Szegedi Híradó, 1876. július-december (18. évfolyam, 79-158. szám)
1876-11-22 / 142. szám
Tizennyolcadik évfolyam. 1876. Szerda, november 22-én, 142-ik szám. mmm mmmmmammsmmmammmm—m* Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: i.g.d.n hizhothordáaszlá. vidékre p.itin. Egész évre 10 frt. Félévre . 5 frt. Évnegyedre a t frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elültetve: Egész évre 9 frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 3 frt 35 kr. POLITIKAI És VEGYESTARTALMÚ LAP Szerkesztőségi iroda, és a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. ZEggyes számára, S Irr. Hirdetések dijai: k. héthasábos petitsor vagy annak tereét, egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 80 kr. kincstári illeték fizetendő. A. bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A. „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Bürger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, nov. 21. Bomlik a világ ! A keleti ügyben keserves kínnal előkészítgetett konferenciával már anynyira vagyunk, hogy az a legutóbbi hírek szerint ezen a héten okvetlenül meg fog kezdődni, ha el nem marad. De ha megtartatik is, csak arralesz jó, hogy ünnepélyesen kimondja azt, amit már a kakas is kukorékol, hogy a keleti bonyodalmat békés után elintézni nem lehet. A porta szintoly jól tudja ezt, de azért, leginkább Angolország kedvéért, elfogadta a konferenciát, azonban szilárdan el van szánva, hogy souverain jogain csorbát ejteni nem enged. Már pedig a tervezet, amelyet Oroszország a szláv keresztények sorsának javítására ajánl, bizony érzékeny csorbát akar azon ütni, s minthogy muszka uram szintoly szivósan ragaszkodik a maga álláspontjához, mely a pánszláv eszmét tolja előtérbe, mint a porta a maga felségjogaihoz, világos, hogy a dolgot csak fegyverrel lehet eligazítani. Mindkét fél tisztában van magával s a másikkal és fegyverkezik. Hogy a szegény Törökország hol veszi a pénzt, nem tudjuk, csak sejtjük. John Bull nagyot kiáltott a lordmayor lakomán, illő, hogy ahoz képest megnyissa duzzadt tárcáját. Oroszországot se féltsük ; annyi pénzt csak kap, amennyi a külföldről beszerzendő, tehát készpénzzel fizetendő hadiszerekre szükséges ; a többit ott veszi, ahol találjak otthon. Már meg is csinálta az első önkénytes (a lakosságra persze önkénytelen) nemzeti kölcsönt azzal, hogy „egyelőre“ száz millió rubel papírpénzt nyomat. A cár harcias beszédét követte az orosz hadsereg mozgósítása, ezt a 100 millió rubel nemzeti kölcsön, ily tényekkel szemben a konferencia valóban komédiává válik. A politikai láthatáron eközben egész váratlanul északnyugaton is egy komor felhőcske ütötte föl fejét; még most kicsiny, de máris fenyegető, s nem tudni, mekkora viharanyaggá fog kinőni. Németország hivatalosan kijelentette, hogy az 1878-ra tervezett párisi világkiállításban nem fog résztvenni. E rövid, száraz kijelentés elég volt arra, hogy a politikus világ meghökkenjen, s most egymást érik a találgatások és kommentárok, amiket e hít fölidézett, kutatják e rideg kijelentés indokát és jelentőségét. Mi nem követjük a találgatások téveteg útját, csak jelezzük a tényt, amely Franciaországban szerfölött rosz benyomást tett, amit úgyis gondolni lehet. Annyi áll, hogy ez bizony éppen nem békés jelenség. Mi azonban némi megnyugvást merítünk belőle. Mert minél erősebben néz e két hatalom egymással farkasszemet, annál inkább hihetjük, hogy Németország nem köti meg monarchiánk kezét a keleti csomó megoldásánál. Bezzeg annál jobban igyekeznek ezt a kezet szabad mozgásában akadályozni a mi kedves lajtántúli szövetséges társunk divergens elemei. Hát bizony a derék Sk és eurék csakugyan