Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)

1876-11-22 / 142. szám

Tizennyolcadik évfolyam. 1876. Szerda, november 22-én, 142-ik szám. mmm mmmmmammsmmmammmm—m* Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: i.g.d.n hizhothordáaszl­á. vidékre p.itin. Egész évre 10 frt.­­ Félévre . 5 frt. Évnegyedre a t frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elültetve: Egész évre 9 frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 3 frt 35 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMÚ LAP Szerkesztőségi iroda, és a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. ZEggyes szám­ára, S Irr. Hirdetések dijai: k. héthasábos petitsor vagy annak tereét, egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 80 kr. kincstári illeték fizetendő. A. bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A. „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a ki­adóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Bürger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereske­­dése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, nov. 21. Bomlik a világ ! A keleti ügyben keserves kínnal előkészítgetett konferenciával már any­­nyira vagyunk, hogy az a legutóbbi hírek szerint ezen a héten okvetlenül meg fog kezdődni, ha­­ el nem ma­rad. De ha megtartatik is, csak arra­­lesz jó, hogy ünnepélyesen kimondja azt, amit már a kakas is kukorékol, hogy a keleti bonyodalmat békés után elintézni nem lehet. A porta szintoly jól tudja ezt, de azért, leginkább Angolország kedvéért, elfogadta a konferenciát, azonban szi­lárdan el van szánva, hogy souverain jogain csorbát ejteni nem enged. Már pedig a tervezet, amelyet Oroszország a szláv keresztények sorsának javítására ajánl, bizony érzékeny csorbát akar azon ütni, s minthogy muszka uram szintoly szivósan ragaszkodik a maga álláspontjához, mely a pánszláv eszmét tolja előtérbe, mint a porta a maga felségjogaihoz, világos, hogy a dolgot csak fegyverrel lehet eligazítani. Mindkét fél tisztában van magá­val s a másikkal és fegyverkezik. Hogy a szegény Törökország hol veszi a pénzt, nem tudjuk, csak sejtjük. John Bull nagyot kiáltott a lordmayor­ lako­­mán, illő, hogy ahoz képest megnyissa duzzadt tárcáját. Oroszországot se félt­sük ; annyi pénzt csak kap, amennyi a külföldről beszerzendő, tehát készpénz­zel fizetendő hadiszerekre szükséges ; a többit ott veszi, ahol találja­k otthon. Már meg is csinálta az első önkénytes (a lakosságra persze önkénytelen) nem­zeti kölcsönt azzal, hogy „egyelőre“ száz millió rubel papírpénzt nyomat. A cár harcias beszédét követte az orosz hadsereg mozgósítása, ezt a 100 millió rubel nemzeti kölcsön, ily té­nyekkel szemben a konferencia valóban komédiává válik. A politikai láthatáron eközben egész váratlanul északnyugaton is egy komor felhőcske ütötte föl fejét; még most kicsiny, de máris fenyegető, s nem tudni, mekkora viharanyaggá fog ki­nőni. Németország hivatalosan kijelen­tette, hogy az 1878-ra tervezett pá­risi v­i­l­á­g­k­i­á­ll­í­t­á­s­b­a­n nem fog résztvenni. E rövid, száraz kijelentés elég volt arra, hogy a politikus világ meghök­­kenjen, s most egymást érik a találga­tások és kommentárok, amiket e hít fölidézett, kutatják e rideg kijelentés indokát és jelentőségét. Mi nem követ­jük a találgatások téveteg útját, csak jelezzük a tényt, amely Franciaország­ban szerfölött rosz benyomást tett, amit úgyis gondolni lehet. Annyi áll, hogy ez bizony éppen nem békés jelen­ség. Mi azonban némi megnyugvást merítünk belőle. Mert minél erősebben néz e két hatalom egymással farkas­szemet, annál inkább hihetjük, hogy Németország nem köti meg monarchiánk kezét a keleti csomó megoldásánál. Bezzeg annál jobban igyekeznek ezt a kezet szabad mozgásában akadá­lyozni