Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)

1876-05-26 / 63. szám

a Krasznát befogadja és az Érvölgyet követve Dió­­szegnek tart. Itt Diószeg alatt a Berettyót és a Kis- Kőröst összes fölösleges árvizükké fölveszi, azu­tán Szeghalomnak fordul, hol a Sebes-Kőröst magába fogadván, Gryoma mellett halad el, a hol elágazva a Hármas-Kőröst átlépi, Szarvas­nak és H.-M.-Vásárhelynek tart, Makó alatt a Marosba szakad, ezt elágaztatása által átmetszi, azután Zombortól jobbra Ó-Bessenyőnek fordul majdnem párhuzamosan a Tiszával, s Nagy- Be­cskerek mellett jobbra haladván, Periasznál a Begát veszi föl, azután Leopoldovárnak tart s Opovánál a Temest átmetszvén, ezzel Pancso­­váig halad, ott a Temest két ágra osztja s azu­tán, csaknem párhuzamosan a Dunával, Kubin felé folyván, végre Palánka fölött a Dunába ömlik.“ Az alapeszme tökéletesen megegyez Lám­­méval, csak a kerösztülvitelben vannak ettől eltérések, és pedig olyanok , amelyek egyátalá­­ban nem mutatnak haladásra, úgy , hogy ha mindkettőnek javaslatán rajta nem volna az év­szám, hajlandó volna az ember azt hinni, hogy Hobohm 27 évvel Lámm előtt lépett föl eszmé­jével, nem 27 évvel utána. Lámm a Tiszát kivéve a többi folyók víz­­erejét nem akarta megosztani , hanem azokat utjukból kitérítve, egészen más irányba szándé­kozott vezetni. Hobohm is kárhoztatja a folyók elágaztatását s vizerejüknek megosztását, ami mindig a medrek romlására vezet , csakhogy megfordítva alkalmazza ez elvet : m­ig az át­metszéseket, amelyeknek célja nem elágaztatás, hanem a réginél életerősebb meder képzése , s e célt éppen a föntebb említett iszapolási elv alapján el is érik, mellőzendőnek tartja, nyakra­­főre ajánlja úgy a Tiszának , mint valamennyi mellékfolyójának valóságos elágaztatását; — az igaz, oly modorban , mely az említett folyók medrére egyátalában nem lenne káros, amennyi­ben az egyes folyóknál kisebb eséssel biró és aránytalanul gyöngébb csatorna fogna elisza­­poltatni. Második különbség a két terv között az elvezetendő tömegre nézve van. Lámm meggyő­ződésből szól s radikális kúrát ajánl; a körösz ■ tülmetszett folyókat egészen eltereli s oly me­dert óhajtana számukra teremteni, amelyekbe háromszor annyi viz beleférne , mint amennyi a folyó víztömege. Hobohm, talán gyengeségének ér­zetében, óvakodik minden határozott eljárástól, oly nevetségig kis mennyiségeket akar az egyes fo­lyókból elvezetni, melyek azoknak viszonyaira a legkisebb befolyást sem gyakorolhatnák; úgy, hogy arra a gondolatra kell jönni, hogy esze­­ágában sem volt neki, egyik vagy másik folyó folyási viszonyán változtatni, s maga is belátta, hogy a természet által kijelölt irány a legjobb, hanem csatorna-ásatásokat akart megindítani, ahol ő vagy más vállalkozó pénzt szerezhessen. Ezután Bodoky úr számokkal bizonyítja Hobohm tervének képtelenségét s igy szól: Már most azt kérdem : nem törpül-e a ne­vetségig parányivá Hobohm úr csatornájának emésztési képessége a Tisza víztömege mellett? és nem mondhatom-e ki bátran, hogy e csator­nának az ármentesítés szempontjából éppen semmi értéke sincs ? — Különben is mindig könnyebb, biztosabb és olcsóbb bizonyos adott víztömeg részére egy mederben helyet csinálni, mint két medret építeni és fönntartani. Nem veszem senkitől rész néven, hogy ra­gaszkodik eszméjéhez, Hobohm úrtól sem, hogy csatornájának megkedveltetése végett még