Szegedi Híradó, 1877. július-december (19. évfolyam, 78-155. szám)

1877-07-25 / 88. szám

Oroszország figyelmeztetést ka­­pott, hogy nagyravágyó számításait ne alapítsa tévesen Anglia minden­­áron való békeszeretetére. Az „Euphra­tes“ csütörtökön vitorlázik el 1500 emberrel Mál­tába, a „Crocodil“ és „Malabar“ követni fogják nemsokára 1500 emberrel. Bukarest, júl. 23. A sloboziai orosz ütegek borzasztó tüzelést kezd­tek Rustsuk ellen; a török hadse­reget látni lehet, amint mozdulatla­nul áll Rustsuk és a dombok közt. Bukarest, július 23. („D. Zig“) Meg­­bízható értesülések szerint a Balkánon átkelt kozákoknak és bolgároknak addig, míg a vár­négyszög érintetlen és mig az orosz sereg szár­nyainak eshetőleges megtámadását paralizálni nem lehet , csak az lesz a hivatásuk , hogy Bolgárország föllázíttassék és a mu­zulmánok k­i­i­r­ta­ss­an­a­k. A román lapok panaszkodnak , hogy az oroszok román p­ar­as­z­t­o­kk­a­l szemben erőszakoskodásokat és kegyetl­­­enségeket visznek végbe. — Az oro­szok Nikápoly bevételénél óriási veszteségeket szenvedtek; Csaf­­tonkoffhy dandára majdnem meg­semmisült. Itt nagyon félnek, hogy Ausz­­t­r­i­a-Magy­a­r­or­s­zá­g akcióba lép. Szeged, alsóvárosi tanyán, jul. 21. Az emberi kebelben uralkodó érzelmek közt édesebb, boldogítóbb nincs, mint a­m­ely akkor nyilatkozik, ha szép reményeink betelje­sedtek. A szív örömhurjai rezdülnek meg ek­kor, s ha tán a kétségbeeséshez közel voltunk is már, reményeink valósulása fölüditi lankadt lelkünket, s újra kezdjük szeretni az életet, melyet már csak tehernek tekintettünk. Mi földmivesek is , akik már több éven át csak nagyon szűk mértékkel kaptuk verej­­tékes munkánk gyümölcsét, amennyiben az idők és elemek ellenségeinkké szegődtek s fájó szív­vel kelle éreznünk, hogy az az időpont nagyon is közel van, amely bennünket mélhatlanul be­sodor az anyagi tönkrejutás örvényébe — most örömteli kebellel üdvözöljük a jelenévi termé­nyeinkben megvalósult szép reményeket, s áld­juk a gondviselést, mely övéiről a végveszély pillanataiban nem feledkezett meg. Hiszünk és remélünk újra, és ujult erővel műveljük a föl­det, melyet apáink szereztek nekünk s amely­nek minden porszeme nemes véröktől oly bőven meg van szentelve. Homokföldeinkben a rozs-aratás, mely a gabonanemüek közt nálunk a legfőbb terme­lési ágat képezi, e héten mindenfelé véget ért; keresztekbe rakva áll fáradságos munkánk gyü­mölcse. Az aratás, a keresztek számát tekintve — melyet helyi szokásunk szerint huszonkét kévéjével rakunk — a legszebb eredménynyel ütött ki, amennyiben még a silány termőerejü föld is 4—5 keresztet adott holdanként, s a telt kalászokból ítélve zsákjaink sem maradnak üresen. Próba-nyomtatások itt-ott már voltak . T­ÁRCA. A szegedi halászok. (Folyt, és vége.) A „zsidó-utca“ másik végén emelkedik egy egészen gondosan épített nagy gunyhó szépen vert tetejével , mely az esőt áthatlanná teszi , s ez szükséges is, mert e gunyhó, noha Benguela, vagy Onahereroban császári palotaként bámul­­tatnék, itt „bálázó“ teremül szerepel, hol a már megszáritott halak „bálákba“ kötve mintegy raktároztatnak. A bálázó-gunyhó legkedveltebb helyisége a tanya népeinek, mutatja ezt az innen szüntelenül kihangzó vidám kacaj, melyet vagy az örökké vigkedélyű „nénémasszonyok“ hamiskás meséje, vagy a csintalan menyecskék csipős tréfája idéz elő, olykor még