a mi kedves lajtántúli szövetsé­ges társunk divergens elemei. Hát bi­zony a derék S­k é­s e­urék csakugyan megalkották az új pártot, amely­nek állítólag már 60 — 70 tagja van s amelynek programmjában a főpont ez : „A két állam állami és közgazdasági ösz­­szetartozásának azon viszonyai számára, me­lyek ép úgy fekszenek az összmonarchia, mint mindkét fél érdekében, szilárdabb és állandóbb alapok alkotandók ; s a Magyarországgal való összeköttetés azon alakja, mely — a tapaszta­lat szerint — Ausztriának elégtelen befolyást adott a közös ügyekre s mindkét állam természetes ha­talmi viszonyát fölcserélte, Ausz­tria befolyását biztosító módon szabályozandó , ellenkező esetben Ausztria ré­szére a teljes önállóság s az önelhatá­rozás lehetősége megszerzendő.“ Ez annyit tesz, hogy a mai dua­lisztikus államforma keretében Magyar­­országnak túlságos sok a joga és önál­lósága úgy államilag mint különösen közgazdaságilag; ez tehát Ausztria ja­vára megnyirbálandó oly formán, hogy térjünk vissza Schmerling pápá­hoz s a birodalmi központosítás eszmé­jéhez, vagy ha ez kivihetetlen, akkor vágjuk ketté az abroszunkat és legyen ki-ki a maga ura, gazdája. No már hogy az előbbem­ be ne következhessék, arról majd teszünk; ami pedig az utóbbit illeti, az eddig tapasztalt lajtántúli jóakarat után bi­zony nem bánjuk, ha a személyi unióra térünk is vissza. Csak csinálják ! Ha­nem hogy az alkotmány alapjait éppen most akarják döngetni és bontogatni a magyar jogokat sokaló osztrák sógorok, mikor a mindkettőnket fenyegető kül­­vihar kitörni készül, az már aztán ra­gyogó bizonysága e jó urak politikai tapintatának és mély bölcsességének! Nem csuda, ha még a „N. fr. Presse“ is azt kérdi tőlük : A személyi uniót akarják-e, vagy a központi parl­amen­­tet, vagy tán a polgárháborút ? És minthogy már a Lajtán túl va­gyunk, mondjuk jó német magyarsággal, hogy „milyen jól veszi ki magát“ emellett a „Times“ leleplezése az o­s­z­­trák-szláv pártvezérek haza­­fiságát illetőleg. E lap szerint ugyanis e szláv vezér urak még az osztrák ke­leti vita előtt föliratot intéztek a szent­pétervári szláv bizottsághoz, és közli is e­­fölirat szövegét, amelyben e derék osztrák hazafiak harcra tüzelik Orosz­országot a török ellen és a cárt „északi atyánk és cárun­k“-nak nevezik. Ha ez nem hazaárulás, akkor Ju­­dás sem árulta el Krisztust. Ezek után kérdhetjük: lehet-e az osztrák-magyar monarchiának kormá­nya, amely, ha őszintén kívánja annak fönnállását, külügyi politikájában ne Magyarországra, ne a magyar nemzet lojalitására fektesse a súlyt ? A lajtán­túli sajnos jelenségek meggyőzhetnék az u. n. udvari pártot is, hogy a mon­archia igazi ereje kifelé Magyarorszá­gon van s hogy enélkül, vagy éppen ennek ellenére keleti politikát űzni any­­nyi, mint kockára tenni a Habsburgok birodalmát. Jől határozottan visszautasít minden foglalási szándékot, úgy azt, ha netán mások által céloz­­tatnék, határozottan ellenezni fogná. És midőn a török birodalomban lakó, vagy fönhatósága alatt élő minden népeknek úgy po­litikai mint polgári s vallási szabadságuk fej­lesztésére és biztosítására, valamint átalános haladásuk­ s polgárosodásukra vezethető minden intézkedéseket melegen pártol, s ezeknek kiesz­közlésére tekintélyének s befolyásának egész súlyát a mérlegbe vetni kész. Egyszersmind kijelenti, hogy ez idő sze­rint a török birodalomnak bármely területi vagy fenhatósági csonkítását Magyarország államér­dekeire nézve károsnak s következményeiben veszélyesnek tartaná , miért is a török biroda­­lom­ területe s fenhatósága tekintetében a há­ború előtti állapotot kívánja fönntartani s má­sok által fönntartatni, kinyilatkoztatván : Hogy a béke mielőbbi helyreállitása és a török birodalom területi épségének s független­ségének