kor­tesfogáshoz is folyamodott , azzal kecsegtetvén az illetőket, hogy ha az ő csatornája meg fog ásatni, a Tisza védtöltéseinek nagy részét ve­szély nélkül le lehet húzni és reá vasutakat építeni ; ő se vegye tőlem résznéven, ha két­ségbe merem vonni , hogy ily képtelenséggel nálunk valakit el lehessen ámítani. Hobohm úr csatornáját öntözési célokra is föl akarta használni, sőt abból a temesmegyei hegyeket is öntözni szándékozott; legalább erre mutat azon körülmény, hogy tervének kivitelére ezeket is szerette volna megadóztatni. Hogy nem a hegyeket, de még a sík terü­letből is nagyon keveset öntözhet Hobohm úr, legfényesebben bebizonyítja ő maga, midőn azt mondja, hogy : „csatornája mindenütt a legmé­lyebb helyeken vonul kerösztül.“ Ily helyzetű csatorna, kivált ha még minduntalan folyókat metsz s nem vezettetik azokon elkülönitve ke­resztül, egyátalában nem alkalmas öntözési viz­­vezetőnek, hiszen, ha helyenként mesterséggel fölemeltetik is vize a földszin fölé , e magassá­got csak igen kis hosszban tarthatja meg, a leg­közelebbi folyónál kénytelen leszállani annak vízszinére. (Folytatása következik.) TÁRCA. Ab alja gyűrűje, König E. A. beszélve. (Folyt, és vége.) Weinheimné gyanitá, hogy a válságos fordu­latnak most kell bekövetkeznie, s ő hajlandó volt azt siettetni. — Tudnunk kell, hogy minő állást fogok itt ezután elfoglalni — igy szólt meghittjéhez, aki szintén türelmetlenül várta az elhatározó pillanatot; — ha Leoniet kegyelmesen visszafo­gadja, én nem maradok. Fahrenschmidt, fölriadva merengéséből, meg­­ütődve nézett a nagyságos asszonyra, aki lát­ható fölindulással járkált előtte föl-alá. — És azután ? — kérdé. — Akkor meg kell adnia a kellő eszközö­ket, hogy tőle elválva élhessek fiammal. — No , azt hiszem , még ennyire nem va­gyunk, Henriette — viszont­ a házinevelő nyu­godtan­­ — nem kell elhamarkodnunk semmit. Leonie rágalmazott bennünket; jó , a rágalom­mal szembeállhatunk, megcáfolhatjuk.... — De hát a végrendelet pótléka, Eduárd! Ő keresni fogja azt és.... — Ez nyugtalanítja önt annyira ? Az igaz, ha tudhattuk volna a jövendőt , okosabb lett volna az iratokat otthagyni, ahol voltak, s ha lehetett volna észrevétlenül visszatenni, ez is megtörtént volna. De hiszen az embernek minden körülményhez alkalmazkodni kell tudni , Hen­riette. Ki ismerte a rejtekfiók titkát ? Csupán József. Kinek volt tudomása arról, hogy e fiók fontos irományokat tartalmaz ? Senki másnak, mint Józsefnek, saját vallomása szerint. — De minő érdeke lett volna őneki az iratok elsikkasztásában ? — Megengedjen, az iratok nagy értéket nyerendettek, mihelyt ön a hagyatékot birtokba veszi. Ő bármely félnek eladásra ajánlhatta és érte nagy összeget kérhetett volna. Nem hiszi ön is , hogy ez reá nézve igen előnyös üzlet leendett ? Weinheimné könnyebbülten föllélegzett. — Igaza van önnek — mondá — ezt senki sem fogja tagadhatni. De férjem olyan szentül meg Szeged, zabosfai tanya, május 22. T. szerkesztő úr! F. hó 21-én gyászos napra virradtunk : ve­téseinkbe helyezett szép reményeink végkép meghiúsultak ; minden kapásnövény földig elfa­gyott, a szőllő is annyira , hogy még a terebé­lyes fák alatt is alig maradt egy-két ép tőke. A gyümölcs­félék közül a telelő almafajok­ból maradt meg itt-ott, de vajmi kevés. — Ami a kukoricát és burgonyát illeti, azt a szomorú emlékezetű 1866-ik évben szerzett tapasztalás