Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)
1879-02-14 / 20. szám
Huszonegyedik évfolyam. 1879. 20-ik szám Péntek, február 14-én. Megjelen: Vasárnap, szerdán és pénteken reggel. Előfizetési föltételek: Si**Sin hizhozhordii.il is vldikro poitin: Egész évre 10 frt | Félévre . 5 frt. Évnegyedre 3 frt 50 kr. Melyben * klidihivstiltól elvltotva : Egész évre 6 frt. Félévre 4 frt 50 kr. Évnegyedre 2 frt 25 kr. POLITIKAI és VEGYESTARTALMI LAP. Szerkesztőségi iroda.A hol a lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes síziu.m. ábra. S 3s.r. Hirdetésel dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr. többszörinél 4 kr és minden beiktatásnál 30 kr. kincstári illeték fizetendő. A bizonyítékai kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek: Szegeden a kiadóhivatalban, valamint Pesten, Pécsben és Európa nevezetes városaiban létező valamennyi hirdetési irodában. Kiadóhivatal: Burger Zsigmond özvegye könyv- és kőnyomdája, papír- és irószerkereskedése, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. A helyzet. ii. Folytassuk ott, ahol elhagytuk. „Ha az. ellenzéki töredékek az ő uralomrajutásuk esetén jobbal nem kecsegtethetik a nemzetet a mostani állapotnál, akkor inkább . . . .“ Nos, hát ugyan mi ez az inkább ? Az olvasó bizonyára nem várja tőlünk, kik az ellenzékhez nem tartozunk, a tételnek kiegészítését máskép, mint így: „akkor inkább ... maradjon a Tisza-kormány!“ De csalódik; igaz, hogy ez a logikai következmény, de nem föltétlenül és mindenáron, mert van még egy más expediens is, amely a föntebbi tételt kiegészítheti. Hogy miben áll ez az expediens, majd megmondjuk alább. Ha ez nem volna, — minthogy az ellenzék, amint mi erősen hiszszük, kormányrajutása esetén sem képes a mostani állapotokat gyökeresen jobbra változtatni — akkor csakugyan azt mondanánk, hogy : igenis maradjon inkább a Tisza-kormány, a melynek legalább tisztakezűségéről biztosak vagyunk (a mivel nem minden előde dicsekedhetett), maradjon ő inkább, minthogy az országot céltalan rázkódásoknak s a nemzetet újabb csalódásnak kitegyük, ami végzetessé válhatnék magára az alkotmányra nézve. De hát lássuk, hogyan áll a helyzet : meríthet-e abból a kormány reményt, hogy állását tisztességgel — értjük az alkotmány szellemében — megtarthassa, avagy el kell készülve lennie a bukásra, az ellenzék ziláltsága dacára is, amelyből bensőleg elgyengült állásának fönntartására erőt merít ? Arról, hogy az ellenzék Tisza Kálmánt a maga emberségéből megbuktathassa, szó sincs; ez, mint már mondottuk, csak úgy lehetséges, ha maga a kormánypárt segédkezet nyújt hozzá, mégpedig nem egyes kilépésekkel a pártklubból, mint eddig történt, hanem vagy tömeges átpártolással, vagy tömeges paszszivitással, az utóbbi esetben mindenesetre nagyobb számerejűvel, mint azt az utolsó szavazásnál tapasztaltuk. A kérdés tehát az: van-e alapos kilátás arra , hogy ez megtörténhessék ? Erre a kérdésre a jelen pillanatban még talán azok sem tudnának biztos feleletet adni, akik a pártok kuliszszatitkaiba be vannak avatva, annál kevésbé tudhatunk mi, akik csak a külső jelenségekre vagyunk utalva. De a kölcsöntörvényjavaslat fölött lefolyt szavazás eredményéből következtetve épen nincs kizárva a lehetőség, hogy ez megtörténhetik, s midőn ez megtörténik, a Tiszakormány abban a pillanatban megbukott. Tény ugyanis az, hogy a 14 szónyi csekély többséget a kormánypárt egy számra tekintélyes részének (69-re teszik) a szavazástól való elmaradása szülte, márpedig azt bizton feltehetjük, hogy oly fontos tárgyalás- s illetőleg szavazásra, mint a szóbanforgó volt, a kormánypárti képviselők, csakúgy, mint az ellenzékiek, jóeleve figyelmeztetve