Szegedi Híradó, 1872. július-december (14. évfolyam, 79-155. szám)

1872-09-20 / 113. szám

i, a magyar nemzet nem lesz a világkiállí­­táson hozzá méltólag képviselve. Hogy a nemzeti megsemmisülést kike­rüljük, a sok teendő között elől áll a nem­zeti teremtő erőnek az ipar, földmivelés és kereskedelem terén való kifejlesztése, s hogy ezt minden tényező számbavétele mellett eszközöljük, kell, hogy életképességünket a minket környező külországok népeivel meg­ismertessük , hogy azok minket kellőleg méltányolva , fölfogva nemzetközi érintkezé­seinknél kellőleg becsüljenek , s ahol kell, igénybe is vegyenek. Eszerint a közelebbi bécsi világkiállítás életkérdés lesz reánk nézve, mert a közel­ségnél fogva egy nép sem lesz a megjele­nésre annyira lekötelezve, mint mi magyarok. Itt lesz az idő, hogy nagyban hirdetett nemzeti érettségünket, nagykorúságunkat, földiplomázott, félvilágra szóló jogtudomá­nyunk anyagi alapját, a nemzetgazdászati teremtő erőt is bemutassuk. Mert azután hasztalan írjuk szörmezünk hátára nagy hamubetűkkel, hogy mi „bús m­a g­y­a r­o­k“ vagyunk , akik ,a német go­noszságak miatt vagyunk imigyen elfanyalodva, azért nem jöttünk többen és jobban fölkészülve, mert hát mi ezt erény­nek tartjuk. Erre a világ nem mond egye­bet , mint azt kérdi, hogy hát még milyen lehet a mi bűnünk, ha már erényünk is ily gyarló. Sokat lehetne még e tárgyban okos­kodnunk , de végre is a dolgon leginkább az segít, ha a bajok orvoslatát keressük. Hogy a bécsi világkiállításra oly keve­sen jelentkeznek , ez onnan van legelőször , hogy sokan nem is értik, miszerint a világ­kiállításokra nem szükséges ritka remek­műveket, csodaterményeket vinnünk, hanem igen­is szükséges föld- és iparterményeink folyó cikkeinek legszebb példányait, legke­resettebb és legkeresettebbé tehető tárgyait fölmutatnunk. Az iparcikkek iránt sokan azon tévedésben élnek, hogy igénytelenebb cik­keink nem állhatnak meg a nyugati műveit nagy népek remekművei mellett. Ez tévedés. Kelet kevésbé műveit tartományaiból sok ezren fognak egyszerűbb cikkekkel megje­lenni , de mást is kell tudnunk, épen a ve­lünk szomszédos keleti tartományokból — hol az iparcikkel való kereskedés oly régi már — számos ilyen cikkel üzérkedő ke­reskedő jelenik meg a világkiállításon, és mi ezer meg ezer cikkből rendezhetünk ki­vitelre képes Üzletkirakatot , amelyekben az ajánlattevő példányok földirati és történelmi helyzetünkhöz képest tűrhető előmenetelünk­ről , műveltségünkről s számunkhoz képest arányos szorgalomról és munkaerőről beszél­hetnek, s egyszersmind a jövő magyar ipar­életnek kellő lendületet adhatnak. Igen téved tehát mindazon iparos, ki a bécsi világkiállítást egyébnek s nem egy díszes, nagyszerű kirakatnak tekinti, amely előtt ezúttal az egész világ el fog sétálni és minden részből emberek fognak megállni. A mezőgazdasági terményekkel is majd csak igy vagyunk. Még ezer apró cikkeink, különleges terményeink vannak, amelyeket a nagy világ nem is ismer s amelyeknek távol vidéken való keresettségét mi nem is tudjuk. Ezeket tehát a tiszta búzától le a sikárlóig vagy kákáig meg kell ismertet­nünk. Még néhány nap bejelentési idő van, siessünk a bejelenté­sekkel! » * * Mindenekelőtt igen kívánatos, hogy ritka nagyságú vagy kitűnő minőségű terményeik­­ből, a gazdák néhány példányt azonnal félre­tegyenek. Szükség van 8—10 magas tőku­­koricára, amelynek esetleg nagy előnye volna, ha rajta több cső található. Ha volna még szedetlen dohánytő. Egész