Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-10-10 / 81. szám

most, — sőt felülről reátok parancsoltatok minden s igy szabad kezök nem lévén, sőt rabszolgák lévén, az akkor kötött szerződés sem érvényes. (A közgyűlés ezen sajátságos észjárásra hangosan nevet.) Dobó Miklós képviselő: (a képviselők szavazást sürgetnek.) Felel Viday főügyész ál­lításaira cáfolólag , felolvassa a törvényt, mely Viday főügyész véleménye ellenére, a bérlők­nek a viszonkövetelés beszámítását nagyon is megengedi; kiemeli, hogy a szerződésben ka­matok ki nem köttetvén, azt követelni nem lehet. Azokat csak a bíró fogja megítélni és pedig a törvényes gyakorlat szerint a per megindításától számítva. Egyátalában nem oszt­ja tehát a főügyész nézetét. Csakovátz kép­viselő oda vetett állításain pedig nem tudja, bámuljon-e inkább. Vagy nevessen? hogyan, tehát amit a bérlők a várossal kötött szerződés folytán tettek és szabadon tehettek, — az is nyilvános erőszakoskodás? holott nem is gon­dolja meg ügyvéd létére, hogy azon bűnök még ha azok volnának is, — épen az általa hivatkozott törvények szerint már régen elévül­tek! (Elnök mérsékletre inti szónokot.) (A kép­viselők zajos hangokon szavazatot kívánnak.) Fel akarja forgatni az egész haszonbéres vi­szonyt gyökerestől, mert — úgymond — a város akkori helyzetében érvényes kötést nem is tehetett; pedig ha nem csalódik — Csáko­­vátz úr is egyike volt azon időben a „Ge­meinde Rathnak.“ (Zaj — a dologra — halljuk­­kiáltások.) — Visszaható erővel tehát felfor­­gatásra, sőt törvénytelen bűnvizsgálatokra cé­loz — ilyeneket még az absolutismus és cäsa­­rismus sem tesz, — hanem tesz igen valaki — a moszkovitismus! (Nagy zaj!) Elnök: Jogomnál fogva a képviselő úr­tól megvonom ezennel a szót. Miután a köz­gyűlés szavazatot sürget, a tárgy is bőven ki van merítve minden oldalról; tehát felteszem a kérdést: Kik a felolvasott bizottmányi jelen­tést elfogadják s a pert a bérlőgazdák ellen elhatározzák,­­ álljanak fel. A többség feláll. Többen név szerinti szavazást kívánnak. (A kép­viselők megindulnak haza.) Elnök: Tehát a közgyűlés elfogadja — kivitele a tanácsra bizatik. Holnap 9 órakor a közgyűlés folytatása. Ezzel a türelmetlen közgyűlés m­a 1 óra­kor szétoszlott, másnap azonban azt kellő képviselők hiányában folytatni nem lehetvén, bizonytalan időre elnapoltatott. —r —s. vane a. Egy kis csalódás. Németből: Pik D. Számos vendégei közt amaz elegáns táp­­laházaknak, melyek Interlaken és környeze­tében az utazóknak hosszabb ottartózkodása alatt nem kevés élvezetet nyujtanak, élt Vir­ginia grófné is, hogy itt a szende és mégis erősítő s éltető levegő eszközlésével célját elérje, hogy t. i. nem épen súlyos idegbeteg­ségétől szabaduljon. Egy év óta mint özvegye egy idősb s nem különösen szeretett férjnek, rangja és állá­sánál fogva bizonyos értelemben visszatartóz­kodó volt; kerülte amennyire lehetett az érintkezést az egész társasággal, különösen a pensio túlnyomó polgári elemeivel. A közös ebédek és vacsoráknál szomszé­daitól egészen elkülöníté magát s minden kö­zelítést szántszándékkal látszék visszautasítani. Ha fölötte udvariasan szólították is meg, csak rövid és eltérő választ adott, úgy hogy a beszélgetés, a társalgás fonala csakhamar megszakadt. Visszautasított minden meghívást partiekre és kirándulásokra, valamint bármely viszonyt. Természetes, ezen negéd és aristokrati­­kus viselet nem eszközölhető, hogy barátokat szerezzen, egészen elszigetelve érzé magát és majdnem kizárólag komornája társalgására