a be-bete­­kingető „roszcsont“ férfinép is hozzájárulván a vigság emeléséhez. A munka azonban folyik szüntelen, csakúgy füstölög, s közben-közben megered a dal is: Halászlegény, halászlegény, hallod-e, Mért meg nem házasodsz te, Mért nem veszel el egy lányt, Akár engem, akár mást. A halászlegény pedig ott a locsogva foly­­dogáló Tisza partján ülve kötögeti, illetőleg javítgatja hosszú fatűjével a megrongált hálót, némán nézve a locsogó , zavaros Tisza vizébe, s csak a dal hallatára nyílnak meg önkéntele­nül ajkai: Szőke vize a zavaros Tiszának, Mondd meg annak a szép barna kis lánnak, Hogy az egész Tisza vize mentiben Nincsen olyan barna kis lény sehol sem. Elhallgat s figyel a bálazó-gunyhó dalára, melyet — elragadván a dal kicsire nagyra — most együttesen énekelnek ott ; de a halász­legény kiismeri az ő hangját : Száraz ágról messze száll el a madár, Addig repül, mig zöld ágra nem talál; A kis madár elmaradt a párjától, hogy maradunk mi el rózsám egy­mástul. De az elmaradás esze ágában sincs ám a legénynek s a gunyhó dalára feleletül dudol­­gatja . Leány, leány, én tégedet szeretlek, Mig az égen a csillagok fénylenek, legközelebbi szomszédom tizenkét elnyomtatott keresztből nyert 32 véka tiszta szemet, amely minőségre nézve igen szép és elég súlyos is. Tekintve tehát a tavasz elején uralgott nem a legkedvezőbb időjárást, elég szép eredmény. A jó minőségű, sürűt talajú földeken, mint hallot­tam, köblével is fizet keresztre, átalában azon­ban három vékát lehet számítani. Árpa és tisztabúza, melyet homokföldeinken csak kisebb mennyiségben termesztenek, a dús kalászokból ítélve szintén jó termést adnak, kü­lönösen az árpa sikerült legjobban. Könnyebben lélegzünk immár, mert a min­dennapi kenyér felől biztosítva vagyunk, meg­adta azt számunkra a mindenek ura, kinek már csakugyan jó régóta mostoha gyermekei valánk. De amit mindenki bölcsen tud, s nagyobb igazság okáért meg is vagyon írva, nemcsak kenyérrel él az ember; majd csak jut ide is, oda is; nyújtózkodunk addig, ameddig rövid takarónk ér; ha rongyos gunyácskánk helyett most egész újat nem is vehetünk, befoltozzuk a lyukakat, hiszen az okosak azt tartják, hogy folttal tart a ruha; mindegy, jó lesz úgy is ; a fődolog az, hogy Ábrahám ivadékainak körme közül kiszabadulhassunk. Megtanulunk helye­sebben gazdálkodni, és ami a legfőbb, csak arra költekezünk, amire okvetlen szükségünk van, — igaz-e atyafiak ? Ha hajszra nem jó az út, hát cselére térünk, szóval, arra felé tartunk, amerre az okosak boldogulva haladnak , ezt megtehetjük, csak akarnunk kell. Az az istentelen nagy adó is majd csak könnyebben elviselhető lesz, ha helyesebben gazdálkodunk s munkálkodásunkra a kegyes ég áldást áraszt; egyébiránt ha az ég áldása el­marad, a nagy adótól úgy sem lesz mit félnünk! De térjünk vissza a dologra. Kapás-vete­­ményeink gyönyörűen állanak, áldásos eső ön­tözi azokat rendes időközökben; a burgonya, mely fele­ kenyerünket képezi, bő termést ígér, hasonlólag a kukorica is, mely a jobb földeken ritka nagyságra nőtt s már csövezésnek indult; káposzta, bab s más apróbb veteményeink is kitünően állanak s a legszebb reményekre jogo­sítanak. Szénatermésünk is volt az idén olyan, ami­lyenhez hasonló jó már vajmi régen nem volt; minőségre nézve a legkitűnőbbnek mondható, minthogy rendesen beszáradhatott, s így ízére és színére nézve