fenntartása érdekében minden megkí­vánható áldozatok meghozatalára kész. Tisza miniszterelnök a határozati javas­lattal szemben kinyilatkoztatja, hogy a kormány­nak a közvéleményt megismerni kötelessége és erre van módja is, erre vezethetnek a házban tett nyilatkozatok is, de arra kéri a házat, a közjó szempontjából, hogy ne nyilatkozzék ha­tározati javaslat útján, mert bonyolódott kényes természetű külügyi kérdéseket egy kormánynak sem lehet vezetni egy kezét minden irányban megkötő határozati javaslat alapján, s különö­sen ily helyzetekben, minek a maiak, egyetlen tévesztett lépés, vagy bár helyes, de nem a maga idejében tett lépés igen nagy veszélyeket hozhat egy államra. Maga a költségvetés a kormánypárton kí­vül minden oldalról kemény bírálatok tárgyát képezi. A baloldali és jobboldali ellenzék s a független szabadelvű­ párt részéről történtek föl­­szólalások. A két utóbbi párt szónokai: L­u­­k­á­c­s Béla és Zichy Nándor gróf általános­ságban elfogadják a költségelőirányzatot; míg S­i­m­o­n­y­i Ernő és Nemes Nándor gróf ál­talánosságban annak elfogadása ellen nyilat­koztak. Hazai ügyek. Országgyűlés. A képviselőház szombati ülésében megkezdődött az általános vita az 1877-iki költségelőirányzat fölött, s e vitában ismét tért követelt a küldiplomáciai helyzet is. S­i­m­o­n­y­i Ernő a közösügyi kiadásokra tett reflekcziós fonalán tért át a kü­lügyekre, s a ke­leti kérdés fejlődését, keletkezésétől kezdve mai állapotáig, minden stádiumában rekap­itulálva, bírálat alá vette az osztrák-magyar külügyi kor­mány eljárását, mint mondá, nem azért, hogy támadást intézzen akár a külügyi, akár a ma­gyar kormány ellen , hanem felszólalásának célja csak az, hogy a kormány értesüljön a nemzet közvéleményéről, s vegyék azt tudomá­sul azok is, akik Bécsben talán ellenkező poli­tikát űznek. Erre vonatkozólag a következő határozati javaslatot terjesztette elő . A ház mondja ki határozatilag, hogy : Mi a nemzet képviselői a magyar nemzet közvéleményének vélünk kifejezést adni, midőn kijelentjük, hogy a magyar távol van minden terjeszkedési vágytól, s valamint a maga része­ Szeged álláspontja­ is. Sérelmeink. A magyar kormány kétségkívül akkor tesz legnagyobb szolgálatot a nemzetnek, ha a mű­velődését előmozdító intézmények létesítésében magyar szempontok által vezéreltetik. Kell tehát e részben a kormánynak egy tervszerű, jól át­gondolt iránynyal bírnia, midőn a vidékek kü­­lönfélesége szerint különféle közigazgatási vagy közművelődési intézményeket létesít. De önma­gunk hibáit takargatnók, ha ilyen terv­szerű, jól átgondolt irányt tulajdoníta­nánk az eddig szerepelt bármelyik magyar kor­mánynak. Csak egy rövid szemlét kell tartanunk az eddig létesített kultur­intézmények fölött s ön­ként következik a rövid, de határozott beval­lás , hogy a magyar kormánynak ezideig nem volt helyes, annál kevésbé magyar műve­lődési politikája. A kormány művelődési politikája két alak­ban nyilvánult eddig: egy fővárosi és egy vidéki protekció-kultúrpolitiká­­b­a­n. Elég szomorú, hogy Szeged minden elő­nyös helyzete mellett is az egyiknek — a fő­városnak — áldozatává lön, a másiknak — a protekciónak — pedig nem lett osztályrészese. A magyar főváros emelését azáltal vélte elér­hetőnek a magyar kormány, ha abba kitelhető­­leg központosít, a vidéki városok, de különö­sen Szeged rovására ; amennyiben pedig ez nem állna, jogos vágyainkat Pozsony, Kassa, Arad, Temesvár s egyéb kegyelt városok szorí­tották háttérbe. Nem szükség mondanunk, hogy bár egy célirányos, mérsékelt központosításnak van értelme, de az anyagi és szellemi túlvitt központosítás, ha az életképes vidéki városok meg­csappanását idézi elő, nemcsak nem helyes és nem indokolt, de nem is j­o­g­o­s; mert ha egy 80.000 lélekből álló város