szorítkozék. Míg egészségét tökéletesen helyreállítva nem érezé, legtöbbnyire elegáns toiletteben ült a táplaház szép kertjében, hol a legújabb francia regények olvasásával, s a szt. szűz raj­zolásával foglalkozék. Miután már a kölcsön-könyvtár felét el­olvasta s a képet tökéletesen utánozva nevé­­geté, a grófné önokozta magányában érezni kezdette az unalom iszonyú férgének rágó­­dásait. Ezalatt egészségét visszanyerte, s igy a legközelebbi vidék kies sétáiban üdítő szóra­kozást lelhetett. Fölment a „kis Nugenre“, honnan belátott a gyönyörű tündérvölgybe s élvezé a ritka szépségű kilátást a jégkoro­názta Alpmezőkre ; a bájos „Heimwebfluh“ szives vendégként fogadta s naplementekor innen szemlélte, s nem győzte bámulni a A „Magyar Újság“ persze megragadván a kedvező alkalmat, nem is mulasztja el e kö­rülményből —­­aristoteleszi bölcseségével — mély ég természetes tanulságot vonni. Erre nézve per longum et latum elregéli az esküdtszéki tárgyalás folyamát; elmondja, mint állt a vádlott büszkén, férfiasan, fel­emelt fővel, egy „Ellenőr“ munkatársához méltó­­lag az esküdtszék elé, mily elragadó, lelke­sült, meggyőző szavakat emelt a maga védel­mére, s végre —Itt van a fősuly­a — az ítélet kihirdetését, mily riadó éljenekkel fogadta a hallgató közönség. Ebből azután az ismeretes ellenzéki logi­kával azt következteti, hogy a közönség éljen­zése nyílt rászólás lévén a közlekedési minisz­térium ellen, Mikó és Holtán de necesse rög­tön tegye le hivatalát! — Valóban bámulnom kell önzéstelen­­­­ségét úgy, mint bátorságát. Elképzelem, hány­szor jön üldözés tárgya érzelmeinek nyilvání­tása miatt. — Óh ! nem egyszer fordította reám hízelgő figyelmét a második császárság rend­őrsége és untatta meg velem Párist annyira, hogy távoznom kellett. Mégis több ok szól irántai hálám, mint Koszum mellett, mivel ő szerezte az alkalmat kegyednek, nagysám, szolgálhatni s ily szeretetreméltó nővel a ba­rátság szent láncát megkötni — mondá ud­variasan az idegen. — Nőismeretségben nem fog itt hiányt szenvedni — viszontá elpirulva a grófné. — Inkább, mint nagysád gondoljál — Fölötte visszavonultan élek, egész napon át el vagyok foglalva s csak midőn az alkony­csillagot látom ragyogni, megyek el sétálni. A grófné igen szerette volna megtudni e titok teljes idegen foglalkozását, de bizo­nyos szemérem visszatartá, hogy afelől kér­dezősködjék. Cs­ak sejdítette, hogy fontos politikai érdekek körül forog a dolog, talán legitimistás összeesküvés Chambord gróf párt­jának érdekében, melynek élén érdekes kí­sérője állott. Ezen sejtelmek fokozták a fiatal ember iránti részvétét, ki tőle a pensio mellett vált el, egyszersmind a viszontlátás szerencsés gondolatát kimondva. Hosszabb idő óta a grófné először volt jó, vidám hangulatban; az esti toilettnél pedig komornája nem kis meglepetésére kegyesnek s barátságosnak mutatkozott, mig máskor mindennel elégedetlen volt. Ezen jó kedv csodálatra méltóképen reggelig tartott; noha se nem olvasott, se nem rajzolt, egy pilla­natig sem unatkozott. Végre egyenszületésű s hasongondolkodású kebelre vélt rátalálni, ki tetőtől talpig méltó volt hozzá , körülpáncé­lozva a valódi, félelem és gáncsnélküli lova­giasság nymbusával. A grófné türelmetlenül várta az alkonyt, hogy a szokásos sétára térjen, mi mellett titkon azon édes reményt ápolta, hogy az érdekes idegennel fog találkozni; a folyó partján egy kövön találta őt ülve s látszóla­gosan olvasásba mélyedve. Mihelyest a fiatal ember őt meglátta, a díszesen bekötött pél­dányt kabátja