megalkották az új pártot, amelynek állítólag már 60 — 70 tagja van s amelynek programmjában a főpont ez : „A két állam állami és közgazdasági öszszetartozásának azon viszonyai számára, melyek ép úgy fekszenek az összmonarchia, mint mindkét fél érdekében, szilárdabb és állandóbb alapok alkotandók ; s a Magyarországgal való összeköttetés azon alakja, mely — a tapasztalat szerint — Ausztriának elégtelen befolyást adott a közös ügyekre s mindkét állam természetes hatalmi viszonyát fölcserélte, Ausztria befolyását biztosító módon szabályozandó , ellenkező esetben Ausztria részére a teljes önállóság s az önelhatározás lehetősége megszerzendő.“ Ez annyit tesz, hogy a mai dualisztikus államforma keretében Magyarországnak túlságos sok a joga és önállósága úgy államilag mint különösen közgazdaságilag; ez tehát Ausztria javára megnyirbálandó oly formán, hogy térjünk vissza Schmerling pápához s a birodalmi központosítás eszméjéhez, vagy ha ez kivihetetlen, akkor vágjuk ketté az abroszunkat és legyen ki-ki a maga ura, gazdája. No már hogy az előbbem be ne következhessék, arról majd teszünk; ami pedig az utóbbit illeti, az eddig tapasztalt lajtántúli jóakarat után bizony nem bánjuk, ha a személyi unióra térünk is vissza. Csak csinálják ! Hanem hogy az alkotmány alapjait éppen most akarják döngetni és bontogatni a magyar jogokat sokaló osztrák sógorok, mikor a mindkettőnket fenyegető külvihar kitörni készül, az már aztán ragyogó bizonysága e jó urak politikai tapintatának és mély bölcsességének! Nem csuda, ha még a „N. fr. Presse“ is azt kérdi tőlük : A személyi uniót akarják-e, vagy a központi parlamentet, vagy tán a polgárháborút ? És minthogy már a Lajtán túl vagyunk, mondjuk jó német magyarsággal, hogy „milyen jól veszi ki magát“ emellett a „Times“ leleplezése az osztrák-szláv pártvezérek hazafiságát illetőleg. E lap szerint ugyanis e szláv vezér urak még az osztrák keleti vita előtt föliratot intéztek a szentpétervári szláv bizottsághoz, és közli is efölirat szövegét, amelyben e derék osztrák hazafiak harcra tüzelik Oroszországot a török ellen és a cárt „északi atyánk és cárunk“-nak nevezik. Ha ez nem hazaárulás, akkor Judás sem árulta el Krisztust. Ezek után kérdhetjük: lehet-e az osztrák-magyar monarchiának kormánya, amely, ha őszintén kívánja annak fönnállását, külügyi politikájában ne Magyarországra, ne a magyar nemzet lojalitására fektesse a súlyt ? A lajtántúli sajnos jelenségek meggyőzhetnék az u. n. udvari pártot is, hogy a monarchia igazi ereje kifelé Magyarországon van s hogy enélkül, vagy éppen ennek ellenére keleti politikát űzni anynyi, mint kockára tenni a Habsburgok birodalmát. Jől határozottan visszautasít minden foglalási szándékot, úgy azt, ha netán mások által céloztatnék, határozottan ellenezni fogná. És midőn a török birodalomban lakó, vagy fönhatósága alatt élő minden népeknek úgy politikai mint polgári s vallási szabadságuk fejlesztésére és biztosítására, valamint átalános haladásuk s polgárosodásukra vezethető minden intézkedéseket melegen pártol, s ezeknek kieszközlésére tekintélyének s befolyásának egész súlyát a mérlegbe vetni kész. Egyszersmind kijelenti, hogy ez idő szerint a török birodalomnak bármely területi vagy fenhatósági csonkítását Magyarország államérdekeire nézve károsnak s következményeiben veszélyesnek tartaná , miért is a török birodalom területe s fenhatósága tekintetében a háború előtti állapotot kívánja fönntartani s mások által fönntartatni, kinyilatkoztatván : Hogy a béke mielőbbi helyreállitása és a török birodalom területi épségének s függetlenségének fenntartása érdekében minden megkívánható áldozatok meghozatalára kész. Tisza