Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)

1876-02-23 / 23. szám

Tizennyolcadik évfolyam. 1876. 23-ik szám. Szerda, február 23-án. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: regtdni hirhozh­ordással és vidékre pesten. Egész évre 10 frt.­­ Félévre . 11 frt. Évnegyedre 2 frt SO kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve. Egész évre 2 frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. dre 2 frt 25 kr. POLITIKAI ÉS VEGYEST­ARTALMU LAP, Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. ZEÜT'37'es szám­ára. 4 kr. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a ki­adóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereske­­dése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, febr. 22. A világ figyelme e pillanatban is­mét a nyűgat felé irányul, nevezetesen Spanyol- és Franciaország felé ; mind­két országban érdekfeszítő harc folyt, az egyik valóságos véres harc, melyben az emberek százával hullanak, a másik választási tusa, melyben az emberekkel elvek győznek és buknak. Franciaországban a kamarai vá­lasztások, a különféle pártok roppant erőfeszítései közt, most mentek végbe, s az eddigi tudósításokból ítélve a köz­társaság eszméje fényes diadallal bontakozik ki a harcból." — Nem kell magyarázgatnunk, mily nagy jelentősége van ennek nemcsak Franciaországra, ha­nem Európára is. Ma már a napóleoni jelszó: „L’empire c’est la paix“ (a csá­szárság a béke) az események fejlődésé­ben elveszti erejét és sokkal inkább el lehet azt mondani a köztársaságra, mely Franciaország konszolidációjára törek­szik. Attól függ minden, minő erélylyel és tapintattal tudják a köztársaság ve­zérei ügyöket, mely ezidőszerint Fran­ciországé, védeni és föntartani. Mi bízunk bennök, mert a köztársaság emberei nem bourbonok, akik „nem tanultak és nem feledtek.“ A szerencsétlen Spanyolország is végre, pár évi vérengző testvérharc után, közeledik az enyhitő révparthoz, melyen a béke olajága van kitűzve. A karlisták utolsó harcukat vívják s e percben ta­lán már be is van fejezve a véres dráma, melyet „isten nevében“ Don Carlos ké­szített hazájának. Utolsó s legnagyobb erősségük, Estella, már e hó 19-én el­esett a királyi csapatok rohama alatt, s e percben már úgy lehet, hogy a véres trónkövetelő ismét az, ami volt a harc előtt: földönfutó. Hanem mindez csak másodsorban érdekel bennünket és különben is bliktri ahoz képest, ami keleten történik. Ott van a mi felhőnk, amely még min­dig villámmal terhes, ott van a mi csiz­mánk, amely szerűt. A török szultán és kormánya meg­puhultak ugyan és elfogadták Andrássy reformjavaslatait, amiknek életbelépteté­sével a föllázadt keresztény rájákat ki­békíteni akarják ; minden jel oda mutat, hogy a kibékítést valamennyi nagyhata­lom komolyan akarja, még az orosz is (ámbár ezért nem tennénk tűzbe a ke­zünket) ; de hát mit ér mindez, ha egy­szer a rettenetes két szláv hatalmasság, Szerbia és Montenegro, minden­áron háborút akar, „ha jön a kikelet.