Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)
1869-09-26 / 77. szám
T Betenkint kétszer, vasárnap és csütörtöikéin reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . . 4 frt. Egész évre . . . 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban; Pesten Neumann A. I-ső magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2 i. sz. Bécsben Haasenstein és Vogler (neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Maria/m. Frankfurtban Haasenstein és Vogier hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Sachse és társánál; Páriában Havas, Lafitte , Bullier és társánál. 77-ik Vasárnap, szepte 1869. tzenegyedik évfolyam. POLITIKÁT ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNYZ. Megjelen: Előfizetési föltételek: Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két ■ szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellet kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. A bihari manifestum. i. Szeged , szept. 20-án 1869. Ha nem tudnók is, hogy a szóbanforgó föliratot, illendő szónoklat kíséretében, maga Tisza Kálmán nyújtotta be Biharvármegye közgyűlésén, ráismernénk a döcögősirályról, a nehéz kaliberű bombaszt ágyukról, hogy ez az ő műve; ráismernénk, ha egyébről nem, arról, hogy a törvényhozás és törvény iránti tisztelet nyomatékkal van benne kifejezve, különösen a következő szavakban: „Tudjuk, érezzük mi kötelességünket hazánk törvényhozásának határozataival , szentesített törvényeinkkel szemben, és valamint teljesítettük eddig, úgy teljesítendjük e kötelességet mindenho Ez az, ami egyik fő jellemvonása Tisza Kálmán álamférfiúi nyilatkozványainak s egyátalán az ellenzék működésének. Minden ellenzéki programaiban, szó- és írásbeli nyilatkozatban, a tiszta hazafias szándék s a lojalitás mentőhorgonyául, ott van e frázis mindig, valahányszor egy alig meghozott szentesített törvény ellen agitálnak; sohasem feledik ők el ilyenkor erélyesen hangsúlyozni a törvény és törvényhozás iránti tiszteletet, és azt hiszik — föl kell tennünk , hogy azt hiszik — hogy ezzel aztán törekvésük célja indokolva és mentve van, és nem látják be — föl kell tennünk, hogy nem látják be — hogy ugyanakkor, midőn e tiszteletet hangoztatják , törekvésükkel és az ellenkezőt fordítják elő, és szavaikat tetteikkel hazudtolják meg. Ha aztán megtámadják őket a törvény elleni izgatásaikért, akkor rendesen előállnak e frázissal s védő pajzsként tartják azt maguk elé, mondván: „Hát nem tiszteljük-e mi a törvényt? Igenis, csak úgy tiszteljük, mint ti (!) mi alkotmányos, törvényes utón törekszünk annak megváltoztatására! És ez szabad, ez nem iérti a törvény iránti tiszteletet!“ És ezt oly hangon mondják, melyből azt lehet kivenni, hogy még nekik áll följebb! De, uraim, nem addig van a! Játék ez a szavakkal, és semmi egyéb, de veszedelmes játék, melynek könnyen a haza ihatja meg a levét; könnyelmű játék, melynek vége keserves sírás lehet! Hiszen szent igaz: egyetlen törvény sem örökös; elavul minden idővel, a törvény csak úgy, mint a ruha, s az is igaz, hogy magában véve egy törvény megváltoztatására alkotmányos utón törekedni szabad és törvényes dolog; — de est modus in rebus. Ha valaki egy oly törvény megváltoztatására törekszik, amelyről már bebizonyult, hogy avult vagy célszerűtlen, üdvös dolgot cselekszik, az ellen helyén van a szószéken és sajtó terén izgatni, a közvéleményt annak megdöntésére előkészíteni, megérlelni, ámde oly törvények ellen agitálni, melyekről az ellene törekvők — és csakis ők — csupán hiszik, hogy nem jók, de amelyek még a gyakorlatban nem is alkalmaztattak, s az élet, a tapasztalás még nem szolgáltathatott anyagot sem mellettük, sem ellenük, ilyen törvények ellen izgatni nem egyéb, mint a nép nagy tömegénél megingatni a törvények iránti tiszteletet, aláásni a törvényhozás tekintélyét! És ezt cselekszi az ellenzék minduntalan, siralmas következetességgel ; ezt