folytán még végkép elveszettnek nem tarthat­juk, mert azok még kisarjadozhatnak s belőlök tán még féltermés várható , de csak úgy , ha áldásos esők következnek be rövid idő múlva. A legnagyobb szomorúsággal azonban azon kínos gondolat tölt el bennünket, hogy rozsve­téseink is áldozatai lettek a fagynak ; e gondo­latunkat már-már igazolja abbeli gyászos tapasz­talatunk, hogy különösen a korai rozsok, me­lyek már ezidőre, a jóminőségü földeken csak­nem éles nagyságúra nőttek s nagyrészint már el is virágzottak , ma már szűkülni, sárgulni kezdenek, s e jelek eléggé meggyőzhetnek min­denkit a sivár valóról, hogy t. i. a rozsból is annyira kivette a fagy a vámot , hogy a vető­magot is aligha visszanyerhetjük. — Még a kései vetésű rozsok nem szőkülnek, ezeknek, úgy látszik, kevésbé ártott; de mit várjunk ezek­ből is, mikor oly ritkák , oly silányak , hogy a vetőmagot ha megadják, nagyon megköszönjük. Tisztabúzát, árpát határunkban csak kis­­mennyiségben termesztenek ; ezekben még van kevés remény, minthogy a kalászok legnagyobb részt még sásaikból kifejlődve nincsenek. Elképzelhető ily helyzetben a kedélyhangu­lat, mely a népnél uralg ; a jobbmódnak só­haja, a földhözragadt szegények keserves kö­lesz győződve szolgája rendületlen becsületessé­géről .... — Henriette, bízza ezt reám. Az iratokat József szobájában fogják megtalálni. — Ah, ha ezt megteszi , akkor megnyer­tük a játékot. Ha ettől az aggodalomtól meg­menekülünk, Leonie fondorkodásaival majd csak szembeállok. Fahrenschmidt helyeslőleg bólintott. — Hisz­en mint Arthur anyja oly fegy­verrel bír , amely okvetlenül győzelemre segíti — viszonzá. — Mondja meg neki, hogy el van határozva, gyermekével együtt elhagyni a há­zat ; ez a fenyegetés majd megfélemlíti. — Kétségkívül, ő szereti a gyermeket. — De föltéve, hogy mégsem győzünk, mit tesz ön akkor? —• Haladék nélkül elutazom a gyermekkel; ő aztán nem fog előbb nyugodni , mig vissza nem tértem. __ de ekkor aztán én szabom meg a föltételeket. Én tudni akarom, hányadán vagyok, Eduárd, ez a bizonytalanság kin reám nézve. El is megyek azonnal férjemhez s elfoglalom a helyet , amely engem , mint a ház asszonyát megillet. — De ne hirtelenkedjék! —­ inte Fahren­­schmidt. — A tanárt ott találja nála ; gondol­jon ez ember fenyegetésére ; nem hihetem, hogy az egészen alaptalan legyen, jóllehet ön ta­gadja azt! * * * Ugyanez órában Weinheim karosszékében ült az ablak mellett, kezében a tanár és Leo­nie kezét tartva ; a kis­fiú lábainál játszott. — Ismételve köszönetet mondok önnek — mondá, szemébe nézve a tanárnak. — Ön nem­csak megmenti életemet , hanem egészen új életre keltett, és bizton hiszem, hogy életemnek ez új szaka a legszebb is lesz egyszersmind.—• Én nagy bűnnel vádolom magamat , Leonie; keményszívű és igazságtalan voltam irányod­ban ......... — Nem úgy, atyám — szólt közbe Leonie gyöngéden — hiszen te nem voltál az oka, aztán meg én is hibáztam. — Te szived sugallatát követted, és nekem tudnom kellett volna , hogy a te nemes szived nem tehet rosz választást, hogy azon férfiúnak­, akit választott , hozzád méltónak kell lennie. Kötelességem lett volna e férfi jellemét megfi­gyelni és helybenhagyni azon választást, amely­től te életboldogságodat vártad. Hej, hiszen ké­sőbb elég sokszor elmondtam én ezt magam- nyei még a legerősebb férfiszivet is mélyen meghatják. Csak isten