránt ismeretlen; miként tüzes üstökös jött, nem tudni honnan, s letűnt, nem tudni hová. Azonban lángszellemének tüzes nyomai mindenütt meglátszanak a magyar nemzet kedélyvilágának egén . Az ünnepélyt a dalárda a „Szózat“-tól nyitá meg. Majd az ünnepeltnek egyik gyermekkori barátja, Fazekas Alajos úr tartott egy igen szépen átgondolt meleg beszédet a nagy költőt jellemző emlékeiből. Ezután Szász Károly szavalt egy ez alkalomra készített s remekül kidolgozott költői beszédet. Utána Szabados János lépett a szószékre s egy köztetszést és számos éljent pokol. Födellen arccal nem mehetni, börkeztyű nélkül nem dolgozhatni a szabadban, a szúnyogok és bögölyök majdnem elevenen eszik meg az embert. E csapás némi ellenszeréül nyáron át felgyújtják a közeli erdőt, mely aztán ég is szakadatlanul, mígnem eloltja a hó. Minden udvarban felgyújtják a ganajt, s a marha ennek füstjében áll egész nap és csak éjjel legelhet, mi ugyan nem sok idő, midőn itt nyáron az éj csakis alkonyat, míg ellenben télen a nap szintoly rövid. A gabnát júniusban vetik, de már szeptember hóban hó födi a földeket. Az ekkor letarolt, félig érett gabnát különös eljá-és tapsot aratott szintén saját készítette költeményt szavalt. Reményi elmondó a Petőfitábla keletkeztét és a létesítendő Petőfi-szobor ügyének állását, melyből kitűnt, hogy eddig a kivántató 30 ezer forintból 15 ezer forint van együtt, melynek nagy részét — ezt mi mondjuk — Reményi hegedülte össze. Losonczy László szintén egy alkalmi kedélyes költeményt szavalt. Végre a dalárda Kölcsey „Hymnuszát“ énekelte. Ezután a menet az előbbi rendben a városházához vonult, hol a nagyszerű lakoma 3 órakor kezdődött. Útközben Perczellel megható jelenet történt. Az őtet folyton éltető tömeg közül egy egyszerű pár kiválván, hozzá furakodott s az agg hősnek előbb ruháját, majd kezét csókokkal halmozá el, könyező szemekkel vallván be a viszontlátás fölötti boldogságát, mint a tábornok hős seregében szolgált honvédtüzér, ki meg is nevezé az üteget, melynél szolgált. A tábornok feleletül gyors emlékezettel hivatkozott a csatákra, melyben azon üteg magát kitünteté. Riadó éljenek követelt e szép jelenetet. A lakomára a vendégek nagy számánál fogva az előre nem jelentkezetteknek igen nehéz volt bejutni. Kis országgyűlés az ilyen magyar nemzeti lakoma, hol a legszebb szónoklatok rendre következnek. 3 órától 6 és fél óráig szünet nélkül folyt az ebéd és beszéd. Szónok szónok után kelt föl. A királyi párt már a levesnél élteté a főbíró. Ezután áldomás mondatott a minisztériumra. Ekkor fölkelt Szász Károly és gyönyörű szavakban üdvözlé Perczelt, mint a szabadságharc nagy hősét. A lelkesedést és éljenzést, mely e beszédre következett, lehetetlen leírni. Perczel hosszabb beszédben válaszolt Sz. K.-nak, megköszönvén a szívélyes fogadtatást, átalános megindulást idézett elő, midőn azt mondá, hogy ő e pillanatban szeretne meghalni, nehogy imádott nemzetének forró ragaszkodását és szeretetét valaha még emberi gyöngeség vagy bármely gyarlóság által megsértené. — Erre azután volt ismét egetverő éljenzés. Igen : éppen olyanok életére van e hazának nagy szüksége, kik a nemzet szeretetét oly gondosan őrzik. Perczel tovább folytatá. Petőfit , mint honvédet, mint hőst és a haza dalnokát dicsőké, kinek lelkesítő dalai a nemzetet nagy átalakulási küzdelmeiben tettekre buzdíták. Éltetve jön ezután az országgyűlés, a félegyháziak, mind külön szónoklatokba fűzve. Patay honvéd ezredes Perczelt és a leendő szabadsághősöket élteté. Ezután a magyar akadémiára s Kisfaludy-társaságra mondattak áldomások, melyeket a küldött képviselők viszonoztak. Szász Károly egy újabb beszédben Petőfi három kortársát, a legnagyobb három költői szellemet: Aranyt, Jókait és Tompát élteté. Erre Perczel a negyedik méltó kortársat, Szász Károlyt köszönte föl. Ráday Gedeon a Jászkun három kerület polgárait élteté. A komoly beszédek közé derítő tréfás beszéd is fűződött, Györfy Iván tanítóé, ki jóízű humoros, élces előadásával átalános derültséget idézett elő. Remek szójátékokat szórt, mesterileg kivitt képleteket alkalmazott, melyekben