Szegedi Híradó, 1877. július-december (19. évfolyam, 78-155. szám)

1877-10-10 / 121. szám

121-ik szám Tizenkilencedik évfolyam. 1877. Szerda, október 10-én. Megjelent Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Szifiden kézhezhordással és vidékre postán. Egész évre 10 frt.­­ Félévre . 5 frt. Évnegyedre 2 frt 50 kr. Helyben a kiadóhivataltól elvitatva Égése évre 2 frt.­­ Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr.Szegedi Híradó. POLITIKAI És VEGYESTART­ALMIT LAP. Szerkesztőségi iroda: hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára: 3 frt. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak tereét. egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr többszörinél 4 kr, és minden beiktatásnál 80 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási díja 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a ki­­adóhivatalban , valamint Pesten, Bécsben és Európa nevezetes­ városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereske­­dése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged, október 9. Boldog ember, a­ki nem kénytelen többféle politikai lapot olvasni, mint kénytelen az, a­kit mostoha sorsa újság­íróvá nyomorított. Ha az ilyen nem irigylendő helyzetben levőnek nincs elég erős ítélőtehetsége, okvetlenül megzava­rodik, s ha van, megundorodik. A különböző elvek és álláspontok pártharca a sajtó terén tán soha nem produkált annyi nagyítást, ferdítést, sőt irányzatos koholmányt a napi esemé­nyekről, mint most, és soha annyi esz­mezavart azok megítélésénél, mint most. — Ha az ember bizonyos, a kormány rovására egész az aljasságig néphegyet hajhászó lapokat olvas és nem gondol­kodik, azt kell hinnie, hogy Magyaror­szágban már nincs is alkotmány, nincs politikai, polgári és egyéni szabadság, hogy Magyarország már a Bach-mintára gyúrt rendőrállam , és szinte kétkedhe­­tik, hogy mi vagyunk-e azok, a­kik népgyűlésezünk, illuminálunk, politikai tüntetéseket rendezünk a törvényható­sági termekben és a piacon, beszélünk szabadon és követelünk büszkén, a­nél­kül, hogy mindezekért valaki csak azt mondaná: „ne izélj ?“ Avagy tán nem is valóság volt mindez, hanem csak úgy álmodtuk ? Nézzük pl. az erdélyi fegyverelkob­zások ügyét. Minden lap kárhoztatta ezt a vál­lalatot mint veszedelmest és törvény­­ellenest, de azért azt, hogy a kormány a törvényellenes tett részeseit üldözőbe veszi, tőkének használják föl ellene. A békát fölfújták elefánttá , rémes rajzokat közöltek a politikai razziáról, mely a székelyföldön dúl s a mely miatt immár fél Erdély lázas izgatottságba jött s a legrosszabbtól tarthatni. S most, ime, kitűnik, hogy a kormány közegei csak azt tették, a mi ily esetben kötelességek, fölösleges üldözésről szó sincs s az ese­mények színhelye, a székelyföld, csen­des, izgatottságnak hire sincs. S ime a Helly esete. Betolakodik házába ostobaságból vagy félreértésből, de nem felsőbbi utasításból, egypár rend­őri szolgálatra fölfogadott hordát, ott semmiféle rendőri utasítást előmutatni nem bírnak, s Helly mégis, a­helyett, hogy egyszerűen kikergetné őket, elhi­teti magával, hogy ő politikai üldözött, s csinál az esetből cause celebrét, ma­gából mártyrt, és lesz képviselőházi in­terpelláció, kormányi fölvilágosítás, heves tárgyalás, egyszóval: országos hűhó. S az események kommentálásánál ne higyjük, hogy csak a politikai zug­lapok beszélnek kézzelfogható vádakat; tekintélyes, föl- és aláfelé egyaránt füg­getlen irányú, rendszerint higgadt­ ítéletű lapok is beleesnek a divatos hajrá va­­lójába és segítik csinálni az eszmezavart. Ha valaki bátran, férfiasan kimondja meggyőződését és ebből kifolyólag, bár élesen is, hibáztatja a kormányt, elítéli annak egyik-másik tettét, ez előtt meg­hajtunk, ennek van aztán hatása is; de nevetséges az, midőn egy komoly, re­­nommirt lap elkiáltja magát: „Ahá, megcsíptünk, kormány , mindent eltagad­hatsz, de azt az egyet nem tagadhatod el többé, hogy — titkos rendőrséget tartasz!