kéve rozs. Réti gazdáin­któl valami nagyobb fajta tök, répa; a homokiaktól burgonya, burucka, sárga- és vöröscéklák, cirok, vadsáfrány, köles, stb. Hires terményeinkből, kitűnő festetlen, élénk színű­ paprikák, csövesen és törve; 10—20 irce csermő paprika , leggyöngébbre készítve kellő illattal, színtelen hagyva. A télen szemenként össze lehet válo­gatni, búzát, rozst, árpát, zabot, kukoricát, babot, lencsét , borsót , stb. szemes termé­nyeket. Iparosaink pedig lássanak hozzá , hogy szokott cikkeikből valami jeleset készítsenek. Még egyszer kell mondanom, hogy a világkiállítás nem annyira a műremekek ver­senytere, mint a népek és nemzetek életké­pességének közterményeik kirakata által való ismertető helye. B­akayk T Á R C A. Heiling János sziklája. — Cseh népmonda. — (Folytatás.) Elsbeth a sírdombra borult és ájtatosan imádkozott istenhez. Arnold hűségéről meg­győződve, nyugodtabb lett és bátrabban lép­hetett atyja szemei elé , ki szigorúan nézett reá és a legcsekélyebb körülmény után is kémlelődött. Minden regg hajnalodtával ama helyre zarándokolt, hol utoljára ölelte meg Arnold­­ját; az öreg ezt észrevette ugyan , de tör­ténni engedé és már meg volt elégedve, ho­l Elsbeth oly nyugodt és gyakran még oly vidám is volt. így múlt el egy év és Elsbeth nem cse­kély örömére még nem jelenté magát kérő, ki atyjának ínyére lett volna. A második év vissza régi távollét után egy ember érkezett végén a faluba, aki kicsapongó cselekedetei miatt megszökött és már sok mindent meg­próbált. Heiling János mint szegény ördög ment el és a legjobb körülmények közt jött vissza, úgy látszott, mintha csupán azért jött volna a faluba, hogy előbbi ellenségeinek magát mint gazdag­­ember mutathassa. Eleintén úgy tetszett, mintha csak rövid ideig akarna itt maradni, komoly üzletekről beszélt, de csak­hamar látták , hogy hosszabb tartózkodásra határozta el magát. Csodás dolgokat beszéltek róla a falu I­ ft­­­a­­ ügyek. — Ő fölsége kedden délelőtt fogadta mindkét delegáció tagjait, és pedig 1 órakor a birodalmi tanácsban képviselt országok delegációját, fél órával később a magyar delegáció tagjait. A magyar delegáció élén ő fölségét kö­vetkezőleg Üdvözlő gróf Majláth Antal elnök: ’ .....* „Fölséges Császár és Apostoli­ király ! Legkegyelmesebb urunk ! Eljöttünk Fölséged legmagasabb egybehívó parancsára , a ma­gyar országgyűlés hű kebeléből kiküldetve, a közös ügyeknek az 1867-dik évi XII. tör­vénycikkely­ünk értelmében való tárgyalása végett. Fogadja Fölséged legmagasb kegyelmé­vel azt, mi nekünk első, legdrágább köteles­ségünk vala most . Királyi személye iránti legmélyebb hó­dolatunknak, fejedelmi házához, koronájához való ragaszkodásunknak , tántorithatlan hű­ségünknek e magasztos alkalommal való leg­­bensőbb kifejezését.“ Mire ő felsége következőleg válaszolt: „Őszinte ragaszkodásuk kifejezését meg­elégedéssel­ fogadom. Ismerem ez érzelmek őszinteségét és szívesen viszonzom azokat. A monarchia külviszonyainak kedvező állása, a szomszéd államokhoz való örvende­tes jó viszony lehetővé tették, hogy kormá­nyom az önök áldozatkészségét csak azon mértékig vegye igénybe , mely a monarchia biztonléte , a törvényesen megállapított véd­erő föntartása és fejlesztése ér­dekében szük­ségesnek mutatkozott. Azon előterjesztések a két államfél kor­mányaival közösen folytatott tanácskozások eredményei, s az utóbbi évek által megérlelt tapasztalatok és lelkiismeretes vizsgálat nyo­mán jöttek létre. Kan, sok becsületes ember