Szegedi Híradó, 1872. január-június (14. évfolyam, 1-78. szám)

1872-02-25 / 24. szám

jHesi`‘len­,­etenkint 3-szor: vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Sze'rk­a‘szlíísí‘gi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények külden­dők : iskola-utca, Vadász-ház, 1-ső emelet. Ir­ta­lok­n­alu­l Burger Zsigmond könyvnyomdájában, hová az előfizetési pénzek küldendők.__________ Szegeden kázhozhordással és vidékre postán. Egész évre ... 8 frt.­­ Félévre ... 4 frt. Évnegyedre ... 2 frt. / 1872. Ti­zen­n­egyedik évfol­y­am­. 24-ik szám. Vasárnap, február 25-én. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ KÖZLÖNY. Előfizetési föltételek: Slinkelések dijai: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve: Egész évre . . . 7 frt.­­ Félévre . . 3 frt 50 kr. Évnegyedre . . . 1 frt 75 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, Pesten •Neumann B. első magyar hirdetési irodájában, kígyó-utca 6 szám, Bécsben Hausenstein & Vogler (Neuer Markt 11), Oppelik A. (Wol­zeile 22) és Mosse Rudolf (Seilerstätte 22) hirdetési ügynöküknél; Maria m. Frankfurtban G. L. Daube & Cp. és Mosse Rudolf hirdetési expeditiójában; Lipcsében Eugen Fort, Páriában Havas, Laflite, Bullier & Co. (Place de la Bourse 8), Prágában, Münchenben, Nürinbergben, Strassburgban, Zürichben és Hamburgban Mosse R. hirdetési irodájában Magánh­irdetéseknél a hathasábos petitsor egyszeri hir­­­­detésnél 11 kr., kétszerinél 5 kr., többszörinél 4 kr. és minden beigtatás után 30 kr. kincstári illeték fizetendő. Hivatalos hirdetések megrendelésénél a hirdetménynyel együtt a díj előlegesen megküldendő, és pedig minden­­hirdetés után a bélyegilleték betudásával, 100 szóil­­.l frt és 50 kr., minden további szóért egy kr. fizetendő A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 krajcár. A bank-k­érdés. (K. L.) Az önálló hadsereget és az önálló pénzügyet hazánk függetlensé­gének és fölvirágzásának szent érde­kében mindnyájan kivétel nélkül kíván­juk és akarjuk. A nemzet képviselői, kik csak úgy tarthatnak jogot ez elne­vezésre, ha a megbízásukból eredő kö­telességek teljesítésében lelkiismerete­sen és a józan közvemény áramlatával pár­huzamosan járnak el, e két fon­tos, életbevágó kérdés megoldásának természetesen nem mehettek útjából és nem is mentek. Azonban pártéletünk sajátságainál fogva nincs semmi föltűnő, meglepő azon tényben, hogy még azon téren is, hol mindnyájan egy közös kívánságban találkozunk, azonnal szét­ágaznak a vélemények és egymásra robbannak a szellemek, mihelyest a ki­vitelről , a foganatosításról van szó; hogy pedig e jelenség csakis a párt­élet és a velejáró fegyelem korlátozó vaskorának következménye, a bank­kér­dés tárgyalásán kívül legeslegújabban mutatja a balközép azon klubbhatáro­­zata, hogy a választási reformról szóló törvényjavaslat vitatásába egyátalján nem is bocsátkozik. Íme egy reform, mely­nek szükségét mindenki elismeri, mely­nek létesítése a jövő nemzedékre kihat, és egy egész párt visszavonul a küzd­­térről! Csuda-e ily körülmények közt, hogy egy Károlyi, Prónay, Podmaniczky végre türelmüket veszítve, a jobb meg­győződés nyílt bátorságával hagyják oda az ellenzéki nyűgöt? csuda-e, hogy Temesvárott, sőt — halljad, oh világ! — Debrecen városában, a baloldali fél­isten e domíniumában is, tömegesen vo­nulnak ki a politikai szakadárok az el­lenzéki táborból és mig egyik lábbal egy­­,reform­-programmra, a másikkal az 1867-iki közjogi alapra állanak ? Valóban, ha valaha, úgy most lehetne pártbomlásról szólani, de egyelőre csak konstatáljuk e tényeket, mint megcáfol­­hatlan