“ Pedig minden jel ide mutat. Az ifjú szerb fejedelem ugyan szívesebben él­vezné szép fiatal feleségével a béke mé­zesheteit, de hát, úgy látszik, az ő aka­rata már nem sokat nyom a latban. A szerb háborúpárt viszi a szerepet, ezé a valódi hatalom, ez pedig, úgy látszik, nem ismer akadályt világrendítő tervei kivitelében. A támadó hadi szövetségbe ugyan hasztalan próbálták belevonni R­o­­mániát és Görögországot, mert ezek azt felelik, hogy : „olyan nincs“ ; nem ettünk bolondgombát, hogy nektek Délszláviát összekalapálni segítsünk a sa­ját nyakunkra ; — az is igaz, hogy Mon­tenegrónak nincs több hétezer fegyvere­sénél, pénze pedig még annyi sincs. Szer­bia is ki van merülve s vajmi kevés se­gélyforrással rendelkezik , de hát mindez sebaj; itt van az ő leghatalmasabb szö­vetségesük, Miletics és Polit, s ezekkel félmillió szerb (hogyne!) s ha ezek megvannak, ki állhatna ellent Szer­bia és Montenegro világdöntő erejének?! Már kiadták a proklamációkat, me­lyek a kikelet nagy napjaira készítik elő a híveket; ügynökök hordozzák azo­kat a határvidékeken. Nem kevesebb van abban kimondva, mint hogy a tavasz­­szal előbb majd tönkreverik a törököt (Uram isten, Hercegovina­ és Boszniával együtt csak még Konstantinápolyt is el ne vegyék!) s azután jönnek azok el­len, akik nyomorgatják a félmillió szer­­bet, más szóval: tönkreverik Magyaror­szágot. Mert mi az egy ilyen hősi nép­nek ! Semmi : Törökország ebédre, Ma­gyarország vacsorára. S hogy a dolog mily komoly, az látszik onnan is, hogy Miletics és Polit néhány nap óta eltűntek az országház­ból s lem­ kóborolnak valahol, hogy elő­készítsék a rettenetes napokat, melyek a szláv fegyverek ellenállhatlan ereje alatt két birodalom napját látandják le­­hanyatlani. Már látjuk lelki szemeink­kel, mint készíti dr. Polit azt a P­hi­li­p­p­­­t, amelylyel az országházban fe­nyegetőzött. Mindezeket olvasva és hallva, bí­zón nem csuda, édes magyarom, ha bor­zongás fut végig a hátadon s minden lelkier­őd összeszedésére szükséged van, hogy a hagyományos magyar bátorság a szivedből m­adba ne szálljon s helyet ne adjon a méltó megszeppenésnek. Mindamellett — bár látjuk a fe­nyegető vész nagyságát — bátrak va­gyunk a római költő szavaival vigasz­talni magunkat : „Láttunk mi már más viharokat is“ — és táplál a remény, hogy egyhamar aligha lesz meg az a ta­lálkozás Philippinél, ha pedig mégis meg­lesz, — quod Deus avertat — nos, hát hi­szen majd elválik, hogy melyikünk háta lesz porosabb. Hazai ügyek. — Azon proklamációnak, melylyel a délmagyarországi szerbeket lázítják Magyar­­ország ellen, szövege a következő : Minden szerbek föltáraadásának órája ütött. Tegyétek le az ásót és kapát, ragadjatok keze­tekbe fegyvert és kész népünk hagyományos el­lenségei ellen, bárhol legyenek is azok. Előbb azonban siessetek hozzánk segélyünkre, s verjük le a Koszovói (Rig-mező) ellenségét; azután majd fölkeressük a fél millió szerb kínzó ellenségét is, fölkeressük Zalánkeménnél, mely úgyis a mi fejedelmünket illeti. — Föl! Áldozzatok mindent a szerbségért. A nagy harcok mindnyájunkat egyesíteni fognak.