Szegedi Híradó, 1877. január-június (19. évfolyam, 1-77. szám)
1877-01-03 / 1. szám
)) Előfizetési fölhívás SZEGEDI HÍRADÓ 1877-ik évi tizenkilencedik évfolyamának első negyedére. Most, midőn lapunk immár tizenkilencedik évfolyamába lép, nyolcadizben fordul annak jelengi szerkesztősége Szeged és vidéke hazafias magyar közönségéhez , hogy bizalmát s ez alapon további támogatását kérje. Hét év elég hosszú múlt arra nézve, hogy reá hivatkozhassunk. A közönség, melynek érdekeiért e lap életre hivatott, hét ízben nem tagadta meg tőlünk bizalmát, szellemi és anyagi támogatását, sőt időnként fokozta azt, a folyton roszabbuló anyagi viszonyok dacára is; s ennek köszönhetjük , hogy lapunk ez idő alatt úgy terjedelmében, mint — talán szerénytelenség nélkül mondhatjuk ezt — benső tartalmasságában folyvást gyarapodott s a vidéki hírlapirodalom terén tekintélyes állásra vergődött. — A szellemi támogatást illetőleg utalunk azon örvendetes tényre , hogy hét év alatt Szeged város tehetséges, lelkes ifjaiból egész kis írói kör alakult körülöttünk. Amit a közönség hét ízben megadott, talán joggal remélhetjük, hogy nyolcadszor sem tagadja meg tőlünk, és hiszszük , hogy nem is fogja megtagadni mindaddig , míg politikai és társadalmi mozgalmainkban azt az irányt követjük, amelyet eddig állhatatosan követtünk, s míg emellett a viszonyokhoz mért erélyt és életrevalóságot tudunk kifejteni. Szeged nagy események színhelye volt az idén, oly eseményeké, amik reá vonták az ország figyelmét s ennek becsülését szerezték meg neki. Szeged az idén mutatta be először egész teljében az országnak fizikai és értelmi erejét, s az 1876. év városunk történetében fordulópontot képez, amelyen túl, hitünk szerint, az a szebb , az a nagy jövője kezdődik , amelyről eddig csak álmodoztunk. A közönségre bízzuk megítélni, miként feleltünk meg nem könnyű feladatunknak a vízveszély és az országos jelentőségű mozgalmak idején. De szabad legyen utalnunk arra, hogy a vész elleni küzdelmeink alatt mi fordítottuk, hogy ne mondjuk, erőszakoltuk Szegedre a központ és ezzel az ország figyelmét, amely azután részvéttel kísérte élethalálharcunkat és a diadalnál, mint hőst üdvözlő Szeged népét. S talán nem csalódunk , ha azt állítjuk, hogy az ekkor irántunk fölébredt figyelem és nagymérvű rokonszenv vetette meg alapját az országos kiállítás senkitől sem várt fényes sikerűnek. Egyszóval : legyen szabad kimondanunk, hogy a rendkívüli események közt is a helyzet színvonalán álltunk s megfeleltünk kötelességünknek , s igy tán öndicsekvés nélkül elmondhatjuk azt is, hogy nekünk is van némi kis részünk a nagy munkák sikerében s amit ettől várunk, amit reménylünk: Szeged város szebb jövőjében. Ezek után , azt hiszszük , fölmentve érezhetjük magunkat minden nagyhangú ígérgetés alól, s elég utalnunk a múltra és egyszerűen kijelentenünk, hogy politikai és társadalmi programmunk marad az eddigi, eszméi s elveiben szabadelvű, de mérsékelt s az önálló meggyőződés által vezetett, mely azonban a társadalmi és helyi kérdésekben nem zárja ki az ellenkező nézetek kifejezését. Működésünkben a nagyobb súlyt ezentúl is, mint eddig, a helyi érdekek fölkarolására fektetjük s az országos , meg az u. n. „magas politika“ csak másodsorban vehetik igénybe terünket és figyelmünket , mert azon meggyőződésben vagyunk, hogy a vidéken nincs és még sokáig nem lesz oly nagyobb