a lakoma nevezetességeit igen sikerülten fűzte koszorúba. A félegyházi prépost áldomását sem szabad felednünk, melyben igen buzgón dicsőite Eötvös bárót, mint a haza oszlopát, ujjáteremtőjét, mint a tanügyek nagy reformátorát s a t. Kívánjuk, hogy úgy legyen. Már t. i. ami még nincs, hogy meglegyen. A lakoma vége felé közelgőt, egy kis szünet van, egy percnyi csönd, midőn föláll egy igénytelen alak és szólni kezd a bujdosókról, a feledhetlen nagyokról, mire kitör a legviharosabb jelenet. Kossuth neve fölhangzik és mindenki őt élteti több percnyi riadó lelkesedéssel. Lakoma után a színi előadás kezdődött. Tíz akkora hely kellett volna, hogy befogadja a sokaságot. A derék műkedvelők, Keserű Bérczy Ilon, Reményi és Füredi sokszoros tapsokat arattak az élvezetes estély jutalmául , melyben a jelenlevő vendégeket részesítették. A „Petőfi emlékezete“ című társalgási játék, éppen ez alkalomra illő kedélyes színmű, dicséretére válik a szerzőnőnek. Mondani is fölösleges, hogy Reményi, Füredi, Platényi remekeltek és szokás szerint ki lettek tüntetve. Ezután az eddigi szereplők elvonultak a térről s helyet adtak a táncszomjas Színészet. Szombaton, október 12-dikén nyittatott meg a színészeti idény Rákosy Jenő „A szent korona varázsa“ című drámájával, melyet ez alkalommal itt először a jótékonynőegylet javára adtak. Amint tudjuk, Rákosy Jenő e darabot egy külön alkalomra írta. Mint alkalmi darab meg is felelt céljának. Különös drámai értéket, de még hatást sem keresünk alatta, mert ilyféle szerzemények amilyen hamar elkészülnek, és oly hamar el is tűnnek és csak akkor hatnak rendszerint a kedélyekre, ha ezek egy bizonyos ünnepélyes hangulatban vannak. Közönségünk nem volt abban, és azért e darab nálunk nem nagy hatást szült, min annál kevésbé lehet csudálkoznunk, ha megfontoljuk, hogy e darab alapeszméje, már Zsigmond király idejében elavult és hatástalan volt. Cselekvés kevés van benne, egyes alakok azonban , mint pl. Gertrudis és Lipócz, velősek, a nyelvezet virágzó, de helyenként bombasztikus. A szereplők közt legjobban játszotta Lénárdné Gertudis szerepét, amiért több kihívásban is részesült. Kovátsnak, Szabónak és Gyulainak is voltak egyes szerencsés momentumai. Tamásy (lantos) éneke által nyert tetszést. Lövey Victoria kissé mesterkélt kecsesen táncolta a krakoviankát, de viharosan kitapsoltatok. A férfikar éppen nem vágott össze. Vasárnap, okt. 13-án: „Az utolsó lengyel követ Budán“, vígjáték 4 felvonásban. írta Északi Károly. Ez ügyes szerkezetű bohózatszerű darab, mely azonfelül még néhány mulatságos alakkal is el van látva, nálunk nagy tetszésben részesült. Az eszközök, melyekkel az író hat, a félreismerések és fölcserélések nem újak ugyan, de oly szakavatottan kezeli, hogy célját eléri. A szereplők közt mindenekelőtt megemlítendő Szigetközy, mint Czitovecz fegyvernök. Egészen elemében érezte magát, nagyon merészen festett, de mindazáltal nem csapott túl a művészeti mértéken, nem ábrázolt torzképet, mi éppen ez alkalommal könnyen megeshetett volna rajta, ha Szigetközy nem lett volna művész minden izmában. Kováts is helyesen játszotta Wawelszky Prezlaw szerepét, valamint Lenárdné is kettős szerepében igen kedves jelenség volt. Vajdafy (Palóczi) és Kovácsné (Hedvig) csináltak szerepeikből , amit lehetett. Dériné (Mária) nem leányának, hanem anyjának látszott Erzsébetnek. Szíveskedjék máskor több gondot fordítani a maszkra. Kedden, okt.ledikén került színre „Londoni arszlánok“, vígjáték 5 fölvonásban. E szögletes angol darabot igen darabosan játszották el. A benn előforduló erősen festett velős alakokat túlzás által majdnem eltorzíták, csupán csak Lénárdné (Emilia) mérsékelt és mégis eleven játéka érdemel elismerést ez alkalommal. Lénárd (Károly) a harmadik felvonásban ugyancsak hatalmasan naturalizálta a csókot, de figyelmeztetjük a szereplőt, hogy ilyféle csókolódzás a művészet méltóságával sehogysem egyezik meg, mit abból láthatott, hogy közönségünk e műtét fölötti rászalását piszegés által fejezte ki. Bokodi helyes fölfogással ábrázolta a véghetetlen ostoba férjet, Mayer Mikaa.