Szegedi Híradó, 1871. január-június (13. évfolyam, 1-78. szám)

1871-05-28 / 64. szám

1871. Tizenharmadik évfolyam. Megjelen: hetenkint 3-szor, szerdán, pénteken és vasárnap reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők ; iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők. zSegeden házhozhordással és vidékre postán- Egész évre ... . 8 frt.­­ Félévre . ... 4 frt. Évnegyedre ... 2 frt. / 64-ik szám. Vasárnap, május 28-án. Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két­szerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett ked­vezőbb föltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr. A „Nyilttér“-ben a négyhasábos petitsor igtatási dija 15 krajcár. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre . . . 7 frt.­­ Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, Pesten­­Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, Kigyó-utca 6. szám; Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wollzeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynököknél; Majia m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Párisban Havas, Laflite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában. Paris bevétele. Midőn Páris borzasztó nélkülözé­sek nyomása alatt, hősies védelem után, mely a francia nevet uj dicsőséggel kör­nyezte és az ellenségben is tiszteletet gerjesztett, a poroszok kezébe esett, senki sem hitte volna, hogy ugyanazon Páris rövid idő múlva az első tragé­diának gúnymását fogja játszani; hogy ugyanazon fegyverrel, amelylyel a ha­zát és a szabadságot védelmezte, saját és az egész nemzet becsületében fog gázolni. A váratlan megtörtént, és a ro­­konszenv, melyet a világváros első el­szánt és kitartó küzdelme kebleinkben keltett, előbb szánalommá, utóbb utálattá változott át. A gyilkoló csatákban el­lenség által kiontott francia vér még párolgott, midőn már is a testvér test­vér ellen fordult és vak szenvedélyében a kegyetlen és szerencsétlen háború egyetlen nemes vívmányát, a köztársági kormányformát , kockáztatta; a földúlt ország még alig jutott lélegzethez a reá mért iszonyú csapás után , midőn már­is saját gyermekei új csapással fenyegették........... Két hónapon át dühöngött Páris­ban a lázadás, két hónapon át ölte francia a franciát és míg a forradalom alatt a „község“ rögtönítélőszéke a „kormány“ embereit naponként nyakti­­lóztatta, most a „rend és csend“ hely­reállítása után a kormány a szigorú visszatolással nem fog késni; tehát a kölcsönös öldöklések és kivégeztetések ideje Páris elestével még nem folyt le. Szomorú, de egyszersmind undorító kép az, mely elénk tárul, és habár nem le­het tagadni, hogy a kormány tekintélye a legnagyobb erély kifejtését kívánja, mégis máskép ítélünk ugyanazon csele­kedetek felől, ha egyszer a felkorbá­csolt szenvedélyek befolyása, másszor a higgadt ész uralma alatt vitetnek vég­hez. Nem menthetjük a „község“ em­bertelen tetteit, mivel a polgárháborút egyátalján és határozottan elítéljük; de attól tartunk, hogy a kormány a tör­vényesség pajzsa alatt szintén a vég­letekig fog menni , hogy nem a jog, hanem a boszu fegyvereit fogja alkal­mazni .... A párisi forradalmat­­eredetileg a nemzetgyűlés szükkeblű­sége szülte, mely a nagyobb városoknak saját, belügyeikre vonatkozó önkormányzatát majdnem a megsemmisítésig megszok­ta. Páris, Fran­ciaország büszke feje, e megaláztatást nem tűrhette és a megsértett autonómia nevében fölszólalt és tiltakozott — hasz­talanul. Miután tehát a kormány a köz­ség jogait a maga részére bitorolta, a község sem elégedett meg többé ed­digi hatáskörével és a kormány jogaival ruházta föl magát; így jön a szervezési