központ, amelynek még napilapja is minden erőlködé dacára több lehetne, mint a központi®lapoknak többé-kevésbé elkésett viszhangja , míg a helyi igaz érdek erélyes fölkarolásával sokkal többet használhat a maga vidékének , közvetve a hazának. Ezek után még csak annak kijelentésére szorítkozunk , hogy lapunk eddigi tartalmasságának fönntartására s lehető emelésére kiváló gondot fordítunk s azon leszünk, hogy változatos közlemények által a legkülönfélébb igényeket kielégítsük. Különösen tárcánk ellátásáról már is gondoskodtunk, s a jövő év elején egy nagyobb beszély közlését kezdjük meg; ezt követik kisebb rajzok, majd tudományos ismertetések és történelmi vázlatok, ez utóbbiak Hoffer Endre főreálisk, igazgatónk velős tollából. Egyszóval, azon leszünk, hogy a mulattató és hasznos olvasmányok változatosságaiban mindenki föltalálja a magáét. Ajánljuk lapunkat Szeged és vidéke közönségének további szives pártfogásába. Szeged, 1876. dec. 19. A szerkesztőség. A Tizenkilencedik évfolyam. 1877. 1-ső szám. Szerda, január 3-án. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Egész évre 10 frt. | Félévre . 5 frt. Évnegyedre 2 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve : Egész évre 9 frt. | Félévre 1 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr.Szegedi Híradó.SAJT POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP, Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni, Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra Egyes számára, Q Irr. .^Hirdetések dijai: k héthasábos petitsor vagy aanak ferner * egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszöriül kr, és minden beiktatásnál 30 kr^ kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul : kivonandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A zsWttóért-ben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. ____Jifirl"fölvételnek. Szegeden a kiadóhivatalban , valamint Pesten, Slécsben és Európa nevezetesb városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Bürger Zsigmond Özvegye könyv- és kőnyomdája, papir- és készerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán Egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitetve : egész évre 9 frt, félévre 4 frt 50 kr, negyedévre 2 frt 25 kr. Az előfizetési pénzek beküldésére ajánljuk a postautalványok igénybevételét, mint a pénzküldés legkényelmesebb és legolcsóbb módját. A feladóhivatal- Szeged, 1877. jan. 2. Az uj esztendő a béke olajágával köszöntött be. A két hónap előtt kötött fegyverszünet, a mely másodszor állitá meg a török hadakat diadalmas utjokban, az uj évvel lejárandó volt s az egész világ feszülten várta, hogy mi fog most történni. A konferencia képtelen követelései s ezekkel szemközt a porta szilárd magatartása, aminek egyik nagy jelensége volt a török alkotmány kihirdetése — a katasztrófa közeli kitörését sejteték, s azért gyanúval fogadták az Oroszország békésebb hajlamairól s a fegyverszünet meghosszabbításáról szállongott híreket. Hogyne, midőn hetek, hónapok óta a lapok állandó rovatát képezte az orosz fegyverkezés, majd a mozgósítás, mely a kancsuka-birodalom százezreit állítá föl a határokra. És ime, jött a hír a török fővárosból, hogy a fegyverszünet nem is pár hétre, amint hirlelték, hanem két hónapra, március 1-ig meghoszszabbittatott. A börzék hausse-szal üdvözölték ez eseményt, az arany árfolyamok estek s az