s a megjelenésre fölkérve lettek; a nagyszámú elmaradást tehát — leszámítva a leszámítandókat — véletlennek nem tekinthetjük, hanem igenis annak, ami: a kormánypárt benső betegségének. Ez az, ami a nagy fát megingatta, s ez az, a mi le is dönti, ha hamarjában orvosszerét nem találják. A távolmaradókat jellemzően nevezték el „várakozókénak, s a „Nemz. Hírlap“ találóan mondja, hogy a helyzet súlypontja most a „várakozók“ táborában van. Őszintén szólva, szomorú szerep az, amit ezek a „várakozó“ urak játszanak, s mindent bizonyíthat, csak a magyar parlamentarizmus életrevalóságát nem bizonyíthatja s az iránta való bizalmat nem erősítheti az oly jelenség, amely egész nagy csoportját mutatja föl az olyan népképviselőknek, akik nem tudják, mitevők legyenek, akik egy kormányt nyíltan sem támogatni, sem elejteni nem mernek. Ez a sajnos jelenség azonban némileg mentségét s talán igazolását találja a politikai helyzet bizonytalanságában. Az iránt ugyanis nem lehetünk kétségben, hogy a mai aggasztó politikai és pénzügyi helyzetet s evvel együtt a kormánypárt bomlását és benső szakadozottságát a keleti politika szülte s ma ezen sarkallik az egész válság. Eddig ez a politika csak a perkorreskált boszniai foglalást mutathatja föl, meg sok áldozattal javulásnak indult pénzügyeink újból való megrontását ; ezt tudjuk, ezt látjuk és érezzük ; de nem látjuk a belőle származandó hasznot s nem tudjuk, hova akar az még fejlődni s mily áldozatokat követel az eddigiekhez, holott már az eddigieket is sokaljuk. A következmény ebből önkényt foly: a Tisza-kormány feladata most az, hogy a keleti politika céljait, határait világosan megjelölje , valamint az eszközöket, amiket alkalmazni kívánnak, s egyúttal meggyőznie pártját egyfelől arról, hogy ez a politika végkövetkezményeiben a monarchiai respektíve a magyar állam gyöngítésére nem szolgál, másfelől pedig egy szilárd pénzügyi programmal biztosítania arról, hogy az pénzügyeinket továbbra nemcsak rontani nem fogja , hanem hogy annak keretében is visszatérhetünk a javulás útjára. Ennél többet, azt hiszszük, a jelen körülmények közt a Tisza-kormánytól kívánni nem lehet; de ennyit meg kell tennie, ha kormányon akar maradni, s hiszszük, hogy meg is teszi ; s ez esetben az ingadozók megtérnek, a kormánypárt benső egyetértése helyreáll s a kormány ismét szilárd többségre támaszkodhatik; ellenkező esetben igen valószinűű, hogy a „várakozók“ paszszivitása vagy elpártolásában találja bukását. De ez esetben ki veszi át az örökségét ? Természetesen az ellenzéknek kellene, s értjük, a szélsőbal kivételével, az összes ellenzéki frakciókal, szövetkezve a kormánypártból átpártolókkal. Csakhogy akármint forgatjuk a dolgot, mi nem látjuk a módját annak, hogy az ellenzék a kormányzásra elég nagy és szilárd többséget szervezhetne. Ehez oly programm kívántatnék, amely radikális változást helyezne kilátásba a keleti és pénzügyi politikában. De miként lehetne ez ? Talán az okkupácionális politika rögtöni és teljes föladásával, minden kompenzáció nélkül is, ha máskép nem lehet? Azt hiszszük, ilyen rögtönözve visszafordított politikát nem javasolhat a józan állambölcseség, amelyet, ha a tagadásból az alkotás terére lép, fölteszünk az ellenzékben is, de ha javasolna is, nem fogadná el a korona. Ott lennénk tehát, ahol most vagyunk. Nekünk szilárd meggyőződésünk az, hogy az ellenzék ma lényegesen jobb programmot nem adhat annál, amit Tisza adhat, s így valóban nem tudjuk, mi jobbra vezethetne ma egy kormányváltozás. Ámde ha mindamellett is bekövetkeznék — aminthogy bekövetkezhetik — az, hogy a Tisza-kormány a parlamentben megbukik, akkor a céltalan ellenzéki szárnypróbálgatások helyett