Szegedi Híradó, 1876. január-június (18. évfolyam, 1-78. szám)
1876-02-23 / 23. szám
Tizennyolcadik évfolyam. 1876. 23-ik szám. Szerda, február 23-án. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: regtdni hirhozhordással és vidékre pesten. Egész évre 10 frt. Félévre . 11 frt. Évnegyedre 2 frt SO kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve. Egész évre 2 frt. Félévre 4 frt 50 kr. dre 2 frt 25 kr. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU LAP, Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. ZEÜT'37'es számára. 4 kr. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, febr. 22. A világ figyelme e pillanatban ismét a nyűgat felé irányul, nevezetesen Spanyol- és Franciaország felé ; mindkét országban érdekfeszítő harc folyt, az egyik valóságos véres harc, melyben az emberek százával hullanak, a másik választási tusa, melyben az emberekkel elvek győznek és buknak. Franciaországban a kamarai választások, a különféle pártok roppant erőfeszítései közt, most mentek végbe, s az eddigi tudósításokból ítélve a köztársaság eszméje fényes diadallal bontakozik ki a harcból." — Nem kell magyarázgatnunk, mily nagy jelentősége van ennek nemcsak Franciaországra, hanem Európára is. Ma már a napóleoni jelszó: „L’empire c’est la paix“ (a császárság a béke) az események fejlődésében elveszti erejét és sokkal inkább el lehet azt mondani a köztársaságra, mely Franciaország konszolidációjára törekszik. Attól függ minden, minő erélylyel és tapintattal tudják a köztársaság vezérei ügyöket, mely ezidőszerint Franciországé, védeni és föntartani. Mi bízunk bennök, mert a köztársaság emberei nem bourbonok, akik „nem tanultak és nem feledtek.“ A szerencsétlen Spanyolország is végre, pár évi vérengző testvérharc után, közeledik az enyhitő révparthoz, melyen a béke olajága van kitűzve. A karlisták utolsó harcukat vívják s e percben talán már be is van fejezve a véres dráma, melyet „isten nevében“ Don Carlos készített hazájának. Utolsó s legnagyobb erősségük, Estella, már e hó 19-én elesett a királyi csapatok rohama alatt, s e percben már úgy lehet, hogy a véres trónkövetelő ismét az, ami volt a harc előtt: földönfutó. Hanem mindez csak másodsorban érdekel bennünket és különben is bliktri ahoz képest, ami keleten történik. Ott van a mi felhőnk, amely még mindig villámmal terhes, ott van a mi csizmánk, amely szerűt. A török szultán és kormánya megpuhultak ugyan és elfogadták Andrássy reformjavaslatait, amiknek életbeléptetésével a föllázadt keresztény rájákat kibékíteni akarják ; minden jel oda mutat, hogy a kibékítést valamennyi nagyhatalom komolyan akarja, még az orosz is (ámbár ezért nem tennénk tűzbe a kezünket) ; de hát mit ér mindez, ha egyszer a rettenetes két szláv hatalmasság, Szerbia és Montenegro, mindenáron háborút akar, „ha jön a kikelet.“ Pedig minden jel ide mutat. Az ifjú szerb fejedelem ugyan szívesebben élvezné szép fiatal feleségével a béke mézesheteit, de hát, úgy látszik, az ő akarata már nem sokat nyom a latban. A szerb háborúpárt viszi a szerepet, ezé a valódi hatalom, ez pedig, úgy látszik, nem ismer akadályt világrendítő tervei kivitelében. A támadó hadi szövetségbe ugyan hasztalan próbálták belevonni Romániát és Görögországot, mert ezek azt felelik, hogy : „olyan nincs“ ; nem ettünk bolondgombát, hogy nektek Délszláviát összekalapálni segítsünk a saját nyakunkra ; — az is igaz, hogy Montenegrónak nincs több hétezer fegyveresénél, pénze pedig még annyi sincs. Szerbia is ki van merülve s vajmi kevés segélyforrással rendelkezik , de hát mindez sebaj; itt van az ő leghatalmasabb szövetségesük, Miletics és Polit, s ezekkel félmillió szerb (hogyne!) s ha ezek megvannak, ki állhatna ellent Szerbia és Montenegro világdöntő erejének?! Már kiadták a proklamációkat, melyek a kikelet nagy napjaira készítik elő a híveket; ügynökök hordozzák azokat a