értékpapírok emelkedtek. Pedig hát voltaképen ez a fegyverszünet-meghosszabbitás az eddigi harcoló felekre vonatkozik, amelyek közt Oroszország nem volt, legalább hivatalosan nem, habár tudvalevőleg Szerbiában ő vezeté a hadjáratot. De a börzének jó orra van s tudja azt, amit különben még a kocapolitikusok is tudnak, hogy ez az újabb fegyverszünet valójában mégis csak Orosz- és Törökország közt köttetett, mert amannak akarata ellenére az létre nem jöhetett volna. A váratlan esemény kulcsát megtaláljuk az alább közlött sötét rajzban, mely az orosz déli hadsereg kétségbeejtő állapotát vázolja, s még a lerakói „Czas“ sz.pétervári tudósításában, amely távirati kivonatban érkezett hozzánk. Eszerint Nikolaj nagyherceg és Nepokojsickij tábornok jelentést tettek a cárnak a hadiszertárak szomorú állapotáról s a déli hadsereg siralmas hangulatáról ; a déli hadsereg e jelentés szerint mindössze 120,000 rendes katonából áll s ezek is hiányt szenvednek élelmiszerekben és munícióban is. Nepokojsickij leköszönéssel fenyegetőzött azon esetre, ha a háborút megszenik. Ő is, a nagyherceg is kijelentették, hogy inkább készek közkatonák gyanánt harcolni, hogysem ilyen sereget vezényeljenek. És a sürgöny még hozzáteszi, hogy az orosz Lengyelországban már elrendelve volt újoncozás is félbeszakíttatott. A dolog nyitja tehát az, hogy Orosz- ország még máig sincs készen, legalább annyira nincs, hogy Törökország ellen egy támadó hadjárat sikerében bízhatnék. Ezt pedig köszönhetjük elsősorban az orosz hadszerszálllóknak, az orosz hivatalnokoknak és főtiszteknek, akik szénporral töltötték meg a puskaporos tárakat s tömérdek milliókat sikkasztottak el a hadiszerek révén. Csak most kezd föltárulni előttünk Oroszország benső rothadtsága. A hadseregben fönt a legnagyobb fokú depraváció, lent vészes fegyelmetlenség, hazafiság és öntudatos lelkesedés sem itt, sem ott. Társadalmát pedig a legveszélyesebb forradalmi elemek kezdik aláaknázni. Valótan sötét a kép, melyet az orosz birodalom nyújt, de reánk és a civilizáció ügyére nézve vigasztaló. Mert azt látjuk, hogy ez az ördög sem oly rémes, amilyennek festették, s hogy az óriási koloszszus valóban agyaglábakon áll. Csak egy erős lökés kellene neki, hogy összeroskadjon s veszélyessége Európára megszűnjék. Várjon lesz-e, aki ez erős lökést, a halálos döfést, megadja neki ? Az alkalom most kéznél volt, de nem használták föl. Azonban megjöhet ismét nemsokára. Mi nem hihetjük, hogy Oroszország, oly roppant áldozatok után, minden pozitív eredmény nélkül visszavonuljon. A kéthavi lefolyt fegyverszünet a készület ideje volt Oroszország részéről; ezalatt rájött az óriási hiányokra, amikről nem tudott semmit; ezeket helyrepótolni nem lett volna elég két hét, kell legalább két hónap. Ha ez idő alatt a papíron előterjesztve volt hadiszereket a valóságban is és a hoszszabb hadjárathoz kellő pénzt elő tudják teremteni, akkor mégis csak lesz háború két hónap múlva; ha nem, akkor valósággá válhat az a hír, amit a fegyverszünet meghosszabbítása után közvetlenül röpített hozzánk a távíró hogy Oroszország hajlandó hathavi időt engedni a portának, hogy ez idő alatt az alkotmányos reformokat a maga emberségéből valósítsa. Bármelyik valósul meg, az az egy megnyugtató van az elhalasztásban, hogy Oroszország elveszti leghathatósb szövetségesét, a telet, s Törökország, melynek győzelme a mi életünk, a