“ — Jókai Mór kitüntetése. A hi­vatalos lapban a következő legf. kir. kézirat jelent meg : „Személyem körüli magyar minisz­terem előterjesztése folytán Jókai M­ó­r or­szágos képviselőnek a magyar szépirodalom fej­lesztése s emelése körül szerzett kitűnő érdemei elismeréséül Szent István-rendem kiskeresztjét díjmentesen adományozom. Kelt Bécsben, 1876. évi febr. hó 16-án. Ferenc József s k., B. Wenckheim Béla s. k. — Rodich tábornok Bécsb­e­n. Ro­­dich tábornok, a sokat emlegetett dalmatiai hely­tartó, legújabb bécsi időzése nagy föltűnést kel­tett. Bécsbe hívása, mint onnan jelentik, azon fordulattal áll összeköttetésben, mely legközelebb a hercegovinai lázadást illetőleg bekövetkezett. Úgy látszik, azon intézkedésekről van szó, me­lyek osztrák-magyar részről a lázadás elfojtására kívánatosaknak mutatkoznak. Andrássy gr. min­denekelőtt föl akarja Rodieh urat világosítani azon magatartásról, melyet Dalmatiában követ­nie kell, nehogy az ő eljárása s a monarchia politikája közt eltérés mutatkozzék. Ez ügyben Andrássy gróf már Budapestről igen nyomatékos figyelmeztetést intézett Mollináry tábornokhoz. Az­után azon intézkedések fognak szóba jönni, melyek osztrák területről Hercegovinába az élelmi- és lőszer-szállítást megakadályozni alkal­masak. Végre azon kérdés kerül eldöntésre, mi történjék a hercegovinai menekültekkel s ho­gyan lehet megakadályozni, hogy a föllázadt vi­dékek lakói még nagyobb számmal jöjjenek a monarchia területére. Egy megfeneklett kérdés. A „Polgári társalgókor“ múlt va­sárnapon tartott közgyűlésén újra kisértett az a valami, amivel nálunk Szegeden „az idők méhe oly régóta viselős.“ A gazdasági egyesület eszméjét értjük. Az pedig — elmondhatjuk — nem kevésbé tanulságos volt, hogy mint esett meg e nagy eset. Ott volt a pólyás baba az asztalközépre ki­téve. Szent áhitattal lestük mindannyian : vajh, megszólal-e már, biztosítékul nekünk, hogy az ige testte jön. Egyikünk tán elszólta ma­gát s mielőtt tanúja lett volna annak, hogy a baba életjelt adott magáról, elégülten dúdolta el a szentírás hű öregének szavait: „Most bocsá­tod el, Uram, a te szolgádat békességben“; a másik meg Tamásként rázza a fejét, mintha ké­telkednék, hogy az a bepólyázott valami életjelt is tudna adni magáról. Lestük, vártuk, de biz az nem szólalt meg. A remény azon­ban nem szokta átsuhanó szellőcskeként cserbe­­hagyni az embereket. Mily könyörtelen dolog is lenne az, ha fölcsigázott kíváncsiságunk ama keserű tudattal hüttetnék le, hogy csalódtunk! Tündöklő fényesre mostuk, Ígértünk neki ragyogó szép jövőt, de a baba, akármint lestük, vártuk, nem szólalt meg. Leteritettük aztán pa­tyolat-selyemmel, elhelyeztük ambróziás kápol­­nácskába és határoztuk, hogy várjunk, mig a babácska f­ö­l­é­b­r­e­d. Ez képe a polgári társalgó­kör múlt vasár­napi közgyűlésén megtett azon indítvány tárgya­lásának, hogy a kör lépéseket tegyen már most gazdasági egyesületté leendő át­alakulása végett. Tisztelettel hajlunk meg az indítványozó ne­mes intenciója előtt, hanem egy kissé furcsának tűnik föl előttünk, hogy ezen intenció már ki­elégítve érezné magát a félmunkával szemben is ,­­ a félmunkán pedig árok van. Mai napság, midőn a nyakunkba szakadt nyomorult közgazdasági állapotoknak többé nem leplezhető vázalakja dermeszti meg a jobbak tö­rekvését is, de midőn e körülmény egyszersmint kiáltó indokul szolgál arra, hogy segítsünk, mi­hamarabb segítsünk e lealázó helyzeten , egy gazdasági