határvidékeken. Nem kevesebb van abban kimondva, mint hogy a tavaszszal előbb majd tönkreverik a törököt (Uram isten, Hercegovina és Boszniával együtt csak még Konstantinápolyt is el ne vegyék!) s azután jönnek azok ellen, akik nyomorgatják a félmillió szerbet, más szóval: tönkreverik Magyarországot. Mert mi az egy ilyen hősi népnek ! Semmi : Törökország ebédre, Magyarország vacsorára. S hogy a dolog mily komoly, az látszik onnan is, hogy Miletics és Polit néhány nap óta eltűntek az országházból s lem kóborolnak valahol, hogy előkészítsék a rettenetes napokat, melyek a szláv fegyverek ellenállhatlan ereje alatt két birodalom napját látandják lehanyatlani. Már látjuk lelki szemeinkkel, mint készíti dr. Polit azt a Philippt, amelylyel az országházban fenyegetőzött. Mindezeket olvasva és hallva, bízón nem csuda, édes magyarom, ha borzongás fut végig a hátadon s minden lelkierőd összeszedésére szükséged van, hogy a hagyományos magyar bátorság a szivedből madba ne szálljon s helyet ne adjon a méltó megszeppenésnek. Mindamellett — bár látjuk a fenyegető vész nagyságát — bátrak vagyunk a római költő szavaival vigasztalni magunkat : „Láttunk mi már más viharokat is“ — és táplál a remény, hogy egyhamar aligha lesz meg az a találkozás Philippinél, ha pedig mégis meglesz, — quod Deus avertat — nos, hát hiszen majd elválik, hogy melyikünk háta lesz porosabb. Hazai ügyek. — Azon proklamációnak, melylyel a délmagyarországi szerbeket lázítják Magyarország ellen, szövege a következő : Minden szerbek föltáraadásának órája ütött. Tegyétek le az ásót és kapát, ragadjatok kezetekbe fegyvert és kész népünk hagyományos ellenségei ellen, bárhol legyenek is azok. Előbb azonban siessetek hozzánk segélyünkre, s verjük le a Koszovói (Rig-mező) ellenségét; azután majd fölkeressük a fél millió szerb kínzó ellenségét is, fölkeressük Zalánkeménnél, mely úgyis a mi fejedelmünket illeti. — Föl! Áldozzatok mindent a szerbségért. A nagy harcok mindnyájunkat egyesíteni fognak.“ — Jókai Mór kitüntetése. A hivatalos lapban a következő legf. kir. kézirat jelent meg : „Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztése folytán Jókai Mór országos képviselőnek a magyar szépirodalom fejlesztése s emelése körül szerzett kitűnő érdemei elismeréséül Szent István-rendem kiskeresztjét díjmentesen adományozom. Kelt Bécsben, 1876. évi febr. hó 16-án. Ferenc József s k., B. Wenckheim Béla s. k. — Rodich tábornok Bécsben. Rodich tábornok, a sokat emlegetett dalmatiai helytartó, legújabb bécsi időzése nagy föltűnést keltett. Bécsbe hívása, mint onnan jelentik, azon fordulattal áll összeköttetésben, mely legközelebb a hercegovinai lázadást illetőleg bekövetkezett. Úgy látszik, azon intézkedésekről van szó, melyek osztrák-magyar részről a lázadás elfojtására kívánatosaknak mutatkoznak. Andrássy gr. mindenekelőtt föl akarja Rodieh urat világosítani azon magatartásról, melyet Dalmatiában követnie kell, nehogy az ő eljárása s a monarchia politikája közt eltérés mutatkozzék. Ez ügyben Andrássy gróf már Budapestről igen nyomatékos figyelmeztetést intézett Mollináry tábornokhoz. Azután azon intézkedések fognak szóba jönni, melyek osztrák területről Hercegovinába az élelmi- és lőszer-szállítást megakadályozni alkalmasak. Végre azon kérdés kerül eldöntésre, mi történjék a hercegovinai menekültekkel s hogyan lehet megakadályozni, hogy a föllázadt vidékek lakói még nagyobb számmal jöjjenek a monarchia területére. Egy megfeneklett kérdés. A „Polgári társalgókor“ múlt vasárnapon tartott közgyűlésén újra kisértett az a valami, amivel nálunk Szegeden „az idők méhe oly régóta viselős.