kérdésből politikai. Páris a múlt évben proklamált respublikát el nem ismerte és egészen új alapra fek­tetett köztársaságot hirdetett ki : ez alap a socialismus gyökeredzett, mely csakhamar­­a communismus alakjában lé­pett fölszínre. Azonban sajátságos, hogy épen az általános közösség, egyenlőség és testvériség, sőt a legtágasabb sza­badságjelszava alatt Páris egész Fran­ciaországnak nemcsak legelső központ­ja, hanem ura is akart lenni, mert csakhamar eltért azon első nézetétől, hogy mintájára minden nagyobb vá­ros képezzen ily központot, melyek egy­mással foederatív kapcsolatban legye­nek. Az eredeti vezéreszmék mindin­kább eltűntek és minél tovább tartott a lázadás , annál ingadozóbb lett a Pro­gramm, míg végre egészen elpárolgott és helyében az első nagy forradalom rémidejének ma­rad­ása lépett. A terrorizmus és a nyaktiló kez­dett uralkodni és a véres munka folyama alatt egyik rendelet, egyik határozat a másikat érte. — Aljasság és őrültség együttes lépést tartottak egymással : templomok, klastromok és bankok a fosztogatók kezeire kerültek, a magán­vagyon sem volt többé biztos és a sze­mélyes bátorság hajszálon függött. A vandaliszmussal szövetkezett és nemcsak Thiers palotája, hanem a Vendome­­szobor , a francia dicsőség e jelvénye, is leromboltatott. A mindinkább növe­kedő veszélyben a „község“ hatalmá­nak egy részét az általa kinevezett kü­lönféle bizottságokkal osztotta; e bi­­bizottságok egymás közt és a községgel viszálykodtak, úgy, hogy végre minden hatalom egy diktátor kezeiben öszpon­­tosult; — e diktatúra is csak napokig tartott, mert a gyanúsítás, bizalmatlan­ság és irigység szelleme minden intéz­ményt, minden egyéniséget rövideden fölemésztett. Ilyen volt Páris helyzete, midőn Frankfurtban Francia és Németország közt a végleges béke megköttetett. Csak­is e békekötés után, mely egyszersmind a jelen francia kormány erkölcsi elisme­rése, volt Thiers azon helyzetben, hogy Páris ellen egész erejével föllépjen és igen természetes , hogy a kimerült és pártoskodás által végkép elgyengült vá­ros végre hatalmába esett. Íme, egy francia sereg vonul Párisba mint ellen­ség, hol a rendetlenséget, a fölforgatást, a chaoszt és a­­ nyomort találja, és mig lakosainak egyik része e sereget mint fölszabadi­tóját üdvözli , addig a másik része reszketve hajol meg vagy búvik el előtte, mint boszuló nemezis előtt. K. L. Rónay Lajos főispán beiktatása. Szegvár, május 22. Aki Csongrád vármegyének helyzetét is­meri, az tudja fölfogni igazán, mily nagy je­lentőségű volt a mai nap reánk nézve. — Nekünk évek óta kellett volna már főispán, nem azért, mert főispánunk nem volt, hanem azért, mert a meglevő betegeskedése miatt nem vehetett részt annyira a kormányban, mint amennyire kellett és akart volna, így azután a kormányon levők tapintatlan­sága miatt a megyei élet olyanná lett, hogy „nem lelé senki a vármegyét a vármegyében.“ A társadalom minden rétegében éreztük e viszonyok változásának szükségét; az új főispán kinevezése tehát már előre, személyé­nek ismerése nélkül is, élénk visz­hangra ta­lált a megyében, esannyira, hogy i. é. május hó 20-án, midőn Kis-Zomborról­­ Makó felé H.-M.