és örvendetes jeleit a Deákpárt hódító, mindinkább továbbterjedő alap­eszméjének és államférfim, életrevaló elveinek. Ezen alapeszme, mely hazánk jö­vőjének biztosítását célozza, ezen elvek, melyek e fenséges cél elérésére a kö­rülményekkel, a helyzettel komolyan számolnak, a bankkérdés fejtegeté­sében, megvilágításában és elintézésé­ben is győzedelmeskedtek, mely leg­közelebb az országgyűlési teremben volt tárgya a leghevesebb és legbehatóbb eszmecserének. Tudjuk, hogy a bank­ügy már egyszer — vagy két év előtt — a ház elé került és hogy a kor­mány a közkívánatnak engedve, bele­egyezett egy bizottmány kiküldésébe, mely a kérdést tanulmányozza és e ta­nulmányozás eredményeit annak idején előterjeszsze. Ma már habozás nélkül kimondhatjuk, hogy a bankügyi bizott­ság kiküldése csak villámhárító volt, mert akkoriban Magyarország hitele nem állott még oly szilárd lábon, hogy önérzetes nyomatékossággal foghatott volna a bankügy rendezéséhez, de még kereskedelmi viszonyai is olyanok vol­tak, hogy az akkori úgyis uralkodó krízis mellett még egy sokkal általáno­sabb , veszedelmesebb válság álhatott volna be, ha az osztrák nemzeti bank­kal, mely a pénzpiac majdnem kizáró­lagos ura volt és habár mostoha mód­jára, de mégis csak tett valamit a za­var megszüntetésére, kenyértörésre ke­rül a dolog.­­ Az ilyen villámhárítóra ma már nincs szükségünk; hitelünk ez idő szerint oly biztos alapon nyugszik, hogy kormányunk pénzműveletek­ dolgá­ban akármelyik önálló, rendezett állam­mal versenyezhet. A valuta rendezése vagyis azon ideális állapot létrehozása, hogy a kényszerforgalmi papírjegyek értéke egy megfelelő ércalap által biz­tosítva legyen; bankügyünk függetlení­­tése, vagyis egy oly nemzeti közeg megteremtése, mely a magyar kormány felügyelete és a képviselőség ellenőr­zése mellett saját kereskedelmünk és iparunk támogatására és emelésére le­gyen első­sorban kötelezve —már csak az idő, de nem többé a lehetőség vagy nem lehetőség kérdése. Mondjuk, csak az idő kérdése, és hogy mind a valuta rendezése, mind a magyar nemzeti pénzügy fü­ggetlenítése végre valósulni fog, azért kezeskedik a kormány ebbeli nyilatkozata és Tre­­fort határozati javaslatának elfogadása, mely a pénzügyminisztert a szükséges lépések megtevésére „utasítja“, anélkül, hogy kezeit bizonyos eljárási módoza­tok, vagy egy határozott idő megsza­bása által megkötötte volna. És ez így helyesen van, mivel egyelőre a kikürtölt tervszerű eljárás vagy elhamarkodás se­hol sem árthat többet, mint épen a financiális téren. Az ellenzék természe­tesen az „add uram, de mindjárt“ ál­láspontját foglalta el, és habár beis­merte, hogy a valuta rendezését és a bankkérdés megoldását nem lehet egy­mástól elválasztani, mégis avval a kí­vánsággal állt elő, hogy e két nagy horderejű ügy még ez ülésszak folya­mában, tehát alig hat hét alatt, dön­tessék el. E kívánság teljesítésének lehetetlenségét mindenki átláthatja, aki meggondolja, hogy a magyar kormány­nak közvetlenül a bécsi minisztérium­mal és közvetve a birodalmi tanácscsal kell érintkeznie e tárgyban, s aki nem hagyja figyelmen kívül, hogy a 80 mil­liónyi bankadósság természete még ko­­rántsincs annyira földerítve, hogy semmi nehézséget vagy akadályt ne képezne a tárgyalások menetében. Ami pedig az osztrák nemzeti bankot illeti, melynek mellőzését az ellenzék kívánta, úgy, ha őszinték akarunk lenni, meg kell valla­nunk, hogy az ellenszenv, habár, mint ez esetben kiérdemelt is, pénz dolgában rész tanácsadó , a magyar kormány — ezt hazafiságáról, kötelességérzetéről és fe­­lelőségi tudatáról föll kell tennünk — csak azon föltétel alatt fog komolyabb alkuba bocsátkozni az osztrák nemzeti bankkal, ha a vele való szerződés által anyagi érdekeinket minden tekintetben biztosíthatja. Miért alkudoznánk tehát már eleve külföldi intézetekkel ? miért ne próbálnánk meg a szomszéddal, ki­nek szabadalma rövideden lejár és ki bizonyára előnyös engedményekre lesz kész, ha e szabadalom meghosszabitá­­sának kilátása újra megnyilik ? Pesti levél. Február 21. 