cselekszi legújabban a bihari körirat is. Szomorú dolog, hogy ezt a mi ellenzékünk be sem látja, pedig ez oly egyszerű és természetes dolog. Mikép lehessen azt várni a nép nagy tömegétől, hogy az tisztelje a törvényt, midőn azt látja, hogy értelmes emberek, jó hazafiak , sőt törvényhozók maguk o rosznak, veszedelmesnek kürtölik azt, mely nem hozhat jót az országra, melyet tehát meg kell változtatni, el kell törülni ! Az ember már ős természeti hajlamánál fogva inkább hajlandó a roszat hinni, mint a jót oly dologról, mely iránt értelmével még nem jött tisztába, s a magyar ember különösen oly keserves iskolán ment keresztül, mely megtanító felülről kevés jót remélni és sok gonosztól félni, így nem csuda, ha könnyen gyökeret ver keblében a rosznak hiedelme, ha elhiszi, hogy csakugyan roszak azok a törvények, amiket nyakára hoztak; és ha már ezt elhitte, akkor igen természetes, hogy egyszersmind megrendül bizalma, tisztelete azok iránt is, kik e törvényeket hozták. Így készítjük aztán elő azt az utat, melynek vége — forradalom vagy absolutismus, mindenesetre: siralom ! Amely párt ily irányban , s méghozzá a legtapintatlanabb modorban, viszi ellenzéki szerepét, azt komoly politikus „kormányképes”-nek el nem ismerheti, s míg ez után megmarad, nem is lesz az soha. Mert ha valamiről, az ilyen téveteg oppositióról el lehet mondani, hogy túl jó a célon, kivívhatja talán vele a mostani többség és kormány bukását, de egyszersmind aláássa lassanként azon erkölcsi alapot, mely a népnek a törvényhozás és alkotmányos kormány iránti kegyeletében, bizalmában áll, amely nélkül minden kormányzás ingataggá, erőtlenné válik, ugyannyira, hogyha — amitől isten óvjon meg bennünket — a baloldal eddigi programmjával s eddig folytatott modorával képes lenne többségre vergődni s kormányra jutni: nem fogna ott szilárdabban állni az ingoványra épített toronynál, erőtlenül és csúfosan fogna csakhamar elbukni, és bukásában igazi drámai hős lenne, mert elmondhatná róla a világ, hogy ő maga készítette elő bukását, ő maga pedig alighanem ismételhetné Metternich szavait: „Aprés moi le deluge!“ De hisz ez már mind el volt mondva az ellenzéknek, ám azért Tisza Kálmán és Bihar vármegye halad a maga utján, rendületlen vaksággal, élesztve a pártoskodás tüzét s hintve a demoralisatio konkolyát; s a jobboldal , mely rendezetlen viszonyaink közt méltán aggódik a haza jövője miatt, akár egyebet se tegyen, mint örökké e megújuló, a parlamentáris alkotmány kifejlődését s ezzel együtt belügyeink szilárdulását gátoló támadások ellenőrzése és visszaverésére fordítsa legjobb erejét. Ilyen oppositio soha semmiféle körülmények közt nem lehet hasznos egy országnak sem, de ránk nézve, a mi viszonyaink közt, valódi csapás, nemzeti szerencsétlenség. S ha ellenzékünk — ami igen valószínű — ezután is az eddig követett balaton halad, úgy valóban nagy szükségünk van az ég izgalmára, hogy tartós békét adjon Európa népeinek, a jobboldal fér fiainak pedig erőt és kitartást, hogy míg egyik kézzel a támadó csapásokat verik vissza, a másikkal lassan-lassan tovább építhessenek az alkotmány épületén s erős várrá szilárdíthassák azt, mert ha a katasztrófa félmunkában talál , akkor bizony megeshelik az a keserves dolog, hogy nem opponálhatunk többé Andrássynak és nem lesz alkalmunk egymással alkotmányosan marakodni. Quod Deus avertat! Ami a bihari fölirat többi részét illeti, azokra nincs mit szólnunk: a megyék demokratikus alapon újjászervezése, bűnügyekben az esküdtszékek behozatala st. az átalánosság terén mozgó laposra eresztett indoklásokkal — oly dolgok, miket bármely jobboldali is készséggel aláír, de amikkel Tisza K. már csak azért is fölcicomázta a tüntető föliratot, hogy úgy lássák, mintha ezek csakis az ellenzék követelései lennének — persze a pecsovics jobboldal ellenében. Csak az a kérdés, hogy midőn kenyértörésre kerül majd a dolog, miként fogják értelmezni azt