tudja, mi lesz belőlünk! Sáry Mátyás: Helybeli újdonságok. / A május 20- és 21-iki fagyról múlt számunk első cikkében azon véleményt fe­jeztük ki, hogy az általában véve nem volt oly romboló hatású, mint a 66-iki. E nézetünk ter­mészetesen az egész országra szólott, és­pedig az első rövid tudósítások egybevetéséből. Az azóta közzétett jelentések még nem adnak okot arra, hogy azt módosítsuk; ami azonban Sze­ged határát illeti, fájdalom, erre nézve az újabb tudósítások alapján kimondhatjuk, hogy a mos­tani fagy kártékonyabb volt a 66-ikinál, mert a kukorica, rozs és repce legnagyobb részét is teljesen tönkre tette. A rozst már is számos helyen levágatták, valamint a kukoricát is föl­­szán­tógat­ják, hogy új veteményre még föl­használják. A szellőket is mindenütt lemetszet­ték, s azt mondják, hogy ha kedvező idő jár reá, még lehet egy kis termés. — Nagygyűlés az orsz. kiállí­tás érdekében. Tegnap 9 órakor a város­háza közgyűlési termében B­a­k­a­y Nándor úr elnöklete alatt igen népes gyűlés tartatott, me­lyen a polgárság különféle elemei voltak jelen. Elnök, miután hosszabb beszédben fejtegette az iparra nézve nagyfontosságú célt, mely a ki­állításhoz van kötve s a melynek sikeres ke­resztülvitelére maga a helybeli iparosság van hivatva, különösen figyelmébe ajánlotta a jelenvolt érdeklötteknek, hogy iparkodjanak a kiállításban való részvételüket mielőbb bejelenteni. Megemlíté, hogy a térbeosztási munkálat hova előbb meg fog kezdetni, s a­mi igen természetes, a koráb­ban jelentkezők a körülményükhöz képest ki­állítandó cikkeik számára jobb s előnyösebb he­lyet kaphatnak.­­ Mint e gyűlésből megtudtuk, a szegényebb sorsú iparos kiállítók még oly se­gélyben is részesülnek, hogy készítményeiket a végrehajtó bizottság megveszi és kisorsoltatja. Végül szóba jött az elszállásolás ügye is. Az egész gyűlésnek eredménye pedig az, hogy a kiállítás iránt a közfigyelmet újra fölkeltette s az iparos és gazdálkodó közönségre remélhetőleg buzditólag fog hatni. — A szabadelvű­­kör közelebb évi tisztújító közgyűlését volt tartandó; minthogy azonban a tagok nem jöttek össze határozatké­pes számmal, jövő vasárnap (f. hó 28.) d. u. 4 órára új tisztújító közgyűlés hivatott egybe, a­mely, tekintet nélkül a tagok számára, minden szőnyegre kerülendő ügyben határozni fog. Föl­hívjuk e gyűlésre a tagok figyelmét. — Uj kántorkönyv. Burger Zsigm. özvegye kiadásában közelebb megjelent: „Út­mutató Kántor köny­v,g r. kath. kán­torok számára. A mű a Fekete-féle ismert kán­torkönyvnek S­o­h­­­y­a Antal csongrádi kántor által újra átdolgozott, bővitett és hangjegyekkel ellátott kiadása. Ez már a 4-ik bővített kiadás. A terjedelmes és szépen kiállított mű bolti ára 5 frt 50 kr. — „Vegyétek és igyátok . . . .“ v­agyis: kotyogtatás istennevében. Vasárnap reggel 8 óra után furcsa jelenetnek van, és csakis egyetlen szavadra vártam, hogy ismét szivemre szoríthassalak. Miért nem mond­tad ki ezt a szót? — Többizben írtam neked, atyám, de le­veleim talán elvesztek. — Vagy tán elsikkasztották ? A beteg tekintete kérdőleg pihent leánya arcán, aki zavarodottan süté le szemeit. — Meglehet — viszonzá, — de hagyjuk a múltat, mi jóra vezethetne most annak ku­tatása ? — Leonie, te nem akarod őt vádolni, pe­dig jól tudod , hogy köztem és közted állt mindig. — Nem vádolom, végezzen ő saját lelkiis­meretével. » — És azt hiszed, hogy ő el