Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-09-26 / 77. szám

T Betenkint kétszer, vasárnap és csü­törtöikéin reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények kül­dendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . . 4 frt. Egész évre . . . 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban­; Pesten Neumann A. I-ső magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2 i. sz. Bécsben Haasenstein és Vogler (neuer Markt Nro 11.) és Oppelik A., — Maria/m. Frankfurtban Haasenstein és Vogier hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Sachse és társánál; Páriában Havas, Lafitte , Bullier és társánál. 77-ik Vasárnap, szepte 1869. tzenegyedik évfolyam. POLITIKÁT ÉS VEGY­EST­ART­ALMU KÖZLÖNYZ. Megjelen: Előfizetési föltételek: Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két ■ szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellet kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 újkrajcár. A bihari manifestum. i­. Szeged , szept. 20-án 1869. Ha nem tudnók is, hogy a szóbanforgó föliratot, illendő szónoklat kíséretében, maga Tisza Kálmán nyújtotta be Biharvármegye közgyűlésén, ráismernénk a döcögős­irályról, a nehéz kaliberű bombaszt ágyukról, hogy ez az ő műve; ráismernénk, ha egyébről nem, arról, hogy a törvényhozás és törvény iránti tisztelet nyomatékkal van benne kife­jezve, különösen a következő szavakban: „Tudjuk, érezzük mi kötelességünket hazánk törvényhozásának határozataival , szentesített törvényeinkkel szemben, és valamint teljesítet­tük eddig, úgy teljesítendjük e kötelességet mindenho Ez az, ami egyik fő jellemvonása Tisza Kálmán ál­amférfiúi nyilatkozványainak s egy­­átalán az ellenzék működésének. Minden el­lenzéki programaiban, szó- és írásbeli nyi­latkozatban, a tiszta hazafias szándék s a lojalitás mentőhorgonyául, ott van e frázis mindig, valahányszor egy alig meghozott szentesített törvény ellen agitálnak; sohasem feledik ők el ilyenkor erélyesen hangsúlyozni a törvény és törvényhozás iránti tiszteletet, és azt hiszik — föl kell tennünk , hogy azt hiszik — hogy ezzel aztán törekvésük célja indokolva és mentve van, és nem látják be — föl kell tennünk, hogy nem látják be — hogy ugyanakkor, midőn e tiszteletet han­goztatják , törekvésükkel és az ellenkezőt f­ordítják elő, és szavaikat tetteikkel hazud­tolják meg. Ha aztán megtámadják őket a törvény elleni izgatásaikért, akkor rendesen előállnak e frázissal s védő pajzsként tartják azt ma­guk elé, mondván: „Hát nem tiszteljük-e mi a törvényt? Igenis, csak úgy tiszteljük, mint ti (!) mi alkotmányos, törvényes utón törek­szünk annak megváltoztatására! És ez sza­bad, ez nem i­érti a törvény iránti tiszte­letet!“ És ezt oly hangon mondják, melyből azt lehet kivenni, hogy még nekik áll följebb! De, uraim, nem addig van a! Játék ez a szavakkal, és semmi e­gyéb, de veszedel­mes játék, melynek könnyen a haza ihatja meg a levét; könnyelmű játék, melynek vége keserves sírás lehet! Hiszen szent igaz: egyetlen törvény sem örökös; elavul minden idővel, a törvény csak úgy, mint a ruha, s az is igaz, hogy­ magában véve egy törvény megváltoztatására alkotmá­nyos utón törekedni szabad és törvényes do­log; — de est modus in rebus. Ha valaki egy oly törvény megváltoztatására törekszik, amelyről már bebizonyult, hogy avult vagy célszerűtlen, üdvös dolgot cselekszik, az el­len helyén van a szószéken és sajtó terén izgatni, a közvéleményt annak megdöntésére előkészíteni, megérlelni, ámde oly törvények ellen agitálni, melyekről az ellene törekvők — és csakis ők — csupán hiszik, hogy nem jók, de amelyek még a gyakorlatban nem is al­kalmaztattak, s az élet, a tapasztalás még nem szolgáltathatott anyagot sem mellettük, sem ellenük, ilyen törvények ellen izgatni nem egyéb, mint a nép nagy tömegénél meg­ingatni a törvények iránti tiszteletet, aláásni a törvényhozás tekintélyét! És ezt cselekszi az ellenzék minduntalan, siralmas követke­zetességgel ; ezt