valóban nagy terhe­ket visel, megkövetelheti, hogy azon terhek bi­zonyos kedvezmények által közvetve részben vissza­téríttessenek. Amennyiben pedig a kor­mány által kezdeményezett decentralizáció nem felelne meg eredeti rendeltetésének, vagyis ha nem nemzeti gócpontokat, hanem né­met pensionopolisokat teremtene minden helyes ok nélkül , ez már nemcsak elítélendő bűn, ha­nem sérelem a jogosultabb városokra nézve. Ilyen sérelmes város Szeged. Városunkban mindazt, ami hatalmassá, gazdaggá és műveltté tehetné, csak igen kis hányadban, vagy éppen nem találjuk föl, s túl­zás nélkül elmondhatjuk, hogy Szeged eddig az atyáskodó magyar kormányok mostoha gyer­meke volt. Hogy sorrendet kövessünk, kezdjük elő­ször is a földmivelésen. Nem lehet igno­­rálni, hogy Szeged egy nagy rónán, a magyar alföldnek úgyszólván kellő közepén lévén, maga is 12 mértföldnyi határával háromnegyed rész­ben a mezőgazdaságra van utalva. Előtte vannak a Bács és Bánát termékeny síkjai, melyeknek sok csapással látogatott népei nagyon rá vannak utalva az okszerű gazdálko­dásra. Alkalmasabb pont egy mezőgazda­­sági iskola fölállítására az alföldön nem kínálkozik Szegednél, hol a különböző nemzeti­ségek fiai a tanulmányozás mellett magyar szel­lemet is szivnának magukba. De mit művelt a kormány ? Először is a kegyeletes emlékű, ma­gyar­ tannyelvű keszthelyi „Georgicont“ kivet­­kőzteté főiskolai jellegéből, helyette azután az ország határszélén, M.-Óvárt, megtette Albrecht főherceg kedvéért német-magyar tan­nyelvű akadémiává. (?!) De a java most jön: Liptó-Ujváron (alias Liptó-Hradeken), a hólepte, égig nyúló Tátrák tövében egy ki­zárólagos tót-tannyelvű földmives-iskolát alapított a magyar nyelv arculcsapásával; a Kárpátok aljában pedig, Kassán, egy gazdasági közép­iskolát, amely majd­hogy­nem a deb­receni gazdasági iskola megszűntét vonta maga után, így kerülték el az 1200­­ mért­földnyi magyar alföldet, mert amily kevés­sy roppant területen az egy debreceni gazdasági iskola, annyira nincs is jó helyt. Az egész or­szágban nem kevés, sőt sok a mezőgazdasági iskola, de helytelen beosztásuk által kevés­nek, idegen tannyelvekkel pedig fölösle­gesnek tűnnek föl. Az ipar és kereskedelem tekin­tetében nem kevesebb a sérelmünk. Ha ugyanis az országnak érdekében áll, hogy egy magyar kereskedői és iparos középosztály ke­letkezzék s e kivánalom létesíthetésére egy ve­zérvárossal rendelkezzék, akkor a kormány, midőn e téren Szegedet mellőzte, az ország ér­deke ellen vétett. Hogy is lehetne Szegednek életrevaló ke­reskedelme, mikor nincs egy önálló keres­kedelmi és iparkamarája, hanem a fővárosi kamara kalapja alá vonták! Természe­tes, hogy ezen kamarában leginkább a főváros kereskedelmi és iparérdekei védetnek. De bez­zeg nem részesült ezen másodrendűségben Deb­recen, Kassa, Arad, Temesvár . Szegednek egyik sürgős feladata: egy saját kamarára szert tenni. Földrajzi és közlekedési igazságosság szem­pontjából szintén alig lehet elfojtanunk meg­­botránykozásunkat afölött, hogy a posta- és távirda-igazgatóságokat mindezideig nem he­lyezték át Temesvárról ide, holott ezt a józan központosítás érdekéből rég kellett volna tenni. Nem sérelem-e az is, hogy a gyáriparnak a magyar néppel való megkedveltetése céljából az annyiszor megígért dohánygyárnak még mindig se hite, se hamva ? De hiszen van a Commandó-városnak, Temesvárnak. Csak gya­­rapítsuk a kis Bécseket ! Vagy nem sérti-e folyton városunk önérze­tét az a lappangó, de soha meg nem szűnő hír, hogy a pénzügyi igazgatóság Szegeden beszüntettetik, s talán alárendeltségi helyzetbe jövünk Temesvár „cul­­tur-mission“-jával szemben ! ? Nem sérelem-e az, hogy annyi rimánkodá­­sunk s egy igen jeles, a kormánynál befolyásos képviselőnk által sem bírtuk mindeddig odaka-

Next