fogja ismerni ezt a bírót ? — Bizonyára nem — viszonzá a tanár. — De Leonienek igaza van ; a vád most már nem változtathat a történteken, azért, már e gyermek kedvéért is, mondjunk le róla. Weinheim hallgatott és sokáig nézett ki a kertbe. — Jó állomása van-e önnek Bendorfban, tanár úr ? — kérdő szünet múlva. — Meg vagyok elégedve. — De ha azt óhajtanám, hogy ön és Leo­­nie kis unokámmal együtt ezután mindig köze­lemben legyenek, hajlandó volna-e ön ez óhaj­tásomnak eleget tenni ? — Hogyne? — viszonzá Leonie gyorsan. — De gondold meg , kedvesem, mily kel­lemetlen volna együttlakni vele........ — Házam elég tágas — vágott szavába mosolyogva Weinheim — és munkában , szóra­kozásban itt nem lesz ennek hiánya. Megkér­ném, hogy Arthur nevelését vállalná el; együtt dolgoznánk erdőben, mezőben.... Nem fejezhető be mondatát; Henriette be­lépte akadályozá abban. Weinheimné hideg, kimért üdvözlettel tisz­telvén meg a tanárt, férjének kezét nyújtá. — Az orvos meghozta nekem fölgyógyu­lásod örvendetes hírét — mondá. — Hála ezért az égnek s kívánom , hogy még soká tartson meg nekünk. — Leonie, még eddig nem jutott eszembe, hogy anyád gyűrűjét átadjam neked — mondá Weinheim úr . —■ ime , vedd át és viseld igaz szeretetem és atyai áldásom záloga gyanánt. A nagyságos asszony ajkába harapott; férje ily megvetőleg még sohasem bánt vele, volt színhelye a belvárosi templom előcsarnoka a közép bejáratnál. Megjelent ugyanis ott egy nem tudni, honnét került kopott­ ruhája atyafi, hóna alatt szorongatva mintegy négyü­cés zöld bütyköst, amelyből az ott üldögélő néhány férfi- és asszony-koldust elkezdte traktálni. Csakha­mar javában folyt az iddogálás s mindegyik pohár kiürítését erős torokköszörülés követte, bizonyságául annak, hogy a folyadék jóféle pap­­ramorgó volt. Az egyik koldusban eközben föl­ébredt a felebaráti szeretet, s átosonva a pap­lak előtt sorban ülő többi koldustársaihoz, vala­mennyit bevezette a vendégszerető nagyajtó ár­nyékába, ahol is a pálinkás atyafi glodába állí­totta népét és — no még egy kicsit „isten ne­vében“ — öntögette a sziverősitőt jó negyed­óráig. Ekkor zárt sorokban jött misére a kato­naság, mely az isten­ nevében iddogáló rongyos hadat szétszórva, a botrányos kotyogtatásnak véget vetett. — Be küldetett. Fölkérjük tel. szer­kesztő urat, szíveskedjék e néhány sorra terjedő felszólalásunknak helyt adni. A „Szegedi Hír­adó”ban többször volt alkalmunk olvasni, hogy némely házak eleje oly ronda állapotban van, hogy az arra járók kénytelenek útjukat, habár nagy kerüléssel, másfelé venni. Az még csak megjárja, ha a ronda helyet ki lehet kerülni; de bezzeg nem így áll a dolog a rókusi fehérló­­utcában, az úgynevezett „nagy part“-nak átel­­lenben fekvő épület előtt, a­hol száraz időben kikerülheti ugyan azt a Tyukhegyből a piacra járó gyalogos nép, ha útját a nevezett parton keresztül veszi, de ha esőzés van, minthogy a parton keresztül a gyalogközlekedés lehetetlen , kénytelen a nép azon föntemlített ház előtt el­haladni, amelyre itt most komolyan fölhívjuk a rendőrség figyelmét. — Ezen elhagyatott épületnek közvetlen a kapuja mellett díszeleg az árnyékszék, amelynek szabad kifolyása van az utcára. Kíméletből elhallgatjuk a háztulajdonos nevét, de kérdjük: V­a­n-e tu­domása, s ha igen, miért hagyja há­za elejét ily botránynak kitenni? Többen. — Koldus-tolvaj. Múlt hétfőn egy