vállat vonított erre, m­íg ismét mások eléggé észrevehetőig elárulák, miszerint nagyon jól tudják , hogy honnan van mindez. Bármint legyen is e dolog, Heiling Já­nos azért naponta eljárt az öreg Veithoz, utazásairól beszélt neki, hogy még Egyptom­­ban is volt és a tengeren túl is utazott, úgy hogy az öregnek nagyon kellemetes volt tár­sasága és mindig hiányzott neki, ha Heiling este nem lépett szobájába. Ámbár hallott úgy egyet mást szomszé­daitól , ő mégis kétkedve rázta fejét; csak az tűnt föl neki, hogy Heiling minden pén­teken elzárkózott,és egész nap egyedül ma­radt a házban. Ő tehát egyenesen kérdezi tőle, mit cselekszik ez idő alatt. — Egy fogadás — volt a feleidet köt le engem , hogy minden pénteket csen­des imában töltsek el. Veit meg volt nyugtatva. Heiling jött­­ment , mint előbb és mindig világosabban tünteté ki, mily szándékkal viseltetik Elsbeth iránt. Elsbeth azonban kimondhatlanul utálta ez embert;­ úgy érzi, mintha látására a vér megfagyna ereiben. Heiling mégis határozott ajánlatot ten az öregnek, mire ettől azon­ választ nyert, hogy előbb próbáljon meg önmaga szerencsét a leánynál. Heiling Veit egy estek­ távollétét használta föl erre. Elsbeth a rokka előtt ült, midőn szobá­jába lépett, ijedten szökött föl helyéről és jelenté neki, hogy atyja nincs honn. — úgy tehát beszélgessünk együtt ket­­tecskén , csinos leányasszonykám — volt a felelet s ezzel oldala mellé ült. Hazafias működésükben teljes bizalmam fogja kisérni önöket.“ Ugyanezen szavakat intézte­k felsége német nyelven a birodalmi tanácsban kép­viselt országok delegációjához is. — Országgyűlés. A képviselőház f. hó 17-iki ülésében egy kérvény és egy interpelláció után kihirdettetett a múlt ülés szavazatának eredménye a fe­lira­ti és tanügyi bizottság tagjaira. Azután L­ó­­nyay miniszterelnök s Szlávy, Tisza Lajos, Kerkapoly és Trefort miniszterek egy sereg nagy részben még a múlt országgyűlésről visszamaradt törv­­javaslatokat nyújtanak be, melyek az osztályoknak kiadatnak. L­ó­n­y­a­y M. miniszterelnök válaszol Nikolics Sándornak a szerb kongresz­­s­z­u­s föloszlatása ügyében hozzá intézett in­terpellációjára, mely kivonatban így hangzik : Mindenekelőtt interpellálónak azon nyi­latkozatára, mely szerint ő hozzá mint mi­niszterelnökhöz intézte az interpellációt az­ért, mert ő felelősnek tartja a miniszterel­nököt mindazért, amit a többi miniszter végrehajt; ő szívesen elfogadja ezen felelős­séget, és pedig anná inkább, mert ez ügy magában is elég fontos, hogy az egész kormány behatóan foglalkozzék vele, más­részről pedig ezen ügy a minisztertanács­ban egyhangú megállapodás folytán tett in­tézkedés tárgya. Interpelláló az 1868. 9. t.-c. 3. szakaszára hivatkozott, pedig épen ez szól leginkább a kormány eljárásának törvényes­sége és helyessége mellett, abban tisztán kifejezve lévén az , hogy a szerb nemzet Ő Felsége által szentesített törvények szerint önállóan intézi egyház ügyeit. Interpelláló erre azt kérdezte: miért akarta a kormány a patriarcha-választást a régi szokás és tör­vény szerint végrehajtani? hisz az lett volna a legnagyobb tör­vénytelenség, ha azon sza­bályok alapján engedte volna a választást, mely szabályok még nem nyerték ki a Felsége szentesítését, és pedig azért nem, mert volt abban néhány pont, melyet nem akartak változtatni a fölszólítás dacára és mert maga a püspöki kar is adott be kü­lön véleményt; ezt tehát nem lehetett kí­vánni; sőt mit szólt volna interpelláló, ha a kormánynak ily elv alapján eszébe jutott volna Od­rog által végrehajtani a választást. Ő mindenkor a törvényeket fogja mérvadó­nak tartani, s a vallásügyben is megköve­telni , hogy viszont a szerbek is tartsák tiszteletben a törvényt. (Éljenzés.) Ami külön az augusztus 18-ára össze­hívott kongresszust illeti, következőkben fogja ecsetelni annak folyamatát és abból meggyőződhetni, hogy a kormány egészen kötelességszerűen járt el, mikor azt fölosz­latta. Ezután előadja a miniszterelnök a kongresszuson történteket.