“ A gazdasági egyesület eszméjét értjük. Az pedig — elmondhatjuk — nem kevésbé tanulságos volt, hogy mint esett meg e nagy eset. Ott volt a pólyás baba az asztalközépre kitéve. Szent áhitattal lestük mindannyian : vajh, megszólal-e már, biztosítékul nekünk, hogy az ige testte jön. Egyikünk tán elszólta magát s mielőtt tanúja lett volna annak, hogy a baba életjelt adott magáról, elégülten dúdolta el a szentírás hű öregének szavait: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben“; a másik meg Tamásként rázza a fejét, mintha kételkednék, hogy az a bepólyázott valami életjelt is tudna adni magáról. Lestük, vártuk, de biz az nem szólalt meg. A remény azonban nem szokta átsuhanó szellőcskeként cserbehagyni az embereket. Mily könyörtelen dolog is lenne az, ha fölcsigázott kíváncsiságunk ama keserű tudattal hüttetnék le, hogy csalódtunk! Tündöklő fényesre mostuk, Ígértünk neki ragyogó szép jövőt, de a baba, akármint lestük, vártuk, nem szólalt meg. Leteritettük aztán patyolat-selyemmel, elhelyeztük ambróziás kápolnácskába és határoztuk, hogy várjunk, mig a babácska fölébred. Ez képe a polgári társalgókör múlt vasárnapi közgyűlésén megtett azon indítvány tárgyalásának, hogy a kör lépéseket tegyen már most gazdasági egyesületté leendő átalakulása végett. Tisztelettel hajlunk meg az indítványozó nemes intenciója előtt, hanem egy kissé furcsának tűnik föl előttünk, hogy ezen intenció már kielégítve érezné magát a félmunkával szemben is , a félmunkán pedig árok van. Mai napság, midőn a nyakunkba szakadt nyomorult közgazdasági állapotoknak többé nem leplezhető vázalakja dermeszti meg a jobbak törekvését is, de midőn e körülmény egyszersmint kiáltó indokul szolgál arra, hogy segítsünk, mihamarabb segítsünk e lealázó helyzeten , egy gazdasági egyesület szükségességéről, hasznosságáról beszélni — túlhaladott dolog. Arról lehet csak szó, hogy legyen-e Szegednek gazdasági egyesülete? Mindannyian azt hangoztatjuk reá : legyen! S ha lennie kell, akkor Szeged város polgárságának egyeteme , mint egy ember , hívja azt életre , nehogy az izoláltság átka érje az intézményt, melyre most nagyobb szükségünk van, mint valaha. Ám, álljon e mozgalom élére a polgári társalgó-kör s legyen övé az érdem, hogy Szegednek Gazdasági egyesülete lett, de egy lépést se tegyen, ha csak a félmunka terhét bírja el. Ez a mi meggyőződésünk. Midőn a „Polgári társalgó-kör“ közgyűlésén ezen indítvány megtéve lett, mi azt úgy értelmeztük — s bizonyára az indítványtevő sem értette másképen , hogy a polgári kör, híven Szeged közéletével szemben magára vállalt szép feladatához, álljon élére a mozgalomnak, amelyből Szeged város gazdasági egyesülete bontakozzék ki, s maga mint polgári társalgókör megszűnvén, a sokkal biztosb létű és kihatóbb tevékenységű gazdasági egyletben álljon ismét a világ elé. Ezzel a kör 9 éves léte a legszebben lenne megkoronázva. Később azonban maga az indítványtevő is megelégedni nyilatkozott azzal, hogy a polgári társkör, jelenlegi szerepében, a gazdasági érdekek testületi képviselését feladatául tűzi ki és ezen érdekek előmozdítására törekedend. Fából vaskarika! Ilyen alakban akár száz kört is szervezhetünk, de azért egyik sem vallhatja magát jogosítottnak Szeged város gazdasági érdekei képviselésére. Az egyesülési szellem terjedésével csak nyerhet a társadalom , ám maradjon meg a polgári társkör mint ilyen továbbra is, annyi ösztökélés után majd elszánja tán magát, hogy mostani szervezete mellett is találjon tért, ahol — kilenc hosszú év után — a közélet szerény, de törekvő munkásaként ismertetheti meg magát velünk , de mi ne ringassuk magunkat azon illúzióban, hogy e kör kisfia, egy gazdasági szakosztály , vagy ilyenformán méltó leszen Szeged város gazdasági érdekeinek testületi képviselésére. Önálló, külön Gazdasági egyesület kell nekünk ; kell még akkor is, ha kegyelettel őrzött egy vagy több körünknek elmúlnia is kell miatta. Ha a múlni kényszerült körnek neve nem is leszen többé, mi még nem vesztünk semmit; mert ha az erők — amit városunk polgárainak józanságával szemben kinni jogosítva vagyunk — távol nem maradnak a gazdasági