siker nagyobb reményével foghat az önvédelmi harcba. Mindent összevéve tehát, habár a keleti kérdés korántsem veszte is el veszélyes jellegét, a helyzet mégis megnyugtatóbb színt öltött. Már maga az az egy körülmény, hogy Oroszország benső gyöngesége a játék folyamában napfényre került, nagy nyereség nekünk, új bátorságot önt az a török nemzetbe s mindazokba, akik velünk együtt a pánszlávizmus rémével fenyegető orosz hatalomnak ellenségei, és kedvét veszi azoknak, akik, mert erejét túlbecsülték, hajlandóknak mutatkoztak a medve kezére járni, hogy a prédából nekik is jusson valami. * Hazánkat érdeklőleg az új év nem hozott ugyan semmi fontosabb tényt, de az újévi üdvözlések alkalmából hozott két oly nyilatkozatot, amelyek politikai esemény jelentőségével bírnak. Az egyik G o r o v e, az orsz. szabadelvű párt elnökének üdvözlő beszéde Tisza Kálmán mint elnökhöz, a másik ennek válasza az üdvözlésre. Gorove beszéde úgyszólván két tárgy körül forog, de ezek életérdekeinket érintik; mondanunk sem kell, hogy egyik a keleti kérdés, másik az osztrákmagyar közgazdegyezkedés ügye. Gorove mindkettőre nézve simán, de határozottan szólott , s míg az elsőre nézve az egész nemzet, a másodikra nézve is bizonyára a nemzet higgadt, nagy többségének véleményét fejezte ki. Amott kijelenté, hogy a nemzet, ha érdekei forognak a kockán, kész minden áldozatra s az ezekért viselendő háborúban „lelkesülten fogna csoportosulni fejedelme és kormánya körül.“ Enwitt Ausztria és Magyarország összetartozóságának szükségét hangoztatta, de szintoly határozottan kiemelte, hogy ezért anyagi érdekeinket nem szabad áldozatul hoznunk, s a kormánynak és síjának kötelessége azokat megvédeni. A mint elnök válasza természetesen tartózkodóbb volt, de azért nem kevésbé jelentékeny és sok részben megnyugtató. Mindenekelőtt megnyugtató a kormányfő ajkairól a fejedelem és nemzet közti egyetértés konstatálása, s a fönnforgó nehézségekkel szemben utalás a nemzet hazafias, higgadt elszántságára; minélfogva nincs ok csüggedésre. S itt Tisza óva int a kétségbeesés, a kishitűség politikájának hirdetésétől, amelylyel senkit sem nyerünk meg, legfölebb szánakozókat szerzünk. Tisza beszédének kifelé, s tán egy kissé Ausztráliák is, szóló egyik legkiválóbb pontja ez : „Azon erős meggyőződésben vagyok, hogy egy nemzet vérét és vagyonát nem szabad igénybe venni sem dicsvágyból, sem türelemvesztésből, sem még az igen méltó fölháborodásból sem, hanem ezt igénybe venni csak akkor lehet, midőn a nemzetnek, az államnak jogait, érdekeit máskép megvédeni lehetetlen.* Az Ausztriával fönnforgó fontos kérdéseinkre nézve kijelenté, hogy azoknak egy vagy más irányban igen rövid idő alatt okvetlenül meg kell oldatniok, s reményét fejezé ki, hogy az sikerülni fog anélkül, hogy a két állam népeit hosszabb időre elidegenítené egymástól. Hogy minő megoldást remél Tisza, azt nem mondja ugyan, de sejteti eme paszszusban: „ érezzük másfelől ama elutasíthatlan kötelességünket: megvédeni, megóvni hazánknak mind jogait, mind érdekeit.“ Ez azt jelentheti csak, hogy a kormány az engedmények terén tovább nem fog menni. Adja isten , hogy a min.elnök által jelzett remények és a hazára mondott jókivánatai ez évben teljesüljenek, hogy letűntével végre krónikánknak egyik rózsás lapjára jegyezzük föl az 1877-iki évet. De hogy ezt elérhessük, őrizzük meg hitünket egy jobb jövőben s ne