a „demokratikus alapokon” szervezendő megyét és a községek önkormányzatát, mert ha — amihez erős gyanúnk van — úgy fogják azt értelmezni, hogy 52 státus jönne ki belőle, egy-egy Tisza Kálmánnal és Nyáry Pállal, akkor bizonyosak lehetnek benne, hogy az ilyen „demokratikus alapot” nem írjuk alá. Helyesen mondja e tárgyra vonatkozólag a „P. Lt.” egy talpraesett cikkében: „... ma már nincs szükségünk az államhazalmat zsibbasztani rendileg szervezett testületek által, melyek végre is államot képeznek az államban. Ezeknek helyét a szabadsajtó, szabad gyülésezési jog, vallás- és lelkiismeretszabadság, és az egyéni jogról szóló alaptörvények foglalók el. Az egészséges vérkeringéssel bíró államélet nem ötven és néhány lármázó megye, hanem milliók egyéni szabadságától lesz védve. E milliók szelleme és karja — meg lehet győződve Biharangya — a szabadságot és magyar államot bizonyára jobban meg fogja védeni tudni, mint védték egykor az „alkotmány védbástyái.“ Szeged város rendkívüli közgyűlése sept. 19-én. (Vége.) Olvastatik az iskolaszék elnökének jelentése, mely szerint a helybeli iskolaszék, mint tanhatóság, sőt, Tóth János eddigi elemiigazgatót „népiskolai felügyelővé” választotta és pedig 800 évi fizetéssel 3 évre; továbbá irattárnokot választott évi 400 frt fizetéssel, Bischof Gyula eddigi tanyai tanító személyében; végre egy iskolaszéki szolgát fogadott föl. Elnök szokás szerint reassumuálván a jelentés lényegét, elfogadhatónak tartja részéről az iskolaszék jelentését. Melegen kiemeli Tóth János igazgató érdemeit, fölemlíti 40 éves szolgálatát a népnevelés terén, mely őt hasonló nyugdíjazásra is érdemesíthetné a törvény szerint Nézete szerint a közgyűlés a megállapított fizetésekhez tulajdonképen a törvény alapján nem is szólhatna; a személybeni választás pedig Tóth János, mint a helybeli viszonyok régi és legjobb ismerőjénél, oly szerencsés, hogy mindnyájunk megelégedését méltán igényelheti. Indítványozza tehát a „felügyelői” állás ezen rendszeresítésének Tóth János úr személyében leendő elfogadását , s ezt úgy akarja érteni, hogy nevezett felügyelő ezen választás miatt, és annak folytán jogos nyugdíj-igényeit ne veszítse el. Polczner Jenő: A szőnyegen levő kérdéshez igenis van joga a közgyűlésnek hozzászólani, s ezen jogot a képviselők részére fönntartatni kívánja Mert oly állást töltött be az iskolaszék, mit a népoktatási törvény nem ismer; de azért is jogunk van hozzászólani, mert itt a városi tárról történik rendelkezés, ilyen kérdés pedig mindig a képviselet elé tartozik. Ő ezennel kinyilatkoztatja, hogy az iskolaszék törvényes hatáskörét túllépte. Avagy miért adjunk mi még külön fizetést is valakinek , midőn az iskolaszéki tagok törvény szerint és hivatalból úgyis tartoznak az iskolákat hetenként ingyen meglátogatni? Ezt tudta Tóth János igazgató, midőn az iskolaszéki tagságot elvállalta. Nem pártolja tehát Tóth állását, kinek személye ellen különben nincs kifogása, de nem fogadja el az irattárnoki állomást sem, mert ha van ingyenes jegyző, akkor irattárnok is Éhet. Ennélfogva az egész iskolaszéki jelentést elvettetni kéri. Erre Elnök felolvassa Polczner képviselőnek a törvény 116. és 121. §- ait, melyből kitűnik, hogy az iskolaszék— mint hatóság — tanítókat és gondnokokat választ szabadon, költségvetést tesz sat. Dáni Ferenc: Az elnök által felolvasott törvényszakasz nyomán bővebben cáfolja Pohner Jenőt. Előadja, hogy az iskolaszék nem a közhatósággal ellentétben és dacolva, hanem inkább azzal egyetértve intézi a népnevelés szent ügyét. Szeged ismeretes nagy határa, annak területén kinnlevő nem kevesebb, mint 20 tanyai iskola — összevetve a belvárosiakkal, összesen 43 iskola — sőt idevéve a helvét és ágostai iskolákat is, mindössze 45 elemi népi iskola, megdönthetlenül és hangosan kiáltják a tanfelügyelői állás szükségét. A nevelés és tanítás egysége és egyöntetű iránya is mellőzhetlenné teszi azt; ezáltal mindamellett az iskoláknak bűnösen a városban az iskolaszéki tagok általi látogatása nincs föloldva. Legyen meggyőződve Pohner képviselő, hogy e jogot és kötelességet a tagok szívesen gyakorolják. Ámde azt kérdem tőle: várjon kívánhatnia, hogy valaki kocsit fogadjon, magát saját költségén élelmezze és a tanyai iskolák látogatásában napokat eltöltsön?! (Fölkiáltások: „Ez nem lehet!