egyesület létesítése érdekében megindult mozgalomtól s a majdan megalakulandó gazda egyesületben nem vonakodandnak a tevékenységük számára kijelölt helyet elfoglalni: az az erő, amelytől a közéletnek joga volt eredményt követelni, nem hever fölhasználatlanul, hanem működni fog a gazdasági egyesület zászlója alatt magához sokkal méltóbban, mint ott, hol a név más, de a méltó tevékenység a semminél is kevesebb volt! Ismételjük tehát, hogy mi azt másodrendű dolognak tartjuk , legyen-e Szegednek továbbra is polgtári köre ; az első az, hogy Szegednek gazdasági egyesülete legyen Ily- A vidékről. S z ö re g h, február 20. A Szőreghen f. hó 16-án a mindkét felekezeti szegény iskolás gyermekek javára rendezett táncvigalom összes bevétele volt: 131 frt 50 kr, ebből levonva a tett kiadásokat: 114 frt 28 krt, marad 17 frt 22 kr, mely összeg két egyenlő részre osztva a két felekezet iskola gondnokainak átadatott. A nemes célt felülfizetéseikkel igyekeztek előmozdítani a következő t. urak: Sváb K. országgy. képviselő 9 frt, Tatán B. szkiró 4 frt, Eremics P. takarékpénztár igazgató 2 frt, Davidovics P lelkész 1 frt 50 kr, Polczner J. ügyvéd 1 frt, Preiszer V. 1 frt, Domba L. jegyző 1 frt, Jónás M. kasznár 1 frt, Strósz K. orvos 1 frt, Putits P. kereskedő 1 frt, Dimitrievics P. jegyző 1 frt, Papp J. tanitó 1 frt, Sztárcsevics J. tanitó 50 kr, Tóth J. tanitó 1 frt, Stefánovics G. 50 kr. Midőn szerencsénk van a nagyérdemű felülfizető uraknak a legmelegebb köszönetét mondani, egyszersmind elismeréssel és köszönettel tartozunk még t. ifj. Szilágyi Gusztáv urnak, ki ugyan a rendezőségben részt nem vett, mindazonáltal folytonos segítsége s este a tánc rendezése által nagy segélyünkre volt; továbbá t. Hintzinger Sándor urnak, a ki szives volt este a pénztárnál ellenőrködni, és t. Hintzinger Gusztáv urnak, ki szintén szíveskedett a vendégek fogadásában tevékeny részt venni. — Nemkülönben köszönettel tartozunk a helybeli összes értelmiségnek, melynek tagjai egytől-egyig szívesek voltak házaikat a vidéki vendégek befogadására fölajánlani. Midőn ezt teszszük, egyszersmind kötelességünknek tartjuk egy helybeli lakost nyilvánosan megróni, nehogy egy miatt egész községünk szenvedjen, mintha a magyar vendégszeretetről fogalommal sem bírna, s mintha a bálra érkezett vendégek előtt az ajtókat bezárta volna. A rendezőség számítva arra, hogy az úri házak nem lesznek elegendők a vendégek befogadására, fölkért egypár vagyonosabb földművelőt, köztük Hegyközi, alias Göndör Andrást is, ki át is engedte szobáját, azonban midőn este két vidéki úriembert oda vezettek, azokat a rendezőség nagy zavarára s mindnyájunk megbotránykozására, elutasította. Ez a derék (?) ember még magyar és „olvasós“ embernek meri magát csúfolni. Hallott-e valamit a magyar vendégszeretetről? Különben kár a tentát vesztegetni az ilyen emberre. Adjunk hálát az istennek, hogy ilyen derék vendégszerető magyar példány csak egy van községünkben. Végre pedig, amit legelőbb kellett volna megemlítenem, de a dolgok sorrendje nem engedő, köszönetet mondunk. Roth Endre urnak, a szegedi dalárda derék karnagyának, a ki szives volt minket nehányad magával meglepni s kedves vendégeinket gyönyörű szabatos dalaikkal gyönyörködtetni s esténket ez által is élvezetesebbé tenni. A szép dalokat viharos éljenzés és taps jutalmazó. Fölötte sajnáljuk, hogy nem volt előbb tudomásunk e szerencséről, s így nem lévén elkészülve a méltó elfogadásra, őszinte s igaz magyar vendégszeretetünket nem tanúsíthattuk irányukban úgy, amint akartuk volna, miért is, ha netalán hiány volt valamiben, elnézést kérünk. Legvégül pedig köszönettel tartozunk Juránovics Ferenc úrnak, ki 20 drb széket minden díj nélkül szíveskedett használatunkra engedni, és Kovács Mihálynak, a szegedi színház díszítőjének, ki tánctermünket mindnyájunk megelégedésére díszítette föl. A rendezőség.