jobbat, szebbet nem is kíván­hatunk. Sarju-szénánk is lesz bőven, ha az idő­járás kedvező marad. Hogy tudósításom teljes legyen, nem lehet említés nélkül hagynom szőlőhegyeinket sem, amelyekről legyen elég csak annyit említenem, amit egy veterán, de örök ifjú kedélyű kenye­res pajtásom mondott, hogy : „Neszürj“ hegyek ezek és „Torokszárítók“, és higgye el a türel­mes olvasó, hogy a föntebbi elnevezések talá­­lóak és oly igazak, mint amily igaz lesz az, hogy nagyon sok termesztő hordója az idei bor­terméstől üres marad. Nagy baj ez, kesergi ezt minden igaz fia Hunniának, mert hisz: „Ez hevíti föl vérünket, Élesíti fegyverünket.“ Túl a síron, hol az isten is szeret, neked adom, nem őneki, lelkemet. Folyik a dal, folyik a munka szakadatla­nul. Apraja nagyja vasmarokkal tartja kezében a munka végét , csak a „konyhás“ ül az erdő sűrűjében tétlenül a pattogó tűz előtt. Tétlenül h­ah, dehogy , hiszen a munka oroszlánrésze az övé, akinek kötelessége, kifogástalanul elkészí­teni „a paprikáshalat“, melyt után még a chinai császár is megnyalhatná a száját. Gyakran is kóstolgatja, vájjon szét-savát eltalálta-e. Való­színűleg eltalálta , mert a fejével nagyokat bó­lint, nyelvével csattintgatva hozzá; oly büszkén riszálja a bográcsot , mintha — uram bocsá! — Boszniát és Bulgáriát elfoglalta volna. De megjöttek a halászok a kerítésből: Hej, halászok, halászok, Mit fogott a hálótok ? Nem fogott az egyebst, Pirosszárnya keszeget. Pedig dehogy nem fogott, hiszen meglátszik vidám arcukon, hogy „jó tanyájuk“ volt. Az egész tanya népe abbahagyja a mun­kát, készül a lukullusi ebédhez , a paprikás­halhoz, mely már ott párolog az erdő tisztásán, a nagy füzek árnyában. Csakhamar elhelyez­­kedik az egész köztársaság, fölfegy­verkezetten egy egyszerű cseréptányérral s egy tulipántos vagy tubarózsás fakanállal, s a hálaima végez­tével megkezdődik a mozgósítás. A bogi ács mielőbb annektálva lesz s a levágott fejek és törzsek Gastronopolisba küldetnek , mely után egy „ispion“­, vagy más néven „csikóbőrös­kulacs“-nak kitekerik a nyakát s előbb a mes­ter, azután a tanítványok sorba konstatálják „a szegedi harcos“ minéműségét. A szegedi halászok, ha talán nem értik is , de ismerik nagyon jól a deák mondást: maledictus piscis in tertia aqua (okozott a hal a harmadik víz­ben) , s azért egész öntudatosan a harmadik vizet soha meg nem kísértenék. A szégyenlős leánysereg azonban vizet iszik , ha mindjárt káka terem is a gyomrában, míg a menyecskék már, a nénémasszonyékkal együttesen, ha a ku­lacsból nem is , de egy korsócskából vagy „butykos“-ból törekszenek igazat adni a fennebbi közmondásnak. Ebéd után kevés nyugalom a füzes árnyá­ban vagy a gúnyhók hűsében, azután kiki ismét dolga után lát, míg a nap le nem áldo­­zik. A nap leáldozta után mindent rendbehozva csoportokra oszlik a tanya népe. Az idősebb férfiak rágyújtva a makrára, hogy a szúnyo­gokat elűzzék, gúny­hójuk elé települnek és hallgatják a régi jóvilágban hogy s mint volt No de mindenütt van kivétel, az úgyne­vezett „Nagyistván“-ban jó termést várnak, kü­lönösen egy úriembernek a szellején annyi az áldás, hogy „netovább.“ — No, itt van ni, még az isten is az urat szereti jobban. De hallgas­sunk, atyafiak, mert amint én kitapintottam, ez az úr úgy viseli a szőllőjének gondját és úgy munkáltatja, hogy megint el lehet mondani rá: „netovább.