miniszterelnök a határozati javaslattal szemben kinyilatkoztatja, hogy a kormánynak a közvéleményt megismerni kötelessége és erre van módja is, erre vezethetnek a házban tett nyilatkozatok is, de arra kéri a házat, a közjó szempontjából, hogy ne nyilatkozzék határozati javaslat útján, mert bonyolódott kényes természetű külügyi kérdéseket egy kormánynak sem lehet vezetni egy kezét minden irányban megkötő határozati javaslat alapján, s különösen ily helyzetekben, minek a maiak, egyetlen tévesztett lépés, vagy bár helyes, de nem a maga idejében tett lépés igen nagy veszélyeket hozhat egy államra. Maga a költségvetés a kormánypárton kívül minden oldalról kemény bírálatok tárgyát képezi. A baloldali és jobboldali ellenzék s a független szabadelvű párt részéről történtek fölszólalások. A két utóbbi párt szónokai: Lukács Béla és Zichy Nándor gróf általánosságban elfogadják a költségelőirányzatot; míg Simonyi Ernő és Nemes Nándor gróf általánosságban annak elfogadása ellen nyilatkoztak. Hazai ügyek. Országgyűlés. A képviselőház szombati ülésében megkezdődött az általános vita az 1877-iki költségelőirányzat fölött, s e vitában ismét tért követelt a küldiplomáciai helyzet is. Simonyi Ernő a közösügyi kiadásokra tett reflekcziós fonalán tért át a külügyekre, s a keleti kérdés fejlődését, keletkezésétől kezdve mai állapotáig, minden stádiumában rekapitulálva, bírálat alá vette az osztrák-magyar külügyi kormány eljárását, mint mondá, nem azért, hogy támadást intézzen akár a külügyi, akár a magyar kormány ellen , hanem felszólalásának célja csak az, hogy a kormány értesüljön a nemzet közvéleményéről, s vegyék azt tudomásul azok is, akik Bécsben talán ellenkező politikát űznek. Erre vonatkozólag a következő határozati javaslatot terjesztette elő . A ház mondja ki határozatilag, hogy : Mi a nemzet képviselői a magyar nemzet közvéleményének vélünk kifejezést adni, midőn kijelentjük, hogy a magyar távol van minden terjeszkedési vágytól, s valamint a maga része Szeged álláspontja is. Sérelmeink. A magyar kormány kétségkívül akkor tesz legnagyobb szolgálatot a nemzetnek, ha a művelődését előmozdító intézmények létesítésében magyar szempontok által vezéreltetik. Kell tehát e részben a kormánynak egy tervszerű, jól átgondolt iránynyal bírnia, midőn a vidékek különfélesége szerint különféle közigazgatási vagy közművelődési intézményeket létesít. De önmagunk hibáit takargatnók, ha ilyen tervszerű, jól átgondolt irányt tulajdonítanánk az eddig szerepelt bármelyik magyar kormánynak. Csak egy rövid szemlét kell tartanunk az eddig létesített kulturintézmények fölött s önként következik a rövid, de határozott bevallás , hogy a magyar kormánynak ezideig nem volt helyes, annál kevésbé magyar művelődési politikája. A kormány művelődési politikája két alakban nyilvánult eddig: egy fővárosi és egy vidéki protekció-kultúrpolitikában. Elég szomorú, hogy Szeged minden előnyös helyzete mellett is az egyiknek — a fővárosnak — áldozatává lön, a másiknak — a protekciónak — pedig nem lett osztályrészese. A magyar főváros emelését azáltal vélte elérhetőnek a magyar kormány, ha abba kitelhetőleg központosít, a vidéki városok, de különösen Szeged rovására ; amennyiben pedig ez nem állna, jogos vágyainkat Pozsony, Kassa, Arad, Temesvár s egyéb kegyelt városok szorították háttérbe. Nem szükség mondanunk, hogy bár egy célirányos, mérsékelt központosításnak van értelme, de az anyagi és szellemi túlvitt központosítás, ha az életképes vidéki városok megcsappanását idézi elő, nemcsak nem helyes és nem indokolt, de nem is jogos; mert ha egy 80.000 lélekből álló város valóban nagy terheket visel, megkövetelheti, hogy azon