rókusi kofa szokás szerint a piacra menvén, há­rom apró gyermekét a szobába zárta úgy, hogy kívülről lekötözte a kilincset. Pár óra múlva egy koldus vetődött a házhoz, fölnyitotta a kö­teléket, bement s a szobából magával vitt két selyem­kendőt s egy skatulyából néhány forint aprópénzt. Evvel ott hagyta a gyermekeket, s az ajtót, amint találta, ismét, lekötözte. Tanulság: ha valaki kofa és apró gyermekei vannak, adja azokat a kisdedóvóba. — Sör­házi botrány. Ludwig Erős, „genannt der schöne Dávidl“, még kedden este is — már vagy 8-adszor — ott produkálta ma­gát az „Újvilág“ c. sorházban fölállított bűnén, a magasabb műélvezet után áhítozó publikum­nak. Hanem ez estén a szokottnál hamarább be­­végződött a Vorstellung, minthogy a vendéglős és vendégei közt kifejlett „élénk jelenet“ foly­tán a közönség legnagyobb része eltávozott. — Nincs szándékunk ezt a dolgot szellőztetni, mert végre is, habár nyilvános helyen, de szűkebb körben történt; csupán azért hoztuk föl, hogy konstatáljuk, hogy a tanger-gajdolások ilyen szép gyümölcsöket is teremnek. Mert igaz, hogy a schöne Dávids az egész kázusban olyan ártat­— Ön kétségkívül azért jött, hogy nejét elvigye ? — fordult a tanárhoz. — Éppen nem ! — viszontó férje élesen — Leonie csak azért fogja elhagyni házamat, hogy gyermekét idehozza. — Ah, nem tudtam, hogy a kibékülés már ennyire fejlődött!—jegyzé meg Henriette maró gúnynyal. — Talán kellemetlen önre nézve , asszo­nyom ? — kérdé Weinheim nyugodtan. — Nem tagadom. A közelmúlt események és a múltbeli tapasztalatok után nem lehet reám nézve kedves, hogy Leonie jövőre itt lakjék. Ha ezen, előttem ugyan megfoghatatlan, határo­zata szilárd, akkor már csak e gyermek ked­véért is inkább elhagyom a házat.... — Várjunk csak , asszonyom! — vágott szavába gyorsan az öreg úr. — József! Fah­­renschmidt úrral kívánok beszélni; kéretem, hogy haladéktalanul idefáradni szíveskedjék. — Engem is érdekel ez az értekezés ? — Önt is, asszonyom. — Ah, értem. Leonie szives volt .... — Asszonyom , én leányommal még eddig egy szót sem szóltam a közelmúlt eseményekről és csakis az imént kérdeztem, hogy nem gya­nítja-e, hogy hozzám intézett leveleit elsikkasz­tották. Leonie nem akarja önt vádolni, ez bi­zonyságul szolgálhat önnek, hogy mennyire csa­lódik, ha róla rágalmazást tételez föl. Ah , de itt van Fahrenschmidt úr, az ön barátja és meg­hittje. Most hallgassák meg mindketten , amit önöknek mondani akarok. Önök halottnak hit­tek, de jóllehet testem meg volt merevülve s be­lőle az élet teljesen kialudva látszott lenni és én képtelen voltam a legcsekélyebb életjelt adni, mégis hallási érzékem megmaradt, így minden szót, ami közelemben hangzott, jól hallottam és teljesen megértettem. Fahrenschmidt halott halványan egy székre rogyott, de Weinheimné most is büszkén emelte föl fejét. — Ennélfogva nemcsak tanúja voltam kü­lönféle beszélgetéseknek — folytatá Weinheim emelkedett hangon, — de tanúja voltam ivó­­szekrényem megraboltatásának és a tanár úrnak egy másik férfiúval éppen a kápolna küszöbén folytatott beszélgetésének is. Ön, Fahrenschmidt úr, még ma elhagyja házamat; nagyon sajnál­nám, ha arra kényszerítene, hogy szolgáim ál­tal oly bánásmódban részesítsem, minőt ön száz­szor is megérdemelt, azért távozzék, megveté­sem legyen egyedüli büntetése. — Ami önt il­leti, asszonyom, önnek szabad választást enge­

Next