“ Nagyistváni hegyekről szólva el nem hall­gathatom, hogy az egész alsó részen nem terem oly édes szőllő, oly erős és zamatos bor, mint itt; e borok hatását érezte és bebizonyította egy mélyérzésü parlagi költő, kinek nagy ta­lentumát a világ még csak ezután fogja megis­merni. Szent lelkesedésében eme tünemény a nagy­istváni borokról imigyen zengedez : Áldottak a nagyistváni homokok, Mert bennök teremnek a legjobb borok. Ha torkomon csak egy pint is legárul, Szivem minden bánatoktól megtisztul. Vivát! Úgy hiszem, hogy a nagy-istváni borok jóhirneve ezzel örök időkre meg van ala­pítva s az alapítás dicsősége a parlagi költőt il­leti. Érdemes a megjutalmazásra , amennyire én, mint e jó ember közelebbi ismerőse , igényeit tudom, hasznos szolgálatáért nagyon megeléged­nék, ha a nagyistváni szőllőbirtokosok fejenként 10 liter bort adnának neki újkor, az a bizo­nyos jó ur pedig, kire ott istennek különös ál­dása áradott, hála fejében —­50 litert. Hogy e kívánság, tekintve a világraszóló hasznos szol­gálatot, mily nagyon szerény­ke, kiki beláthatja. — Most már szent igaz, hogy az idén, de min­denkor, a szegedi borok közt a nagyistváni he­gyekben termő kel el a legjobb áron. Hogy az idén a tanyák közt átalán véve nagyon kevés bor lesz, annyi áll, de hogy bor­szerető rokonfeleim halálra ne búsulják magu­kat, megsúgom, hogy debizon lesz egy-egy ke­vés mindenütt, azután meg ami lesz, hát jó lesz ; az okosok úgyis azt tartják , hogy „kicsit, de jót.“ Iszunk tehát és mulatunk annak idején, mert erre mifelénk nem úgy lesz már, mint a­­féle „szegény helyen.“ Ezúttal semmi különös újsággal nem szol­gálhatok , szerény pusztáinkon mi sem történik ilyenkor. Minden tekintetben megvagyunk. Közbiztonsági állapotunkról most is csak azt mondhatom, hogy az a legkitűnőbb , nem vész el itt senkinek még egy csirkéje sem; ép­pen azért, minthogy e tekintetben oly nyugodtak vagyunk , nagyon furcsának tetszik előttünk, hogy a rendőri laktanyába mostanában egy egé­szen új börtön épült,­­ amihez mi csacska né­pek mindenféle kombinációkat fűzünk. Sáry Mátyás: Helybeli újdonságok. /Színi­előadás akadályokkal. A vasárnapra hirdetett műkedvelő­ színielőadással megjárták a szegény rendező színésznők és szi­történteket elbeszélő egyik vagy másik öreget, vele együtt átkozván a „gőzhajózás“ és „tisza­­szabályozás“ szörnyeket , amelyek elpusztítják halait az áldott Tiszának és oly dühödtté tették ezt a csöndes folyót. „Hej, hej! mikor még ladikokon hordtuk a halat, s nem tudva mit csinálni vele, a disz­nóknak adtuk ! — sóhajt föl az elbeszélő öreg — akkor volt csak jó világ.“ A szemközt levő gúny­hó előtt az asszony­népek gyűltek össze, hallgatva a tündér- és rémhistóriákat a sárkányokról, amelyek odate­lepedtek a Maros torkába , hol ez a Tiszába ömlik, hogy az ott fürdő gyerekeket mind el­nyeljék. (Jaakugy borsózik a háta a hallgató­ságnak, de azért étlen és szomjan egész éjjel elhallgatnák. 13 m­ig az öregebbek itt csöndes beszélge­téssel töltik az időt, addig a két nembeli fiatal­ság az erdő szélében cicázik és csigakettőt játszik, élesen kiabálva: „ide-ide párom !