oldalzsebébe dugta, miközben a grófnét észrevehető örömmel Üdvözlé. (Folytatása következik.) Egyéni vélemény az országos ta­nító-egylet ügyében. Bátorság ad erőt, pályán a gyáva hanyatlik. Bátran légy, hogy utóbb fény koszorúzza fejed! Kö­lcsey. Már a „Népnevelők lapja“ múlt évi foly. 105. és 121. lapján egy országos „tanitó­­egylet“ létesítése pendíttetett meg, de még jókor lévén , legkisebb viszhangra sem talált. Legújabban a fehérvári, pesti, alföldi tanító­­egyletek, „Népek Lapja“ és a „Néptanoda“ hozták ezen ügyet szőnyegre. Az ügynek azonban látszólagos szirtek állanak útjában, melyek egy 24.000 főből álló testületnek összes erejét megrendítik. Melyek azon szirtek, cikkem körébe nem tartozik. Mindazonáltal nem hagyhatom emlí­tés nélkül, miszerint: ha Európa minden műveit államában a tanítói­ kar, ha nem más­kép, legalább évenként egyszeri összejövetel által öszpontosul: miért ejtenek épen mi, magyarhoni népnevelők, ezen dicső intéz­ményt, kivált midőn tanügyünk újjászerve­zését, illetőleg újjászületését az egész külföld elragadtatással csodálja és bámulja ? Kedves pályatársaim! ugyan mit mon­dana az utónemzedék népnevelője, bátortalan­ságunkról meggyőződvén? vájjon állítana föl szívében jelen népnevelők előharcának emlé­ket? Távol legyen ezen gondolat! Mind meg annyi Hasdrubaloknak tartana minket. Hartsen pedig azt mondja, hogy a mű­vész igyekezzék, miszerint műve az utókor népének nagyobb részénél tetszést arathasson. De kérem, ha ezen egyesülést, mely hazánk műveltségére oly hathatós volna, nem létesítenék, a jövendőnek hajlít­atlan, igaz­ságos itélőszéke előtt majdan , midőn ajkaink régen elnémultak, mikép tudnák magunkat a sír csöndes, sötét magányából igazolni és becsületünket — ezen egyedüli kincsünket — védelmezni? Nem, mutassuk meg mindnyájan az utó­kornak, hogy erélyesek valánk, és hogy a rohanó szélben sem lankadtak el szárnyaink. Egyesüljünk tehát ! Azon egyesülés eszmének létesítése, úgy hiszem, nem fogja köztünk a tanítótestvéri kötelékeket tágítani vagy épen szétszakítani, nem használandjuk ügytársaink ellen nyel­vünket tőlül, hogy szellemileg meggyilkoljuk egymást, mit mindekkoráig fájdalommal ta­pasztalnunk kelle. Alakítsunk egy „Magyar­­országi tanirodalmi egyletet.“ Miért „Magyarországi tanirodalmi egylet“ címet kívánok, legyen itten megfejtve, fény és pompában úszó „Eigert“ ; gőzhajóval átkelve a „Brienei tón“ a híres „Giszbach­­zuhatagot“ látogatta meg, hol a világ egyet­len látványát élvezte, a zuhatagok phantasti­­kus megvilágítását színes bengáli lángokkal, a víz és tűz mesés házasodását, szóval, ő mindent megtett, mit egy hölgy helyzetében csak tehetett, hogy az unalom démonját, az úri világ rémét elűzhesse. Mégis szivében bizonyos ürességet érzett, melyet még a ter­mészet varázsa sem volt képes átbűvölni.­­ Kielégíthetlen volt; a legszebb és legfensé­gesebb tájakon az elhagyottság gondolata szállta meg; rokon szív után sóvárgott, min­denesetre azon föltétellel, ha vele teljesen egy rangú és rendű születésre nézve, mert szerinte is bárónál kezdődik az ember. A grófné ezen regényes gondolatokban elmerülve ballagott egy napon a zuhogó far partjain,a habos hullámokat sóvár szemekkel ki­sérve. Gyönyörű nyári est volt; langyos zephirek játszadoztak a fák koronái közt; frissítő hű­vösség emelkedett a zöld árból s a virányok mámoros illatot terjesztettek. A bájos özvegy mégis sóhajtott, anélkül, hogy sóhaját okadatolni tudta volna. Talán egyenszületésű kísérőről álmodozott, nemcsak ezen sétára, hanem az