cselekszi legújabban a bihari körirat is. Szomorú dolog, hogy ezt a mi ellenzé­künk be s­em látja, pedig ez oly egyszerű és természetes dolog. Mikép lehessen azt várni a nép nagy tömegétől, hogy az tisz­telje a törvényt, midőn azt látja, hogy ér­telmes emberek, jó hazafiak , sőt törvényho­zók maguk o rosznak, veszedelmesnek kürtölik azt, mely nem hozhat jót az országra, me­lyet tehát meg kell változtatni, el kell törülni ! Az ember már ős természeti hajlamánál fogva inkább hajlandó a roszat hinni, mint a jót oly dologról, mely iránt értelmével még nem jött tisztába, s a magyar ember különösen oly keserves iskolán ment keresz­tül, mely megtanító felülről kevés jót remélni és sok gonosztól félni, így nem csuda, ha könnyen gyökeret ver keblében a rosznak hiedelme, ha elhiszi, hogy csakugyan roszak azok a törvények, amiket nyakára hoztak; és ha már ezt elhitte, akkor igen természe­tes, hogy egyszersmind megrendül bizalma, tisztelete azok iránt is, kik e törvényeket hozták. Így készítjük aztán elő azt az utat, melynek vége — forradalom vagy absolutis­­mus, mindenesetre: siralom ! Amely párt ily irányban , s még­hozzá a legtapintatla­nabb modorban, viszi ellenzéki szerepét, azt komoly politikus „kormányké­­pes”-nek el nem ismerheti, s míg ez után megmarad, nem is lesz az soha. Mert ha valamiről, az ilyen téveteg oppositióról el lehet mondani, hogy túl j­ó a célon, kivív­hatja talán vele a mostani többség és kor­mány bukását, de egyszersmind aláássa las­sanként azon erkölcsi alapot, mely a népnek a törvényhozás és alkotmányos kormány iránti kegyeletében, bizalmában áll, amely nélkül minden kormányzás ingataggá, erőtlenné válik, ugyannyira, hogyha — amitől isten óvjon meg bennünket — a baloldal eddigi pro­­gramm­jával s eddig folytatott modorával ké­pes lenne többségre vergődni s kormányra jutni: nem fogna ott szilárdabban állni az ingoványra épített toronynál, erőtlenül és csúfosan fogna csakhamar elbukni, és buká­sában igazi drámai hős lenne, mert elmond­hatná róla a világ, hogy ő maga készítette elő bukását, ő maga pedig aligha­nem­ ismé­telhetné Metternich szavait: „Aprés moi le deluge!“ De hisz ez már mind el volt mondva az ellenzéknek, ám azért Tisza Kálmán és Bihar vármegye halad a maga utján, rendület­len vaksággal, élesztve a pártoskodás tü­zét s hintve a demoralisatio konkolyát; s a jobb­oldal , mely rendezetlen viszonyaink közt méltán aggódik a haza jövője miatt, akár egyebet se tegyen, mint örökké e megújuló, a parlamentáris alkotmány kifejlődését s ez­zel együtt belügyeink szilárdulását gátoló támadások ellenőrzése és visszaverésére for­dítsa legjobb erejét. Ilyen oppositio soha semmiféle körülmé­nyek közt nem lehet hasznos egy országnak sem, de ránk nézve, a mi viszonyaink közt, valódi csapás, nemzeti szerencsétlenség. S ha ellenzékünk — ami igen valószínű — ezután is az eddig követett balaton halad, úgy való­ban nagy szükségünk van az ég izgalmára, hogy tartós békét adjon Európa népeinek, a jobboldal fér fiainak pedig erőt és kitartást, hogy míg egyik kézzel a támadó csapásokat verik vissza, a másikkal lassan-lassan tovább építhessenek az alkotmány épületén s erős várrá szilárdíthassák azt, mert ha a katasz­trófa félmunkában talál , akkor­­ bizony megeshelik az a keserves dolog, hogy nem opponálhatunk többé Andrássynak és nem lesz alkalmunk egymással alkotmányosan mara­kodni. Quod Deus avertat! Ami a bihari fölirat többi részét illeti, azokra nincs mit szólnunk: a megyék de­mokratikus alapon újjászervezése, bűnügyek­ben az esküdtszékek behozatala s­­­t. az átalánosság terén mozgó laposra eresztett indoklásokkal — oly dolgok, miket bármely jobboldali is készséggel aláír, de amikkel Tisza K. már csak azért is fölcicomázta a tüntető föliratot, hogy úgy lássák, mintha ezek csakis az ellenzék követelései lennének — persze a pecsovics jobboldal ellenében. Csak az a kérdés, hogy midőn kenyértörésre kerül majd a dolog, miként fogják értelmezni azt