egyesület szükségesség­éről, hasznosságáról beszélni — túlhaladott dolog. Arról lehet csak szó, hogy legyen-e Sze­gednek gazdasági egyesülete? Mindannyian azt hangoztatjuk reá : legyen! S ha lennie kell, akkor Szeged város polgársá­gának egyeteme , mint egy ember , hívja azt életre , nehogy az izoláltság átka érje az intéz­ményt, melyre most nagyobb szükségünk van, mint valaha. Ám, álljon e mozgalom élére a polgári tár­salgó-kör s legyen övé az érdem, hogy Szeged­nek Gazdasági egyesülete lett, de egy lépést se tegyen, ha csak a félmunka terhét bírja el. Ez a mi meggyőződésünk. Midőn a „Polgári társalgó-kör“ közgyűlésén ezen indítvány megtéve lett, mi azt úgy értel­meztük — s bizonyára az indítványtevő sem ér­tette másképen , hogy a polgári kör, híven Szeged közéletével szemben magára vállalt szép feladatához, álljon élére a mozgalomnak, amely­ből Szeged város gazdasági egyesülete bontakoz­zék ki, s maga mint polgári társalgó­kör meg­szűnvén, a sokkal biztosb létű és kihatóbb te­vékenységű gazdasági egyletben álljon ismét a világ elé. Ezzel a kör 9 éves léte a legszebben lenne megkoronázva. Később azonban maga az indítványtevő is megelégedni nyilatkozott azzal, hogy a polgári társ­­kör, jelenlegi szerepében, a gazdasági érde­kek testületi kép­viselését feladatául tűzi ki és ezen érdekek előmozdítására törekedend. Fából vaskarika! Ilyen alakban akár száz kört is szervezhetünk, de azért egyik sem vall­hatja magát jogosítottnak Szeged város gazdasági érdekei képviselésére. Az egyesülési szellem terjedésével csak nyer­het a társadalom , ám maradjon meg a polgári társ­­kör mint ilyen továbbra is, annyi ösztöké­lés után majd elszánja tán magát, hogy mostani szervezete mellett is találjon tért, ahol — kilenc hosszú év után — a közélet szerény, de törekvő munkásaként ismertetheti meg magát velünk , de mi ne ringassuk magunkat azon illúzióban, hogy e kör kisfia, egy gazdasági szakosztály , vagy ilyenformán méltó leszen Szeged város gazda­sági érdekeinek testületi képviselésére. Önálló, külön Gazdasági egyesület kell nekünk ; kell még akkor is, ha kegyelettel őrzött egy vagy több körünknek elmúlnia is kell miatta. Ha a múlni kényszerült körnek neve nem is leszen többé, mi még nem vesz­­tünk semmit; mert ha az erők — amit városunk polgárainak józanságával szemben kinni jogosítva vagyunk —­ távol nem maradnak a gazdasági egyesület létesítése érdekében megindult mozgalomtól s a majdan megalakulandó gazda egyesületben nem vonakodandnak a tevékenységük számára kije­lölt helyet elfoglalni: az az erő, amelytől a köz­életnek joga volt eredményt követelni, nem he­ver fölhasználatlanul, hanem működni fog a gaz­dasági egyesület zászlója alatt magához sokkal méltóbban, mint ott, hol a n­é­v más, de a méltó tevékenység a semminél is kevesebb volt! Ismételjük tehát, hogy mi azt másodrendű dolognak tartjuk , legyen-e Szegednek továbbra is polg­­tári­­ köre ; az első az, hogy Szeged­nek gazdasági egyesülete legyen I­­ly- A vidékről. S z ö r­e g h, február 20. A Szőreghen f. hó 16-án a mindkét fele­­kezeti szegény iskolás gyermekek javára rende­zett táncvigalom összes bevétele volt: 131 frt 50 kr, ebből levonva a