­­ Hogy a föl­­oszlatás a törvényes és egyedül lehetséges mód és eljárás volt, kitűnik az előzmények­ből , mert üdvös működést nem lehetett to­vábbá várni ily syuudtustól. Azon kérdésre, miért küldte ki a kor­­mány Majthényi Lászlót királyi biztosnak, a decretum illyricum 47. pontjával felel , mely nemcsak följogosítja, hanem megparancsolja a kormánynak, hogy akkor, ha panasz lé­tetik az egyházi javak kezelé­s ellen, ami pedig most megtörtént, vizsgáltassa meg „a Elsbeth gyorsan elhúzódott mellőle. — Heiling , ki ezt csupán női szeméremnek tartá s ki azon elvet vallotta , hogy a nők irányában vakmerőnek kell lenni, ha győzni akarunk — körülfogta Elsbeth derekát és hízelegve monda : — Hát a szép Elsbeth nem akar mel­lettem ülni? De ő kellemetlen érzéssel szakítá ki magát karjai közül és e szavakkal: — Nem illendő, hogy egyedül legyek önnel, — el akarta hagyni a szobát. Heiling azonban utánasietett és még vakmerőbben ölelte körül. — Atyja igen­ szavát adá nekem , szép Else, akarsz nem lenni? Nem bocsátlak ad­dig, mig azt meg nem ígéred. A szegény leány hiában szabódott csók­jai ellen, melyek mrzasztólag égeték arcát, "hitban kiáltott segélyért . — Heiling , kinek szenvedélye a tüzfokot elérte , mind vakme­rőbb lett, midőn egyszerre egy keresztet vesz észre, melyet Elsbeth, mint korán elhunyt anyjának emlékét, gyermeksége óta nyakán viselt. Csodásan meghatva bocsátá el Heiling magától a leányt ; remegni látszott és kifu­tott az ajtón. Elsbeth köszönetet mondott istennek meg­szabadulásáért. Atyjának hazajövetelekor el­beszélte Heiling aljas magaviseletét. — Veit fejét csóválta és nagyon ingerültnek látszott. Heilingnek a következő alkalommal ezt szemére lobbantotta, ki szerelme heves vol­tát hozta föl mentségéül. De ez eset Elsbeth javára szolgált, mert Heiling hosszú időre megkímélte őt tolakodó ajánlataitól. Elsbeth amaz eset óta szabadon viselte keblén a keresztet, mely nem tudá, miképen, megmeu­statu secularis az egyház javait. Ezt meg­tehette volna a kormány még akkor is, ha a kongresszus együtt van. De különben ez úgyis a metropolita helyettessel végzi teen­dőit és terjeszti észleleteit és határozatait a kormány elé helybenhagyás végett. Hogy mikor fogja ismét összehívni a szerb egyházgyűlést? erre csak azon kívá­nalma van , bár történhetnék ez minél gyor­sabban , ez azonban a körülményektől függ. A kormány részéről tett intézkedések szoro­san a létező törvény s a még fönálló sza­bályok korlátai közt történtek, s azt hiszi, hogy ezen intézkedések, melyek a királyi biztos tekintélyének megőrzésére s a feje­delmi jogok tiszteletben s épségben tartására irányoztattak, a ház helyeslésével fognak találkozni. (Élénk helyeslés.) Végül még csak egy észrevételt tesz, amelyre az interpellálók egy megjegyzése alkalmat szolgáltatott. Ő beszédében szük­ségesnek vélte visszamenni még azon időkre, midőn a szerbek a törökök előtt menekülve, előzékenységgel s barátsággal fogadtattak a magyar nemzet által; nemcsak