a „demokratikus alapokon” szervezendő megyét és a községek önkormányzatát, mert ha — amihez erős gyanúnk van — úgy fog­ják azt értelmezni, hogy 52 státus jönne ki belőle, egy-egy Tisza Kálmánnal és Nyáry Pállal, akkor bizonyosak lehetnek benne, hogy az ilyen „demokratikus alapot” nem írjuk alá. Helyesen mondja e tárgyra vonatkozólag a „P. Lt.” egy talpraesett cikkében: „... ma már nincs szükségünk az államhazalmat zsib­basztani rendileg szervezett testületek által, melyek végre is államot képeznek az állam­ban. Ezeknek helyét a szabadsajtó, szabad gyülésezési jog, vallás- és lelkiismeretszabad­­ság, és az egyéni jogról szóló alaptörvények foglalók el. Az egészséges vérkeringéssel bíró államélet nem ötven és néhány lármázó me­gye, hanem milliók egyéni szabadságától lesz védve. E milliók szelleme és karja — meg lehet győződve Biharangya — a szabadságot és magyar államot bizonyára jobban meg fogja védeni tudni, mint védték egykor az „alkotmány védbástyái.“ Szeged város rendkívüli köz­gyűlése sept. 19-én. (Vége.) Olvastatik az iskolaszék elnökének jelen­tése, mely szerint a helybeli iskolaszék, mint tanhatóság, sőt, Tóth János eddigi elemi­­igazgatót „népiskolai felügyelővé” választotta és pedig 800 évi fizetéssel 3 évre; továbbá irattárnokot választott évi 400 frt fizetéssel, Bischof Gyula eddigi tanyai tanító szemé­lyében; végre egy iskolaszéki szolgát foga­dott föl. Elnök szokás szerint reassumuálván a jelentés lényegét, elfogadhatónak tartja részé­ről az iskolaszék jelentését. Melegen kiemeli Tóth János igazgató érdemeit, fölemlíti 40 éves szolgálatát a népnevelés terén, mely őt hasonló nyugdíjazásra is érdemesíthetné a törvény szerint Nézete szerint a közgyűlés a megállapított fizetésekhez tulajdonképen a törvény alapján nem is szólhatna; a személy­­beni választás pedig Tóth János, mint a helybeli viszonyok régi és legjobb ismerőjé­nél, oly szerencsés, hogy mindnyájunk meg­elégedését méltán igényelheti. Indítványozza tehát a „felügyelői” állás ezen rendszeresíté­sének Tóth János úr személyében leendő el­fogadását , s ezt úgy akarja érteni, hogy ne­vezett felügyelő ezen választás miatt, és an­nak folytán jogos nyugdíj-igényeit ne ve­szítse el. Polczner Jenő: A szőnyegen levő kér­déshez igenis van joga a közgyűlésnek hozzá­­szólani, s ezen jogot a képviselők részére fönntartatni kívánja Mert oly állást töltött be az iskolaszék, mit a népoktatási törvény nem ismer; de azért is jogunk van hozzá­szólani, mert itt a városi tárról történik ren­delkezés, ilyen kérdés pedig mindig a kép­viselet elé tartozik. Ő ezennel kinyilatkoz­tatja, hogy az iskolaszék törvényes hatáskö­rét túllépte. Avagy miért adjunk mi még külön fizetést is valakinek , midőn az iskola­széki tagok törvény szerint és hivatalból úgyis tartoznak az iskolákat hetenként ingyen meg­látogatni? Ezt tudta Tóth János igazgató, midőn az iskolaszéki tagságot elvállalta. Nem pártolja tehát Tóth állását, kinek személye ellen különben nincs kifogása, de nem fo­gadja el az irattárnoki állomást sem, mert ha van ingyenes jegyző, akkor irattárnok is Éhet. Ennélfogva az egész iskolaszéki jelen­tést elvettetni kéri. Erre Elnök felolvassa Polczner képviselőnek a törvény 116. és 121. §- ait, melyből ki­tűnik, hogy az iskolaszék— mint hatóság — tanítókat és gondnokokat választ szabadon, költségvetést tesz s­a­t. Dáni Ferenc: Az elnök által felolvasott törvényszakasz nyomán bővebben cáfolja Poh­­­ner Jenőt. Előadja, hogy az iskolaszék nem a közhatósággal ellentétben és dacolva, ha­nem inkább azzal egyetértve intézi a népne­velés szent ügyét. Szeged ismeretes nagy határa, annak területén kinnlevő nem ke­vesebb, mint 20 tanyai iskola — összevetve a belvárosiakkal, összesen 43 iskola — sőt idevéve a helvét és ágostai iskolákat is, mindössze 45 elemi népi iskola, megdönthet­­lenül és hangosan kiáltják a tanfelügyelői állás szükségét. A nevelés és tanítás egysége és egyöntetű iránya is mellőzhetlenné teszi azt; ezáltal mindamellett az iskoláknak­ bű­nösen a városban az iskolaszéki tagok általi látogatása nincs föloldva. Legyen meggyő­ződve Poh­ner képviselő, hogy e jogot és kö­telességet a tagok szívesen gyakorolják. Ámde azt kérdem tőle: várjon kívánhatni­a, hogy valaki kocsit fogadjon, magát saját költségén élelmezze és a tanyai iskolák látogatásában napokat eltöltsön?! (Fölkiáltások: „Ez nem lehet!