“ — Mily öröm, ha a párok el nem választathattak ! Ha a futkározásban azután elfáradtak , letele­pülnek egy óriási tűz alá ott a Tiszapartján s nemsokára az igaz érzelem hangján dalolt kedves népdal hangzik messze a csöndes éjsza­kában : Az alföldön halászlegény vagyok én, Tiszapartján kis gúnyában lakom én, Szőke kis­lány, jöjj be hozzám pihenni, Öreganyám majd gondodat visel. A dal hosszan tart. A idő­ későre jár. — Legények, lányok aludni indulnak s búcsuzásul a dal utolsó versét dalolják; oly nehéz elválni, pedig hát holnap újra látják egymást: Isten hozzád, kedves legény, én megyek, Élj boldogul, a jó isten áldjon meg; Olykor-olykor rólam is emlékezz meg. Nemcsak olykor-olykor, hanem éjjel-nappal, ébren és álmában mindig reá emlékszik: Tiszamentén, Tiszapartján . Nincsen, dehogy van oty leány, Darázskarcsú a dereka, Csókra csaló az ajaka. Hajnalban vagy még hajnal előtt már mindenki talpon van a tanyán ; a halászok hajóik után kötik a telt bárkákat s indulnak aláfelé. Ma péntek van. A szegedi vár nyu­­goti oldalán sürög-forog a sok kackiás me­nyecske, futkos alá-föl, zsákkal hordva a vir­gonc halakat az árulókhoz a fisérek daliás le­génysége , élénken nyüzsög a népség, azaz biz ott csak nyüzsgött, mert manapság már gyé­rebben szállingózik. - -Az ős­keresztények divata — mely a ha­lat görög neve után Krisztus jelvényévé avatva nészek. Ami az egész vállalatban „ a legjobb gondolat volt, az vált romlásukra. Ők ugyanis abban állapodtak meg, hogy a tiszta jövedelem egy részét a török sebesültek javára fog­ják szentelni, s ezt be is jelentették a hatóság­nak s ki is nyomatták a szinlapra. Hogy gondol­hatták volna ők, hogy Szeged városában­­ez­ válik vállalatuk romlására. Pedig igy lett. A műkedvelők közt ugyanis jelentékeny szerepe­ket vállaltak el a Szávics kisasszonyok, a kiknek édes papája azonban, Szávics Máté magyar kir. törvényszéki írnok, amint a szin­­lapokat meglátta, muszka hazafiai értelmében fölindulva sietett Búsnéhoz, az egyik rendező­höz, kategorice kijelentvén neki, hogy ha az a „török sebesültek javára“ ott marad a színla­­­pon, az ő leányai nem fognak föllépni. A sze­gény asszony aztán — ki előtt csak a jövede­lem forgott kérdésben — hirtelenében azt cse­lekedte, hogy az inkriminált tételt a még ki nem adott színlapokról letörölte, a már kiragasz­tottakon pedig ugyanazt papírral beragasztana. Ez azonban már nem használt semmit, mert a kö­zönség nagy része már előbb elolvasta, de ha nem olvasta is, a muszka ordréra beragasztott török sebesültek átlátszottak a vékony hártya­­papíron, s természetesen jön általános botrány­­kozás. Ez a kázus a kapitányi hivatalnak is fülébe jutván, ez az előadást betiltotta. A bajon aznap már nem lehetett segíteni, s az előadást másnap tartották meg, persze a Szávics kisasszonyok nélkül, akiknek édes papáját bi­zonyára kilelte volna a muszka hideg, ha az ő leánykáinak közreműködése által csak egy po­gány sebesült is fölgyógyult volna. E muszka­beavatkozás azt szülte, hogy míg vasárnap tele lett volna a színház, hétfőn —­ a nagy munka­időben és forróságban — üres volt, s a szegény rendezőknek annyi fáradságuk jutalmául maradt 22 frt s néhány krajcár deficit. Köszönjék mleg szépen Szávics Máté kir. törvényszéki írnok urnak, kit az isten e türelmes magyar földön sokáig éltessen ! (Lapunk zártakor vesszük Szá­vics urnak egy nyilatkozatát, amelyben tudatja velünk, hogy nem azért nem engedte leányait föllépni, mivel a török sebesültek javára szán­ták a jövedelem egy részét, hanem mivel azt látta, hogy a rendezők célja a tiszta jövedelem­mel nem tiszta. Levelét egészben már nem kö­zölhetvén, ennyit fölemlítettünk belőle ; ha azon­ban Sz. úr kívánni fogja, közölni fogjuk egé­szen is, mert a mi értesülésünket alaposnak tartván, a fennebbiekből mit sem vonhatunk le. Szerk.)