vallásbeli jogaik biztosíttattak külön privilégiumok ál­tal, melyek azóta mindenkor épségben tartot­tak, de hazánk legáldottabb területein nagy kiterjedésű települési helyek is mutattattak ki számukra s számos adományokkal láttattak el. A megtelepültek utódaitól, kik egyen­jogú szabad polgárai a magyar hazának, kik saját nemzetiségök megőrzésében s egy­házi ügyeik igazgatásában nem akadályoz­tattak , nemcsak megvárható, de egyenesen megkövetelhető, hogy legyenek őszinte, igazi polgárai a magyar hazának s hiv alattvalói a koronás királynak. (Álalános élénk he­lyeslés) Nikolics Sándor megköszöni a mi­niszterelnök előzékenységét, hogy várt a felelettel, míg megjelent. Nagyon örül, hogy a kormánynak nincs soha szándéka a tör­vénytől eltérni, még a szerb nemzet ellen való föllépésében sem, valamint sohasem tagadta a kormány felügyeleti jogát az egy­­házü­gyben sem, de még­sem láthatja át, miért nem szentesíttettek a statútumok és miért nem történt azután ezek alapján a patriarcha-választás, hisz ha akkor lett volna a kormánynak valami intézkedés ellen kifogása, orvosolhatta volna azután. (De­rültség.) Ami pedig a kormány azon nézetét illeti, hogy ott a biztos nagyon szükséges volt, ő neki sincs az ellen kifogása, csak­hogy az ott mint néző vehetett volna részt, s ha valami törvényellenest határoznak, be­adhatta volna vétóját. Tudtával egy vallás felekezet gyűléseinél sincs jelen kormány­biztos, ki maga vezeti a tárgyalást; itt sem lett volna szükség olyanra. Nem célja azon­ban a dolgot elkeseríteni, és ami a múltra vonatkozik, most úgy sem tárgyalható, csak interpellációjának utolsó pontjára kíván ha­tárnapot kitüzetni, hogy hivassék össze mi­előbb a szerb egyházgyűlés Karlócára. A választ a ház óriási többsége, a bal közép nagy része is, tudomásul veszi. (Csak a szélsőbal és Miletics nincsenek megelé­gedve.) Ezután Kerkapoly pénzügyminiszter hosszabb s pénzügyi állapotunkat teljes vi­lágításban föltünteti) beszéd kíséretében elő­terjeszti az 1873-ik évi költségvetést. Előadása szerint jövő évi szükségle­tése volt, és azt is észrevéve , hogy Heiling egy szót sem intézett hozzá, ha a keresztet viselte. A harmadik év is vége felé járt már. Elsbeth , ki valahányszor atyja Heilinggel való összeköttetéséről beszélt vele, a legmes­terségesebb módon bírta e dolgot elodázni és másra terelni figyelmét, mind vigabb jön. Naponta eljárt még az öreg Arnold sírjához és az Egeren keresztül a prágai útra, föl egész a hegyekre , azon édes reményben, hogy egyszer majd csak hazafelé látja ván­dorolni hű kedvesét. Ez idő alatt egy reggelen nem találta keresztjét, mely oly kedves és drága volt előtte; valószínűleg álmában oldották le nya­káról, mert ő azt soha le nem tette; erős gyanúja volt egy­­cselédre, aki az előző es­tén a ház mögött Heilinggel sugdosott. Sírva panaszolta el ezt atyjának, ki azonban kine­­nevette e gyanúsításáért s azt állitá , hogy Heiling e kereszttel mitsem törődhetik, hogy ily szerelmes bohóságokon ő már rég túl van, s hogy bizonyára másutt veszítette azt el. Mindennek dacára Elsbeth megmaradt véleménye mellett, főkép miután látta, hogy Heiling most újra kezdő házassági ajánlatait és azokat a legnagyobb komolysággal és biztossággal szé. Az atya is mind szigorubb len s utóbb egyesen kijelenté, hogy okvetlen Heilingnek kell nyújtania kezét. Ez határo­zott és változhatlan akarata ; Arnold­ot már bizonyosan elfeledte és a három esztendő úgyis már elmúlt. ( Folytatása következik )

Next