tett kiadásokat: 114 frt 28 krt, marad 17 frt 22 kr, mely összeg két egyenlő részre osztva a két felekezet iskola gondnokainak átadatott. A nemes célt felülfizetéseikkel igyekeztek előmozdítani a következő t. urak: Sváb K. országgy. képviselő 9 frt, T­a­t­­­á­n B. szkiró 4 frt, Eremics P. takarékpénztár igazgató 2 frt, Davidovics P lelkész 1 frt 50 kr, Polczner J. ügyvéd 1 frt, P­r­e­i­s­z­­­e­r V. 1 frt, Domba L. jegyző 1 frt, Jónás M. kasznár 1 frt, S­t­r­ó­s­z K. orvos 1 frt, P­u­­t­i­t­s P. kereskedő 1 frt, Dimitrievics P. jegyző 1 frt, Papp J. tanitó 1 frt, Sztár­­c­s­e­v­i­c­s J. tanitó 50 kr, Tót­h J. tanitó 1 frt, S­t­e­f­á­n­o­v­i­c­s G. 50 kr. Midőn szerencsénk van a nagyérdemű fe­lülfizető uraknak a legmelegebb köszönetét mon­dani, egyszersmind elismeréssel és köszönettel tartozunk még t. ifj. Szilágyi Gusztáv ur­nak, ki ugyan a rendezőségben részt nem vett, mindazonáltal folytonos segítsége s este a tánc rendezése által nagy segélyünkre volt; továbbá t. Hintzinger Sándor urnak, a ki szives volt este a pénztárnál ellenőrködni, és t. H­i­n­­t­z­inger Gusztáv urnak, ki szintén szíveske­dett a vendégek fogadásában tevékeny részt venni. — Nemkülönben köszönettel tartozunk a helybeli összes értelmiségnek, melynek tagjai egytől-egyig szívesek voltak házaikat a vidéki vendégek befogadására fölajánlani. Midőn ezt teszszük, egyszersmind kötelességünknek tartjuk egy helybeli lakost nyilvánosan megróni, ne­hogy egy miatt egész községünk szenvedjen, mintha a magyar vendégszeretetről fogalommal sem bírna, s mintha a bálra érkezett vendégek előtt az ajtókat bezárta volna. A rendezőség számítva arra, hogy az úri házak nem lesznek elegendők a vendégek be­fogadására, fölkért egypár vagyonosabb földmű­velőt, köztük Hegyközi, alias Göndör Andrást is, ki át is engedte szobáját, azon­ban midőn este két vidéki úriembert oda ve­zettek, azokat a rendezőség nagy zavarára s mindnyájunk megbotránykozására, el­utasította. Ez a derék (?) ember még magyar és „olvas­ó­s“ embernek meri magát csúfolni. Hallott-e valamit a magyar vendégsze­retetről? Különben kár a tentát vesztegetni az ilyen emberre. Adjunk hálát az istennek, hogy ilyen de­rék vendégszerető magyar példány csak egy van községünkben. Végre pedig, a­mit legelőbb kellett volna megemlítenem, de a dolgok sorrendje nem en­­gedő, köszönetet mondunk­­. R­o­t­h Endre ur­nak, a szegedi dalárda derék karnagyának, a ki szives volt minket nehányad magával meg­lepni s kedves vendégeinket gyönyörű szabatos dalaikkal gyönyörködtetni s esténket ez által is élvezetesebbé tenni. A szép dalokat viharos él­jenzés és taps jutalmazó. Fölötte sajnáljuk, hogy nem volt előbb tudomásunk e szerencséről, s így nem lévén elkészülve a méltó elfogadásra, őszinte s igaz magyar vendégszeretetünket nem tanúsíthattuk irányukban úgy, a­mint akartuk volna, miért is, ha netalán hiány volt valami­ben, elnézést kérünk. Legvégül pedig köszönettel tartozunk J­u­­rá­no­vics Ferenc úrnak, ki 20 drb széket minden díj nélkül szíveskedett használatunkra engedni, és Kovács Mihálynak, a szegedi színház díszítőjének, ki tánctermünket mindnyá­junk megelégedésére díszítette föl. A rendezőség.

Next