egész életre, mert semmiképen sem akarta férjét haláláig gyá­szolni. Ezen költői hangulatban oly keveset ügyelt az útra, mely mindegyre meredekebbé tön, hogy egy kiválóan rögös helyen megbot­lott és bizonyosan elbukik, ha kellő időben védő, vagy jobban mondva mentő­kart nem nyújtanak. Ez egy fiatal elegáns emberé volt, ki őrangyalként ugyanazon percben ott ter­mett. Biztos, erős karral visszatarta a meg­ijedt grófnét a fenyegető bukástól, minthogy derekát karjával átövezve megóvta a látható veszélytől. Elpirulva rebegő háláját ,ő válogatott francia nyelven válaszolt, miáltal magát a grófné szemében az előkelőbb társaság méltó tagjaként igazolta. Finom, legújabb francia divatlapok szerint készített ruhája sem ellen­kezik a grófné föltételével. Hónál fehérebb ing volt rajta gyémántként csillámló gom­b­ócs­kákkal; ócsárolhatlan nyakkendő, teke, mely úgy áll, mintha öntve lett volna, szűk ilex pressible, fényes lakcipő, kezében pedig sé­­tapálcácska volt aranyozott s szépen metszett rézgombbal. Ehez járult még érdekes sápadt arca, homályos szeme, fekete szakálla, a Tudjuk és tapasztaljuk mindnyájan, hogy általános országos tanító-egylet létesítésének eszméjétől honunk tanítói­ karának legnagyobb részének borsózik a háta; miért, azt mondani nem tudom. Annálfogva átalános értelemben vett országos tanegylet épen lehetetlen. Van azonban a magyarhoni 24.000 tanító közt ezer egyén, kikről minden bizonynyal Zwick tudorral mondhatjuk, hogy a világnak, földi kincsek­, tiszteltetés- és dicsőségnek búcsúlevelet írtak, és ha nem is valamennyi, bizonyosan az élet legtöbb kellemeit önként megvetették (Die Ziele der modernen Lehrer­bildunk 27. 1.), és egyedül a népnevelés­, azaz a szép magyar haza boldogságának és dicsőségének élnek. Ha tehát csak ezen ezer egyén szellemileg egyesül, meg van mentve tanítói becsületünk s a népnevelés aranybá­nyájának alapja meg van vetve. Fölmerült azon kérdés: mikép egyesül­jenek tehát ezen népnevelők? Nehogy a már fönnálló tanitó-egyletek önállósága veszélyeztessék: alakuljon minden tanitó-egyletben egy „tanirodalmi osztály.“ Ezen osztály hívja föl az egylet tollforgató egyéneit az országos tanirodalmi egyletbe való belépésre, mely fölhívás elfogadása ön­tetszésre bizassék. Ezen egylet lényegét következőleg kép­zelem : 1) Az egylet címe, mint fönnt; 2) székhelye: Pest; 3) célja lehetne: a) a munkakedvelő nép­nevelők erejét öszpontosítani; b) a magyar tanügy történelme megírásának alapját meg­vetni; c) a tanirodalmat szélesbíteni; d) a népiskolai tantárgyak elméleti s gyakorlati kezelését tökélyesbíteni. 4) A rendes s levelező tagokul oly nép­nevelők vagy a népnevelészettel foglalkozó írók nevezendők ki, kik tanirodalmi műkö­désük által a népnevelés mezején érdemeket szereztek. A társaság rendes s levelező tagok kine­vezése kitüntetésnek tekintendő , miért is díszes oklevél által történendő. A társasági széket értekezéssel elfoglalni kellene, és a működő tagok éven át legalább egy nagyobb értekezésre köteleztetnének. 