terhek bizonyos kedvezmények által közvetve részben visszatéríttessenek. Amennyiben pedig a kormány által kezdeményezett decentralizáció nem felelne meg eredeti rendeltetésének, vagyis ha nem nemzeti gócpontokat, hanem német pensionopolisokat teremtene minden helyes ok nélkül , ez már nemcsak elítélendő bűn, hanem sérelem a jogosultabb városokra nézve. Ilyen sérelmes város Szeged. Városunkban mindazt, ami hatalmassá, gazdaggá és műveltté tehetné, csak igen kis hányadban, vagy éppen nem találjuk föl, s túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy Szeged eddig az atyáskodó magyar kormányok mostoha gyermeke volt. Hogy sorrendet kövessünk, kezdjük először is a földmivelésen. Nem lehet ignorálni, hogy Szeged egy nagy rónán, a magyar alföldnek úgyszólván kellő közepén lévén, maga is 12 mértföldnyi határával háromnegyed részben a mezőgazdaságra van utalva. Előtte vannak a Bács és Bánát termékeny síkjai, melyeknek sok csapással látogatott népei nagyon rá vannak utalva az okszerű gazdálkodásra. Alkalmasabb pont egy mezőgazdasági iskola fölállítására az alföldön nem kínálkozik Szegednél, hol a különböző nemzetiségek fiai a tanulmányozás mellett magyar szellemet is szivnának magukba. De mit művelt a kormány ? Először is a kegyeletes emlékű, magyar tannyelvű keszthelyi „Georgicont“ kivetkőzteté főiskolai jellegéből, helyette azután az ország határszélén, M.-Óvárt, megtette Albrecht főherceg kedvéért német-magyar tannyelvű akadémiává. (?!) De a java most jön: Liptó-Ujváron (alias Liptó-Hradeken), a hólepte, égig nyúló Tátrák tövében egy kizárólagos tót-tannyelvű földmives-iskolát alapított a magyar nyelv arculcsapásával; a Kárpátok aljában pedig, Kassán, egy gazdasági középiskolát, amely majdhogynem a debreceni gazdasági iskola megszűntét vonta maga után, így kerülték el az 1200 mértföldnyi magyar alföldet, mert amily kevéssy roppant területen az egy debreceni gazdasági iskola, annyira nincs is jó helyt. Az egész országban nem kevés, sőt sok a mezőgazdasági iskola, de helytelen beosztásuk által kevésnek, idegen tannyelvekkel pedig fölöslegesnek tűnnek föl. Az ipar és kereskedelem tekintetében nem kevesebb a sérelmünk. Ha ugyanis az országnak érdekében áll, hogy egy magyar kereskedői és iparos középosztály keletkezzék s e kivánalom létesíthetésére egy vezérvárossal rendelkezzék, akkor a kormány, midőn e téren Szegedet mellőzte, az ország érdeke ellen vétett. Hogy is lehetne Szegednek életrevaló kereskedelme, mikor nincs egy önálló kereskedelmi és iparkamarája, hanem a fővárosi kamara kalapja alá vonták! Természetes, hogy ezen kamarában leginkább a főváros kereskedelmi és iparérdekei védetnek. De bezzeg nem részesült ezen másodrendűségben Debrecen, Kassa, Arad, Temesvár . Szegednek egyik sürgős feladata: egy saját kamarára szert tenni. Földrajzi és közlekedési igazságosság szempontjából szintén alig lehet elfojtanunk megbotránykozásunkat afölött, hogy a posta- és távirda-igazgatóságokat mindezideig nem helyezték át Temesvárról ide, holott ezt a józan központosítás érdekéből rég kellett volna tenni. Nem sérelem-e az is, hogy a gyáriparnak a magyar néppel való megkedveltetése céljából az annyiszor megígért dohánygyárnak még mindig se hite, se hamva ? De hiszen van a Commandó-városnak, Temesvárnak. Csak gyarapítsuk a kis Bécseket ! Vagy nem sérti-e folyton városunk önérzetét az a lappangó, de soha meg nem szűnő hír, hogy a pénzügyi igazgatóság Szegeden beszüntettetik, s talán alárendeltségi helyzetbe jövünk Temesvár „cultur-mission“-jával szemben ! ? Nem sérelem-e az, hogy annyi rimánkodásunk s egy igen jeles, a kormánynál befolyásos képviselőnk által sem bírtuk mindeddig odaka-