“ Hát ez aztán bűn! Mintha valamennyi civilizált állam, a legalkot­­mányosabb Angli­át sem kivéve, nem tartana titkos rendőrséget! És, már nem tudjuk, melyik lapban volt, de jól em­lékszünk azon szemrehányásra, mely a Miletics-féle eset alkalmából a kormányt élhetetlenséggel vádolta, hogy nem ké­pes a nemzetiségi üzelmek szálait fölfe­dezni. — Talán éppen az a lap tette ezt a szemrehányást, a­mely most azért kárhoztatja a kormányt, hogy titkos rendőröket tart. És ilyen példákkal, de még sokkal cifrábbakkal, hasábokat tölthetnénk meg. Fakciózus ellenzéknek, a­mely nem vá­logat az eszközökben s nem törődik a netán káros hatásokkal, miket az effélék szülnek, megjárja az ilyen ízetlenség, meg a részakaratú ferdítés ; de komoly, tekintélynek örvendő lapokhoz ez nem méltó és főkép ilyen válságos időkben veszedelmes is. Mi részünkről kötelességünknek tart­juk, a fönt vázolt sajnos jelenségekkel szemben, mindenben a legnagyobb óva­tosságot követni s csak oly esetekben ítéletet kockáztatni, a­mik kétséget ki­zárólag tisztába vannak hozva; ezt az óvatosságot ajánljuk a közönségnek is. Vegye elő minden ember a maga józan­eszét és ítéljen avval , és ne higgjen vakon az írott betűnek; mert, fájdalom, Magyarországon a politikai hírlapiroda­lom sohasem viselte még magán annyira az üzérkedés bélyegét, mint most, és az üzleti versenyben sohasem feled­­keztek még el jobban arról, a­mit Deák Ferenc első és utolsó paragrafusként állított a hírlapírók szemei elé : „Ne hazudj!“ Hazai ügyek, Országgyűlés. A képviselőház okt. 6-iki ülésében egy Szegedet mélyen érdeklő ügy iránt történt interpelláció. S­z­­­u­h­a Ágost kép­viselőnk ugyanis kérdést intézett a közlekedés­­ügyi miniszterhez, kérdvén, hogy a tiszaszabá­­lyozásból származott s az alsó tiszavölgy népét végpusztulásssal fenyegető árvízmizériák orvos­lása érdekében régebben tett interpellációjára szándékozik-e feleletet adni. Szluha sürgető föl­­szólalását igen helyesen azzal indokolta, hogy a bajok orvoslása életérdekű és az ügy oly természetű, hogy nem tűr halogatást. Ugyanazon ülésben G­u 11 n­e­m interpellált aziránt, hogy a katonai beszállásolás ügyében még ezen ülésszak folyamában szándékozik-e törvényjavaslatot beterjeszteni. A képviselőház október 8-án hosszan fog­lalkozott a H­e­­­f­y-féle ügg­gyel. A tárgyalás alapjául a ház elnökének az ügyállás megvizs­gálásáról a miniszterelnök útján vett értesítés folytán beadott jelentése szolgált.­­ Az elnöki jelentés röviden a következőket tartalmazza: Batiz Zsigmond józsef­ ferencvárosi alkapitányi helyettes e hó­n­ikán a kerületéhez tartozó ká­véházakat és korcsmákat személyesen meg akar­ván vizsgálni, hogy a vizsgálatot föltűnés nél­kül eszközölhesse, négy hordárt rendelt ki este 7 és 8 óra közt a Kisfaludy­ utcára, azon uta­sítással, hogy ott várják őt be Helfy házánál, de Batiz a hordárokat 8 órakor már nem ta­lálta a kitűzött helyen. Béres István hordár, ki első jelent meg a rendeletre, egy korcsmában vacsoráit, s kissé megkorosodván , eltévesztő az utasitást, bement Helfy házába , hol 10 perc múlva Bartos Lajos társa is megjelent, miután arról , hogy Béres ott van , társának szemére hányván «, tavartónt, félórás idézés után eltávoztak Helfytől. A hordárok kijelenték, hogy senkitől sem vettek utasítást a Helfynél való megjelenésre, s Helfy nevét s lakása számát csak azért jegyezte Batiz egy darabka papírra, hogy el ne felejtsék a helyet. Helfy inasa el­lenkezőleg azt vallja, hogy a két hordár egy­szerre jelent meg Helfynél, azon kijelentéssel, hogy őket a kapitányság rendelte oda ; az inas a hordárokon részegség jelét nem tapasztalta. A jelentés annak konstatálásával végződik, hogy a hordárok nem voltak hivatalos utasítással Helfyhez küldve, s azok által Helfy szabad mozoghatásában gátolva nem volt, s ennek foly­tán mentelmi joga meg sem sértetett és sze­mélyes szabadsága sem volt veszélyeztetve. Eddig a jelentés. Hosszú, heves vita támadt az ügy fölött, melyben valamennyi párt részé­ről történtek fölszólalások. Először is Helly tartott egy szenvedélyes hangú beszédet; ta­gadja, hogy a jelentés valóságokat tartalmaz. Az esetet, melyben személyes szabadságának, mentelmi jogának durva megsértését , kém­rendszert lát, nemcsak személyes ügynek , ha­nem az alkotmány, a szabadság ügyének látja. — — Rudolf trónörökös megkoro­názása. A „N. Fr. Pr.