1872. A bankügyi vita ma fejeztetett be Ló­­nyay gr. beszédével. Ön lapjának olvasói az országgyűlési tudósításokból ismerik a pár­tok állását e kérdéssel szemközt, s magát az ügyet is. A bank-mozgalmat az osztrák nem­zeti bank önkénye idézte elő: míg Bécset száz milliókkal soutenirozza, addig, bár Ma­gyarország az utóbbi években 1867 óta több­szörös fokkal emelkedett mind iparában, mind kereskedésében, csak annyit akar most is adni a pesti s a többi négy magyarországi fiók intézetének, mint eddig. De még ez nem minden, midőn a magyar kormány fölszólíta a hotátió megnagyobbítására, egészen szar­vat kapott, és még az eddigi dotátiókat is leszállítani fenyegetődzött, Így vélvén pres­­siót gyakorolni a kormányra, hogy ismerje el Magyarországra nézve is, 1876. után, mi­kor régi privilégiumának ideje lefogy, az osztrák kormánynyal kötendő új privilégiu­mának kizárólagos érvényét. Persze ab­ban bízott, hogy a magyar önálló gazdálko­dás még nem régi lévén, kénytelen-kelletlen elfogadják feltételeit, nehogy hitelét megvon­ván országunktól, pénz- és hitelviszonyaink megrendülése mellett iparunk és kereskedel­münk is tönkrejutásnak nézzen eléje.­­ Azonban más lett az eredmény, mint amit az osztrák bank részvényes urai vártak. A magyar kormány azt mondta: jól van, ha ti így gondolkodtok, majd mi is mást gondo­lunk. S aztán nemsokára hire szárnyalt, hogy a magyar kormány önálló magyar bankot fog alapítani, sőt a bécsi lapok elfojtott düh­vel már angol s egyéb külföldi tőzsér-társu­­latokat, is megtudtak nevezni, melyek elégsé­ges arany-ezüst-kölcsönt ajánlottak föl az első hírre a bank alapjául, tisztességes kamat mellett, a magyar kormánynak. Tagadni sze­rették volna ugyan e hírek valódiságát, hisz annyira megszokták olvasóiknak Magyaror­szágot mint szegény országot bemutatni, me­lyért még közös ügyes költségeinek nagy ré­szét is Ausztria kénytelen csupa barátságból elviselni, a hálá­s megerősödésünk reményé­ben. De hát ott volt a legutóbbi londoni 80 milliós kölcsön, melyet 10 szeresen jegyeztek fölül, s ott van azon Ausztriára nézve szo­morú tény, hogy a magyar értékpapírok már bemenetet találtak pénzügyminiszterünk bölcs intézkedései folytán a londoni börzére, hon­­nét az osztrák értékpapírok még mindig ki vannak zárva , azaz summa summarum. Ma­gyarországnak nagyobb Ausztriánál a hitele, s igy bizony még bankja is lehet, önálló, független, bankjegyeit mindig beváltható, tel­jes élcalappal biró ! ! — Képzelhető, hogy az osztrák banknak e dolog mily szöget ütött a fejébe. — Ily viszonyok közt indult meg a bankügyi tárgyalás az országgyűlésen. A joboldal javaslata, Trefort által beadva, utasítja a kormányt a pénz- és hitelviszo­nyok rendezése iránt, — az utak megválasz­tására nézve szabad kezet engedve neki. — A balközép részéről — mely ugyancsak foszla­dozik, a naiv „Ellenőriben már Podma­niczky Frigyes is, ki pedig a baloldal egy­kori főorgánumának a „Hazánkénak szer­kesztöje volt, valót mond a közjogi alap­ostromló meddő pártnak — Ghyczy már önálló bank fölállítását akarja parancsolólag kimon­datni az országgyűlés által, a valuta helyre­állítása után azonnal, oly hozzáadással, hogy míg ez helyreáll, addig államjegy-ala­­t 11 jegybankot állítson a kormány kisegítőnek. Míg Simonyi E. a szélsőbal részéről beadott különvéleményében, semmi viszonyt tekin­tetbe nem véve, a magyar önálló jegybank­nak rögtöni fölállítását kívánja.