“) Ha ez nem lehet, akkor a pénzzel való folytonos ellátás többe kerülne, mint Tóth János úr állásának egyszer mindenkorra rendszeresítése. Tegyen csak magának min­denki egy kis számítást, azonnal meggyőző­dik róla. Ha pedig a tanyai iskolákra s ott a törvények életbeléptetésére nem lesz foly­tonos felügyelő, akkor bízvást be lehet azo­kat zárni : a belefektetett tőke elvesz, a nép pedig tudatlanságban marad. De szükséges ezen állás még azért is, mert a néptanítók a „felügyelő” által lesznek összeköttetésben az iskolaszékkel. Ilyen állásra pedig legal­­kalmasbnak találta az iskolaszék bizalma Tóth János volt igazgatót, ezen mindnyájunk által ismert és tisztelt érdemes férfiút. Az irattárnoki állomás szintén föltétlenül szükségesnek mutatkozik, nemcsak azért, mert jeles jegyzőnknek más és bokros dolgai van­nak, hanem azért is, mert sokszor napon­ként beadványok jönnek s a határozatok le­írása és kiadására egyén szükséges. Bischof Gyula, ki beteges voltánál fogva a tanítói előadásra most már nem alkalmazható, — ezen irodai teendőket képes elvégezni. A szolga félfogadását talán indokolnom is fölös­leges. Ezek után ajánlom az átirat elfogadását egész terjedelmében a t. képviselők kegyeibe. (Nagy helyeslés) Tas­c­hl­er­­nek: Ellene van az isko­laszéki átiratnak és rendelkezéseknek. Nézete szerint az iskolaszék sohasem mondhatja azt, hogy „ezt és azt én felállítottam“, sem ezen önjogú intézkedést a törvényre nem állapít­hatja, legkevésbé pedig akkor, midőn a köz­ség pénztáráról van szó; e részbe­n tehát tel­jesen osztja Poh­ner nézetét. Ezzel azonban — folytatja szónok — korántsem akarom azt mondani, hogy a tervezett állomások szük­ségtelenek , sőt részemről szükségeseknek vallom azokat arra nézve, hogy a néptanítás egyöntetű legyen. Az állomás betöltésére nézve pedig én is teljes elismeréssel vagyok Tóth János érdemei iránt, sőt azt mondom, hogyha ez állomás szükséges , erkölcsi köte­lességünk erre ötöt választani. Nemkülönben az irattárnak állása, meggyőződésem szerint, szintén szükséges, mert azon teendőket a jegyzőtől méltányosan kívánni nem lehet, főleg ha meggondoljuk , hogy statisztikai adatokat is kell beszerezni. Az én vélemé­nyem tehát a szóban levő átiratra nézve oda­irányul, hogy az csak egyszerű javaslat és ide áttett tervezet , s ennek folytán én azt elfogadom és jóváhagyó tudomásul veszem. Meg nem állhatom azonban, hogy ezúttal mindjárt ki ne jelentsem, hogy én az elnök úrnak Tóth János nyugdíj-igényeire kijelen­tett nézetét nem osztom; ezt ne is említsük föl, mert nevezett felügyelő urat eddigi állo­mására az állam nevezte ki, és­pedig mint a tanító­rend egyik szerzetes tagját. Szerin­tem tehát még függő kérdés: várjon a város neki nyugdíjat adni köteles volna-e vagy nem ? Szabó János azt kérdi Poh­nertől: meg­látogatja-e e hetenként a tanyai iskolákat saját költségén, hajlandó-e erre? A népne­velésről van szó, tehát itt is fukarkodjunk ? hát nem jut eszünkbe az eset, midőn a köz­gyűlési meghívó elmegy a képviselőhöz, s az apa — mert maga olvasni nem tud — azt mondja fiának: „olvasd el, mi van ezen cé­dulán?“ a fiú azt feleli: „apám uramat a köz­gyűlésbe hívják!“ (Nagy derültség.) Poh­ner Jenő: Replikáz Dáninak, de nem felel Szabó János kérdésére. Dobó Miklós: Azt kérdem a 1. köz­gyűléstől és csakis erről lehet szó: váljon törvényes és szükséges-e Tóth János úr állása? e két szempontból óhajtok röviden a tárgyhoz szólani. Az elsőre világosan megfelel a tör­vény 121. §-a, mely több pontban sorolja elő az iskolaszék kötelességeit. Egyik pont azt

Next