“ írja: „Egy idő bizonyos állhatatossággal lép föl egy hir, mely szerint legfelsőbb körökben azon szándékkal foglalkoznak, hogy Rudolf trónörököst nem igen távol időben magyar királylyá koronáztatják. Az illető magyar államférfiak, úgy mondják, már szemügyre kezdték venni e kérdést és fontolóra vesznek bizonyos közjogi bevezető lépéseket. Nevezett lap elmondja ezután az analóg eseteket a magyar történetből, s utal arra, hogy ezen aktus nem szükséges, mert a pragmatica sanctió biztosítja a trónörökös jogait s mert a trónörökösök megkoronázását a magyar királyok csak közelgő haláluk tudatában, vagy mozgal­mas időkben eszközölték. Majd igy folytatja fejtegetéseit: „Mint a dualisztikus alkotmány és a magyar intézmények állandósítására való esz­közt — leginkább mint ilyent méltányolnák és találnak indokoltnak — ezen állami aktust nem találjuk sürgősnek. Talán beérik azzal, hogy előmozdítják és megszilárdítják a kiegyezést és következetesen ragaszkodnak oly külpolitikához, mely távol tart minden szláv velleitást és ép oly mérvben felel meg a magyar hagyományoknak, mint a koronázás, melyet mint egy jogi szer­ződés egyházi szentesítését bizonyára nem ki­csinylünk.“ Beszédét azzal végzi, hogy ha Magyarországon csak kémrendszerrel lehet uralkodni, akkor biz­tosíthatja a kormányt , hogy hiában kobozzák el a fegy­verszállítmányokat, mert ha úgy állunk, akkor Magyarországon minden kapa, minden kasza fegyver fog lenni, fegyver minden férfi­kar, hogy elsöpörje e nyomorult rendszert még nyomorultabb eszközeivel. A­p p­o n­y­i Albert gr.­f az ügyet a men­telmi bizottsághoz kívánja utasíttatni. Ezen in­dítványt támogatták: Paczolay és Mocsáry. A kormány védelmére szót emeltek : Pulszky Ág., Szlávy József, Vidliczkay, Kállay Béni és Szi­lágyi Dezső. A miniszterelnök is több izben föl­szólalt. A kormány ellen többé-kevésbbé élesen szóltak : Simonyi Lajos báró , Simonyi Ernő, Kaas Ivor báró és Bujanovics Sándor. A ház többsége napirendretérést szavazott meg az ügy fölött. — A magyar aranyjáradék-köl­­c­s­ö­n — erre mutat minden jel — kitünően fog sikerülni s a mi legörvendetesebb, a sikerhez nem kis mértékben fog hozzájárulni a hazai kö­zönség, a mi hitelünket a külföld előtt jelentéke­nyen emelni fogja. A budapesti tőzsdén szá­mítást tettek, hogy a magyar aranyjáradék-köl­­csönre Budapesten körülbelül mennyi aláírásra lehet számolni. A legilletékesebb vélemények szerint a fővárosban 10—12 millió forintnyi aláírás várható , az egész országból pedig együtt 15—18 millió. Ezen összeg lényegesen túlhalad minden várakozást, kivált ha tekintetbe vesz­­szük, mily érzéketlen volt eddig minen ily üzlet iránt a magyar közönség. — B­é­c­s­b­ő­l is ar­ról értesülünk, hogy a magyar rente iránt az érdeklődés ott is igen nagy, főleg a magyar hangulat és a Credit-Anstalt fáradozásai folytán. A Hír szerint maga a bécsi piac 25 milliónál többet fog jegyezni, s remélik, hogy Ausztria és Magyarország együttesen az összes 80 milliót csaknem egészben fedezendő. A napilapról. is. És most szálljunk le a szerkesztőség tró­nusáról és beszéljünk egy kissé egyes számban. Nyolc éve múlt júl. 1-én, hogy e lapok szerkesztését átvettem, átvettem nem kenyér­­keresetből, mert hiszen más pályán is találtam volna ennél puhább, kevésbé verejtékes és talán biztosabb kenyeret, hanem átvettem hajlamból, jókedvemből, örömmel; átvettem szép remények­kel s azon ambícióval, hogy, időm, csekély te­hetségem és fizikai erőm javát neki szentelve, e lapot lassan, de folytonosan emelni, tágítani fo­gom mindaddig, mig azzá nem lesz, a­mi Sze­gedet megilleti : napilappá, de oly napi­lappá, amely nemcsak Szeged, hanem egy tágas vidék anyagi és