“) Ha ez nem lehet, akkor a pénzzel való folytonos ellátás többe kerülne, mint Tóth János úr állásának egyszer mindenkorra rendszeresítése. Tegyen csak magának mindenki egy kis számítást, azonnal meggyőződik róla. Ha pedig a tanyai iskolákra s ott a törvények életbeléptetésére nem lesz folytonos felügyelő, akkor bízvást be lehet azokat zárni : a belefektetett tőke elvesz, a nép pedig tudatlanságban marad. De szükséges ezen állás még azért is, mert a néptanítók a „felügyelő” által lesznek összeköttetésben az iskolaszékkel. Ilyen állásra pedig legalkalmasbnak találta az iskolaszék bizalma Tóth János volt igazgatót, ezen mindnyájunk által ismert és tisztelt érdemes férfiút. Az irattárnoki állomás szintén föltétlenül szükségesnek mutatkozik, nemcsak azért, mert jeles jegyzőnknek más és bokros dolgai vannak, hanem azért is, mert sokszor naponként beadványok jönnek s a határozatok leírása és kiadására egyén szükséges. Bischof Gyula, ki beteges voltánál fogva a tanítói előadásra most már nem alkalmazható, — ezen irodai teendőket képes elvégezni. A szolga félfogadását talán indokolnom is fölösleges. Ezek után ajánlom az átirat elfogadását egész terjedelmében a t. képviselők kegyeibe. (Nagy helyeslés) Taschlernek: Ellene van az iskolaszéki átiratnak és rendelkezéseknek. Nézete szerint az iskolaszék sohasem mondhatja azt, hogy „ezt és azt én felállítottam“, sem ezen önjogú intézkedést a törvényre nem állapíthatja, legkevésbé pedig akkor, midőn a község pénztáráról van szó; e részben tehát teljesen osztja Pohner nézetét. Ezzel azonban — folytatja szónok — korántsem akarom azt mondani, hogy a tervezett állomások szükségtelenek , sőt részemről szükségeseknek vallom azokat arra nézve, hogy a néptanítás egyöntetű legyen. Az állomás betöltésére nézve pedig én is teljes elismeréssel vagyok Tóth János érdemei iránt, sőt azt mondom, hogyha ez állomás szükséges , erkölcsi kötelességünk erre ötöt választani. Nemkülönben az irattárnak állása, meggyőződésem szerint, szintén szükséges, mert azon teendőket a jegyzőtől méltányosan kívánni nem lehet, főleg ha meggondoljuk , hogy statisztikai adatokat is kell beszerezni. Az én véleményem tehát a szóban levő átiratra nézve odairányul, hogy az csak egyszerű javaslat és ide áttett tervezet , s ennek folytán én azt elfogadom és jóváhagyó tudomásul veszem. Meg nem állhatom azonban, hogy ezúttal mindjárt ki ne jelentsem, hogy én az elnök úrnak Tóth János nyugdíj-igényeire kijelentett nézetét nem osztom; ezt ne is említsük föl, mert nevezett felügyelő urat eddigi állomására az állam nevezte ki, éspedig mint a tanítórend egyik szerzetes tagját. Szerintem tehát még függő kérdés: várjon a város neki nyugdíjat adni köteles volna-e vagy nem ? Szabó János azt kérdi Pohnertől: meglátogatja-e e hetenként a tanyai iskolákat saját költségén, hajlandó-e erre? A népnevelésről van szó, tehát itt is fukarkodjunk ? hát nem jut eszünkbe az eset, midőn a közgyűlési meghívó elmegy a képviselőhöz, s az apa — mert maga olvasni nem tud — azt mondja fiának: „olvasd el, mi van ezen cédulán?“ a fiú azt feleli: „apám uramat a közgyűlésbe hívják!“ (Nagy derültség.) Pohner Jenő: Replikáz Dáninak, de nem felel Szabó János kérdésére. Dobó Miklós: Azt kérdem a 1. közgyűléstől és csakis erről lehet szó: váljon törvényes és szükséges-e Tóth János úr állása? e két szempontból óhajtok röviden a tárgyhoz szólani. Az elsőre világosan megfelel a törvény 121. §-a, mely több pontban sorolja elő az iskolaszék kötelességeit. Egyik pont azt