-Vásárhelyen keresztül bevonulását tar­totta, a vármegye határától kezdve Szegvárig, útja diadalmenethez volt hasonló; a járások határánál a járásbeli tisztség, községek, egy­házak küldöttei s ezeken kivül mindenütt nagyszámú és díszes bandérium fogadta ; Szegváron pedig az összes megyei tisztikar Kósa László m. alispán vezérlete alatt várta, hová midőn tarackdurrogások közt megérke­zett, nevezett alispán által a helyzethez illő igen talpraesett beszéddel üdvözöltetett, melyre főispán ur röviden, de roeghatottan válaszolt. Ezen beszédére nem terjeszkedünk ki, de le­hetetlen röviden nem ecsetelni egy jelenetet, melynek ugyanekkor voltunk tanúi A főispán ur ő misgát ugyanis a széképület termébe a tisztikaron kivül számosan követték a föld­népe közül is, kik közé menvén ő misga, kö­vetkezőkép szólott hozzájok : „Köszönöm kel­méteknek is, hogy eljöttek, és tudtokra adom, hogy a hozzám tanácsért folyamodók részére ajtóm mindig nyitva áll, s nem kérdezem: szegény-e, gazdag-e, aki hozzám belép, ha­nem azt tanácsomban s oltalmamban részesí­tem.* Menydörgő éljenek követték e nemes szavakat, s az ilyen, e teremben rég nem hal­lott, őszinte s minden affektálás nélkül tett nyilatkozatok annyira megtették hatásukat, hogy azontúl jobboldali, baloldali együtt él­tette a főispánt, így virradt föl a beigtatásra kitűzött nap május 22-ike. Már megelőző dél­­után oly számmal érkeztek a bizottmányi ta­gok és küldöttségek, s e szám az igtatásra kitűzött nap reggelén oly nagyra nőtt, hogy elmondhatni, miszerint ily díszes és nagy­számú közönséget Szegvár még nem igen lá­tott. A beig­atás előtt az egyházak, községek küldöttsége, az ügyvédi kar és a megyebeli honvédtisztek tisztelgését fogadta a főispán , majd az ünnepélyes isteni tisztelet után kö­vetkezett maga az igtatás. Az összes tiszti­kar , a bizottmányi tagok nagy része dísz­­m­agyar ruhában zsúfolásig megtöltötték a nagytermet annyira, hogy egypár százra te­hető azok száma, kik be nem fértek. A szo­kásos meghívás után megjelent ő­ilsga, lá­tására kitört az öröm, s a lelkesedés dörgő tapsokban és éljenekben nyilvánult. Fölolvas­tatván a kinevezési okmány; erre a főispán következő remek beszédet tartott: Belügyminiszter ő­nmagának felolvasott intézményéből értesülni méltóztatott a t. bi­zottmány, mikép­p cs. kir. apostoli Felsége engem a megye főispánjává legkegyelmeseb­ben kinevezni méltóztatott, — midőn ezen minőségben a tisztelt megye érdemes bizott­mánya tagjainak díszes körében először meg­jelenni, és főispáni székemet, a legfelsőbb parancsnak hódolva, ünnepélyesen elfoglalni szerencsés lennék, a tisztelt bizottmányt ösz­­szesen és annak minden egyes tagját ezennel a legszivélyesebben üdvözlöm. ■Őszintén megvallom, az öröm és aggo­dalom vegyes érzülete fogta el némileg keb­lemet akkor, midőn főispáni kineveztetésem­­nek legelőbb hírét vettem ; örömömnek oko­zója az volt, hogy ép Csongrád vármegye vezetésével bízattam meg, mely megyének összes lakossága majdnem kizárólag azon nemzettesthez tartozik, mely e hazának his­tóriai nevet és históriai dicsőséget kölcsön­zött a múltban, és lelkem mélyéből meg va­gyok róla győződve, hogy ezen dicső hagyo­mányokhoz híven, követve a józan megfonto­lás által igényelt higgadt ész tanácsát, s ke­rülve a túlbizakodást, mely már annyi nem­zet lételét semmisítette meg, a jövőben is oly állást foglaland el, mely e hazának nagy­ságát, dicsőségét fogja a legdúsabban ered­ményezni. Számoltam reá, és örömmel látom, hogy e számításomban nem csalatkoztam meg, mi­kép a bizottmány t. tagjainak díszes koszo­rújában számtalan régi jó barátot és isme­rőst fogok megpillanthatni, akikkel, ha mind­járt, nem is e megyében, de mindenesetre életünk legszebb részén keresztül egy zászló alatt küzdöttünk hazánk alkotmányos szabad­sága és függetlenségének megóvása mellett, és ezen férfiak, de egyátalán minden jóra törekvő honfinak szíves közreműködésére szá­molni jogosultnak érzem magamat, mert cé­lom nekem sem más és nem is lehet más, mint minden igaz, becsületes, jó hazafinak, és ez hazánk és megyénknek jóléte, boldogsága. Hogy ezen főispáni széket némi aggo­dalommal