­­ A helyb. iskolai vizsgálatok hosszú láncában az utolsó szemet a C­z­e­r­k­o­­vitz Janka assz. leány tan- és nevelő­intéze­tének most folyó vizsgálatai képezik. A hétfőn d. e. 8 órakor kezdődött s Vadász Manó kir. tanfelügyelő úr elnöklete alatt folyó vizsgálatokat folyton nagy és díszes közönség látogatja, mely valódi élvezettel hallgatja a növendékek gyors és biztos feleleteit. Tegnap d. u. már a 6 ik osztályra került a sor, amely holnap délre végzi be, s délután kerül a sor az I. felső osz­tályra , melynek vizsgálata kétségkívül a legérdekesebb momentuma lesz ez intézet idei böjti eledellé tette — Szegeden napjainkig ha­talmas fórummal birt ugyan , de az utolsó évek vizbősége s a város vidékén elterülő rétek, a halak e kedvenc íváshelyei, elzáratván — a hal megrogyott nagyon, megcsökkentvén a szegedi halászok iparát. Szegeden, hol a tömérdek nagy hálón kí­vül egykor annyi volt a halfogók , kecézők, pendelezők, rácsázók, tapogatók, teszi-veszizők, marázsozók, varsázók, horgászók, picézők száma, hogy napjainkban talán hal sincs annyi. A szegedi halászok különböző osztályai közül a tulajdonképeni halászokat és a fisére­­ket említem eddig. Megemlítendőnek vélem még a „kecézőket“ is, kik a Tisza közepén halász­nak egy háromszögletű fára feszített, zsák­­ alakú hálóval és egy a Tisza fenekét elérő, számos horoggal ellátott hosszú zsineggel.­­ Jobbjukban egy „puttyogtató“-nak nevezett, másfél lábnyi hosszú pálca van, a végén homorú gömbbel ellátva; közben-közben bugygyanáshoz hasonló hangot idéznek elő a vízben , és pedig azért, hogy lépre, azaz horogra csalják a fa­lánk harcsát. A harcsa a felszínhez közel úszik s a bugy­­gyanáskor azt hiszi , hogy valami zsákmány esett a vízbe, tehát szerencsétlenségére arra irányozza úszását s elnyeli a horgot. Különö­sen junius közepén van a becézők évadja, mikor virágzik a Tisza. A halak a felszinen úszkálva kapkodnak a repülő kérészek után, de ezalatt a kecéző triangulumának útvesztőjébe is belekeverednek, ahonnan aztán még sötétebb fog­ságba, a bár­kába kerülnek. A rendelező halászok csak olyan paszszio­­nátus halászok, akik egy egész kerek, ólom­­gombocskákkal ellátott hávval törekszenek le­bontani az örvényekben keringő halacskákat. A horgászó halászok egyfok­a állnak a rácsozókkal , kiket a tapogatókkal (egy hosszú rúdra illesztett borítékszerű háló) együtt csak olyan „kutya“ halászoknak neveznek az igazi halászok, akik büszkék arra, hogy hazánk mos­tani uralkodója „kollegájuk.“ S minthogy a szegedi halászokról szólt, ily hosszan az ének, legyenek itt a szegedi halá­szok paródiái is megemlítve : a „picéző cigá­nyok“. Fáraó ivadékai is nagyon szeretnek horgászni, csaknem úgy, mint „hangász“-ai. Szent Péter e műkedvelő kollegákra büszke lehet, mert több türelmet nem tanúsított ő sem hálója megvetésénél, mint ezek reggeltől estig tanúsítanak a zsinegtartásnál, akár „kapi“, akár nem. Na de aztán, ha egy kis „serencse“ meg­környékezi a pécét, nagyobb diadallal még a rumungok királya sem keszegel be Bukarestbe, mint az ismeretlen föld e sarjadéki a vesszőre fűzött keszegekkel be a városba. . . ■­­Kovács Jánosy"

Next