szellemi érdekeit fölkaroló, kö­vetkezőleg e vidék közönségét magához vonzó erős központi közlöny legyen. Ez a szép cél lebegett szemeim előtt, a­mit ha elérnem sike­rült, nyugodtan tekinthetek vissza a megfutott polgári pályára azon öntudatban, hogy szülővá­rosom jövőjéért és közvetve hazámért én is tet­tem valamit, a­mi számot tesz. S hogy a kitűzött cél után komolyan töre­kedtem s hogy törekvésemnek látszata is volt, bizonyítja az, hogy all évig egy állapotban pangó lap félév múlva már háromszor he­tenként, negyedfél év mulva (1873.) pedig tete­mesen megnagyobbított alakban, tehát jóval tágabb mederben folytatta pályafutását. Igaz, hogy az első haladó­ lépést a bélyegtörvény eltör­lése tette oly hamar lehetővé s a nyertes csak a közönség volt, de már a második reformkísérlet merészebb volt, mert a lap árának fölemelésével járt. Azonban sikerült ez is, mert az előfizetők nem fogytak, a hirdetések rovata pedig szépen hozzánőtt a laphoz. Eddig jól ment minden, s reményem csak növekedett, hogy a kitűzött célt, habár lassan, fokonkénti haladással, de annál biztosabban el fogom érni és megérem azt a szép napot, a­midőn Szegeden egy szilárd alapon álló napila­pot látva, benne ambíciómat is kielégítve látom s örülhetek fáradozásom sikerén. Hanem ekkor beállott a hosszú stagnáció. Azóta ö­t hosszú év múlt el, s a lap megmaradt ugyan addig kivívott szilárd anyagi állásában, de előre egy tapodtat sem haladt. És most, a megállapodás ötödik évében, sajnosan kell megvallanom, hogy­ a kitűzött cél elérése iránt táplált szép reményeimet ugyan még nem adtam föl, de azokat — a négy X-szel vállaimon — halványulni érzem ; arra pedig, a­mire barátaink biztatnak engem és a kiadót, én részemről komolyan nem is gondolhatok. Mert én nem téveszthetem szem elől, hogy egy lap exisztenciájának biztossága a közönség pártolá­sában rejlik ; a­milyen mérvű ez, aránylag olyan terjedelműnek kell lennie a lapnak, mert ha a pártolás arányán túlterjeszkedik, egész lételét kockára teszi. — Az előadottakból mindenki l'-*ja, hogy senki nálamnál jobban nem óhajtja, hogy Szeged okvetlen lapja napilap­­vban, e lap így is szép álláspontra vergo Quu, . ig alatt szilárd talajt teremtett magának ; és e lap ebben az állásban is oly fontos tényező Szeged város kulturális fejlődésére nézve, hogy engem semmi sem bírhatna rá, hogy egy túlmerész s bizonytalan eredményű lépéssel egész existen­­ciáját kockára tegyem. Annak lenne pedig ki­­téve, ha most egyszerre napilappá tennénk. Saltus in natura non datur. Ez igaz, s amint a természetben nincs ugrás, ne legyen az az emberi mu­nkálkodásban se; az ugrás nem természetes, szükségszerű haladás s mint ilyen nyakszegéssel is járhat. Lassan, de bizto­san, lépésenként előre menni, ez az én elvem. Még van egy kevés mondandóm e tárgy­ban, de azt egy harmadik cikkre hagyom. N. S. : A háború. Szeged, okt. 8. Az újabb hírek között legfontosabb az a muszka forrásból jött jelentés, hogy az orosz főhadiszállás Gorni-Sztudenből S­z­i­s­z­t­o­­v­o­b­a, közvetlen a Dunához , tétetett át. Az orosz táviró, mely kifogyhatatlan az együgyű hazudozásban, e tény igazi jelentőségét azzal akarja palástolni, hogy ez csupán egészségügyi okból történik, mivel hogy Gorni-Studen alanti fekvésénél fogva egészségten hely. Hanem ezt az ürügyet roszul főzték ki, mert a dolog tény­leg úgy áll, hogy az az elsülyedt Gorni-Studen 62 méterrel magasabban fekszik Szisztovonál. Az igazi ok tehát az, hogy Szulejmán kinevezé­sére a muszka főhadiszállást üdvös megszeppe­­nés szállta meg és jónak látja , jóelőre gondos­kodni biztosságáról s már most számba venni a teljes visszavonulás eshetőségét. Mert hát fene gyerek ám az a Szelejmán , ha az egyszer nekilódul a verekedésnek, hát ad­dig verekszik, míg vagy ő nem lesz vagy a muszka; muszka uraimék pedig ezt jól tudják, s azért nem csuda, ha egyszerre kiállhatatlannak találják a gorni-studeni levegőt. És ez az idején való gondoskodás nagyon is indokolt, mert Szulejmán már az egész vo-

Next