­­ A kü­lönbség e 3 javaslat közt szembeötlő. Mert a két ellenzéki ráparancsolna a kormányra, hogy a magyar pénz- és hitelviszonyokat ne is rendezhesse s biztosíthassa máskép, mint egy önálló bank alapítása által, minek foly­tán tehát még egyrészről teljesen ellensé­günkké lenne az osztrák bank, mely tőkéi­nek és hiteleinek rögtöni ki- és megvonása által beláthatlan veszélybe dönthetné összes közgazdászai viszonyainkat, másrészről az a bankalapításra elkerülhetetlen szükséges arany-ezüst-kölcsönt az osztrák bankkal való kiegyezés absolut elzárása által nagyon is drágává tehetné — eltekintve azon körül­ménytől, hogy a valuta rögtöni rendezése is majdnem elviselhetlen terheket róna újgazda országunkra. Addig pedig a deákpárti javas­lat szabad kezet ad a kormánynak, egyez­­kedhetik a megpuhult osztr. bankkal, vagy köthet kölcsönt valuta­rendezésre, bankalapít­­hatásra , választhatja a célszerűbb utat, egyikre sem kötelezi az országgyűlési ha­tározat, csak arra, hogy rendezze a pénz- és hitelviszonyokat — melyre nézve Kerkapoly pénzügyminiszter is kijelente, hogy az önálló bankot a legjobbnak tartja, mely szerint tehát biztosak lehetünk, hogy céljai önálló bankra irányulnak a különféle alkudozások, pálya­­egyengetések veszélyeket kerülő phasisain keresztül. Az országgyűlés nagy többsége a deákpárti javaslatot fogadta el, mint gondolni is lehetett. A pesti központi takarékpénz­tár megalakulásáról s az általa ter­vezett országos takarékpénztár-szövetségről, ennek méltatásáról, jelentőségéről legköze­lebbi levelemben. B. 1. Első nyilvános előadás a sza­badelvű-körben. F. hó 23-án délután 41/*, illetőleg 5%, órakor a szabadelvű - kör irodalmi és közművelődési szakosztálya gyűlést tar­tott. Helyiségül a kör nagyterme szolgált, mely szokatlanul megtelt díszes hallgató közönséggel. Városunk intelligentiájának mind­két nemű virágait láthatók ott, s lelkünk rep­­desett az örömtől, hogy a tudományok iránti érdekeltség, az ismeretek utáni vagy művel­tebb közönségünkben ily szépen mutatkozik. Főleg a hölgyvilág jelenléte okozta ez örömet, mert alig mondunk sokat, ha társadalmi s műveltségi életünk reformját tőlük várjuk ; ők vannak hivatva háziasság, szorgalom és mű­veltség által nekünk férfiaknak megszerezni azon boldogító családi örömöket, melyeket jelenleg nagyrészt a kávéházak­ és vendéglői vacsorákkal pótolgatunk. S miért ? mert bár hölgyeink szépek és kedvesek, szokás sze­rint csak a toiletteről, divatról, színházról csevegnek, vagy ilyeseken enyelegnek s egy­mással ingerkednek. Ismerik a legügyesebb varrónőket, a legdrágább és leghíresebb kel­me-kereskedéseket, de vigyük át beszédün­ket hazánk középkori történetére, szóljunk a nagy István és Mátyás küzdelmei­ és törek­véseiről, hozzuk föl Zrínyit a költőt, említsük Apáczait, Bessenyeit, Virágot, Berzsenyit, Kölcseyt, hasonlítsuk össze Shakespearet és Katonát, vessük össze Petőfit, Heinét és Be­­rangert, említsük föl a köznapi élet művé­szeit, politikai s társadalmi kérdéseit, s a hölgy egyszerre elnémul. Ha ily dolgok jön­nek szóba, hölgyeink elhagyják a termet; az ozsonna, vagy a boros üveg után néz­nek; igaz, hogy sok embert a vendégszere­tet e gyöngéd jeleivel is lekötnek; de ez csak pillanatnyi, s valódi mély hatást a lé­lekre épen nem szül. Ne szégyeljük bevallani: iszonyú hiánya.

Next