foglalom el, oka abban rejlik, mert nem vagyok biztos, váljon méltó utódja le­szek-e azon számos kitűnő, nagy tehetségű ha­zafiaknak, akik előttem ezen főispáni széket alkotmányos és törvényes uton elfoglalva tar­tották , hogy a hosszú sorozatba hátrább ne menjek, mégis tisztelettel kell meghajolnom közvetlen elődöm, méltóságos horgosi Kárász Benjamin urnak bokros érdemei előtt, aki életének javát, mint tántoríthatatlan igaz ha­zafi, részint mint alispán, részint mint főis­pán, a legvészterhesb időben is e megye és népe jólétének előmozdítására szentelte, és aki a közügyek iránti különös érdeklődése miatt csak akkor kérte magát főispáni hiva­talától legkegyelmesebben felmentetni, midőn előrehaladott aggkora és az ebből természet­szerűen folyó gyengélkedő testi állapota a további működést egyátalán lehetlenné tette, és ekkor is fájdalommal vált meg e megyei élettől, mint erről biztosíthatom önöket uraim, mert hiszen ezen megyei élet volt neki él­tető eleme, itt töltötte fiatalságát, itt élte át férfikorát, egy szóval, itt vannak, sőt itt ma­radtak életének, örömeinek és boldogságának legszebb emlékei ; meg vagyok róla győződve, hogy Csongrád vármegyének összes közön­sége hosszú ideig hálás szívvel és érzelem­mel fog eredménydús működésére visszaemlé­kezni. Aggodalmamat növeli azon körülmény, hogy ismerem a feladat és a felelősség óriási nagyságát egyrészt, másrészt ismerem urom és tehetségem csekélységét is, és hogy mégis vállalkoztam, annak oka: a legfelsőbb pa­rancs iránti köteles engedelmességen túl az, hogy bizton számoltam reá, mikép a bizott­mány­­. tagjai bölcs tanácsaik és hosszas gyakorlat által szerzett tapasztalataikkal en­gem hazafias törekvésemben támogatni és istápolni szívesek leendenek. A sors szeszélyes változásai után el­végre eljutottunk oda, uraim, hogy adminis­tratív viszonyaink önmagunk által rendeztet­­hettek, és ha az idevágó legújabb törvé­nyeink mindenkinek vágyait és óhajtásait nem is elégítik ki, nyugodjanak meg az ille­tők, hogy alkotmányos országban a többség akarata az egyedüli jogosult hatalom, és hogy isten segedelmével elmondhatjuk azt, hogy Magyarország ma már ura saját sorsának.­­ Meglehet, hogy a köztörvényhatóságok és községek rendezéséről szóló törvények, mint minden emberi kézből kikerült munka, nem tökéletesek; meglehet, hogy minden igények­nek, minden vágyaknak tökéletesen nem fe­lelnek meg, de az az egy igaz, hogy ezen törvények által rendszerbe öntetett az admi­­nistratio, ami, úgy hiszem, országos kívánat volt, léptessük tehát életbe az oly nagy küz­dés után elvégre létrehozott törvényeinket azon pietással, melylyel egy alkotmányos után hozott törvény iránt viseltetni minden hon­polgárnak hazafiai kötelessége, léptessük életbe közös erővel, vállat válhoz vetve és azután várjuk be, minő ítéletet fog róla mondani a részrehajlatlan bíró: az idő és a gyakorlat; én részemről lelkem mélyéből meg vagyok róla győződve, hogy ezen újabb törvényeink meg fognak felelni a várakozásnak, mert el­értük általuk azt, amit mindenkinek óhajtani kellett, hogy Magyarországnak legyen el­végre rendezett, szilárd alapokon nyugvó, az állam és az egyén érdekeit egyaránt bizto­sító közigazgatása. A vármegyék jövőre is mint önálló tör­vényhatóságok, a törvény korlátai között gya­korolni fogják az önkormányzatot és az ál­lami közigazgatás közvetítését; ezen eminens jogokból kifolyólag a vármegyék jövőre is egész függetlenül, szabadon intézik saját bel­­ügyeiket; határoznak, statútumokat alkotnak, a törvényt és a kormánynak az állami köz­­igazgatásra vonatkozó rendeleteit saját terü­leteiken, saját választott tisztviselőik által

Next