5) Az országos egylet, mint már mon­dom, a fönnálló egyletekben — ahol nincs ujonan szervezett — alosztályokkal birna, melyekbe az odatartozó tagok értekezéseiket küldenék s az osztály előadója által felol­vastatnának , megbírálva a központba kiadás végett küldetnének be. 6) A társaság egy fő­ s egy segédszer­kesztőt választván, pénzerejéhez képest ter­jedelmes, két heti, vagy havi füzetekben jobb­ magatartás, s azon nevezhetlen valami, mely a grófné kebléből kiűzte a kételkedés utolsó katonáját is szabadítójának arisztokra­­tikus származása iránt. Ezen körülmények közt eltűnt eddigi szigorú visszatartózkodása s beleegyezett, hogy az érdekes idegen sétakörbe kisérje. — A beszélgetés rózsakötelét fonva, az Aar partjain mendegéltek, mígnem az elfáradt nap nyu­godni ment ; a fiatal­ember oly élénken con­­versált, oly sokat tudott beszélni Párisról s az ottani viszonyokról, hogy a világváros leg­előkelőbb köreivel nemcsak ismerősnek lát­szék lenni, hanem bizalmas lábon állni; is­merte a legkitűnőbb jelenségeket a társada­lomban , a művészet- és irodalomban. — Mit azonban a grófné leginkább tudott becsülni, az politikai elve volt. Már első szavában ha­tározott — legitimistának vallotta magát. Irigyelte a köztársaságot, megvetette a császárságot, satyrizálta azon szerencsefiakat, kik a szép Gallia élén állottak. — Higgje el nagysád ! — mondá elpi­rulva — nem kis áldozat, messze Páristól száműzetésben lenni, éveimben minden élvet és szórakozást nélkülözni, és szomorú magá­nyos életet élni. De ezen áldozatot elveimért hoztam, melyeket soha megtagadni nem fo­gok. A legfényesebb ajánlkozások dacára sem határozhatom el magamat oly férfiak szolgá­latába lépni, kiket szívemből gyűlölök, utá­lok és megvetek; kiknek illemről, finom élet­módról még fogalmuk sincs. Igen, tőr sze­memben, tövis szivemben a régi aristokratia helyébe lépett parvenük siralmas gazdálko­dása ; inkább tűzben égetném meg karomat, semhogy köszöntésöket elfogadnám. Ez ellen hangosan szól becsületem, családom hagyo­mánya, mely nemzedékről nemzedékre örökölte a ragaszkodást és szeretetet az — örökülő királyi házhoz. — Mennyire örülök — válaszolt a grófné — ily nézeteket hallani, melyek, fájdalom, maholnap oly ritkák lesznek, mint a fehér hollók.— Mondhatnám, ezen elvek velem szü­lettek, minthogy szüleim Chambord gróf ud­varához tartoztak. Csak atyám halála után tértem vissza Párisba, hogy ott nagybátyám vezetése mellett természeti hajlamom és ren­deltetésemhez képest kimivelődjem. — Híven követtem tanításait s atyám intéz-jeit, mivel függetlenségemet megőrizni tudtam , ha mind­járt nagy előnyök árán is­ megjelenő „Évkönyvet“ adna ki, és legalább 200 frtot évenkint pályadíjakra utalványozna. 7) A társaságból a politika és hitfeleke­­zet kiküszöbölendő volna. Mindamellett ez csak egyéni vélemény és az eszme a tanító-egyletek közgyűléseinek tanácskozás alá veendő tárgyul tekintendő. Miért is tollamat azon reménynyel teszem le, hogy ezen tárgy a tanító-egyletekben fon­tos kérdésként megfordulván, mihamarább lé­­tesíttetni fog. Horváth József, szentesi tanító. Böngészdék az ellenzék tarlóján. Október 4-ike ! Sivit a verkli, peng a cimbalom, harsog a trombita, pufffog a vén dob! Mi a ménkű ütött a világba, hogy egy­szerre oly kegyetlenül rárántotta az ellenzéki lapok bandája ? Hja, nagy nap van ma, diadalünnepe a Ludas Matyiknak, győzelmi napja a hírlap irodalmárok udvarias táborának, mely a kor­mánynál „per kend“ szokott beszélni . „Csernátony szárnysegéde, Czávolszky La­jos, a közlekedési minisztériumnak ellene in­dított sajtóperében 3 ellen 9 szavazattal föl­mentetett. “ Nincs okunk tehát csodálkozni az ellen­zéki journalistikának tomboló riadalmán, mert a mai napon hozott sajtóbírósági ítélet csak megerősíti azon hitében, hogy n­agyon széles ama korlát, melyen belül a kormány intézke­dései ellen szabad kény és kedv szerint moz­gatni a tollat; s hogy eddigi sértő modorával még korántsem érte el a non plus ultrát.JJ Azért hát csak előre és előbbre 1 * * *

Next