csakugyan jobb a radikális gyógykisérlet, a parlament föloszlatása. — Lépjenek a pártok a nemzet színe elé programmjaikkal s döntsön a választóközönség bizalma, hozzon az létre, ha még lehetséges, nagy, tömör pártokkal egészségesebb szervezetű parlamentet ! Ez az az expediens, amire cikkünk elején utaltunk. Igaz, hogy ez fanyar orvosság, amelyre mi magunk is azt mondjuk: múljék el tőlünk, ha lehet, ez a keserű pohár, mert csakugyan jobb lenne, ha a választásokkal járó izgalmaktól mostanában megkímélhetnénk az országot. De inkább ürítsük ki ezt a keserű poharat, semhogy gyönge kormány mellett örökös ide-odaingadozásban, úgyszólván iránytű nélkül lássuk himbálózni az állam hajóját s elnézzük, mint vergődik tehetetlenül a törvényhozás s mint járja le magát a parlamentarizmus ! A bolgár nemzetgyűlés f. hó 22-én fog megnyittatni, s a tagjai már útban vannak Tirnova felé ; a hatalmak ad hoc küldött konzulai is elindultak oda Szófiából. A bolgárok hangulata az oroszok iránt e közben mindig barátságtalanabbá válik. Egy kétségtelen illetékes levelező, a „St. Peters. Vjedomosti“ egy levelezője, Jeni Zágrábból írja : „A bolgárok mindenütt egészen leplezetlenül nyilatkoznak ellenünk, oroszok ellen. Azt mondják, hogy megcsalattak s hogy az oroszok csak „minden roszat“ hoztak nekik. Most százszor roszabb dolguk van, mint előbb volt. Maga a levelező is beismeri közvetve az utóbbit, amennyiben hozzáteszi, hogy a bolgároknak azelőtt korántsem volt oly rosz dolguk, mint az oroszok gondolták. Ha az orosz hatóságok tőlök valamit követelnek, mindig így felelnek a bolgárok: „A törökök sohasem kívántak tőlünk ilyesmit“ é s végül kinyilatkoztatják, hogy ez így nem tarthat tovább. A német birodalmi gyűlés f. hó 12-én nyittatott meg trónbeszéddel. A trónbeszéd a belügyekben a szocialisták megfékezését, a vámtörvényhozásnak az 1865. előtti (tehát védvámosabb) alapra való visszatérését s a közös költségekhez való matrikuláris járulékoknak új jövedelmi források által való helyettesítését helyezi kilátásba; meg van említve aztán a mi kereskedelmi szerződésünk, a benyújtandó postaszerződések , azután néhány igazságügyi törvény, meg a birodalmi tanács büntető hatalmára vonatkozó hírhedt javaslat. — A külügyi, részben a pestisre vonatkozó kedvezőbb hírek alkalmából Oroszország kap egy barátságos bókot, mindjárt utána a prágai szerződés módosításáért monarchiánk egy meleg kézszorítást. — A befejező kenetteljes gondolatot a német birodalom békítő miszsziója adja meg. Hazai ügyek. — Országgyűlés. A képviselőház február 12-ikén rövid ülést tartott. Az ülést tárgyát kizárólag az interpellációkra adott miniszteri válaszok képezték. Szende honvédelmi miniszter Degré Alajos interpellációjára a nagybányai katonaelszállásolásnál előfordult zavarok tárgyáan megnyugtató feleletet adott. Egyszersmind kilátásba helyezte, hogy a katonaelszállásolási bajokon mielőbb országosan segítve lesz az erre nézve készített törvényjavaslat útján. Kemény Gábor báró kereskedelmi miniszter Bakay interpellációjára kijelenti, hogy Svájccal való jó viszonyaink nincsenek megzavarva. Ugyancsak Kemény Zay Adolfnak a pestis ellen tett intézkedéseknek a kereskedelmi érdekekre gyakorolt hatása tárgyában azt feleli, hogy ez ügyben a középutat s az óvatosság politikáját követi. A válaszokat a házs Zay kivételével az interpellálók is tudomásul vették. Végül Csatár Zsigmond kétrendbeli interpellációt nyújtott be: egyiket a roncsolótoroklok elleni kormányintézkedések tétele tárgyában , másikat a pálinkafőzési engedély ügyében. Az interpellációk kiadattak az illető minisztereknek. * Újabb hírek szerint elhalasztották. Szerk. Ágaskodások a magyar nyelv ellen. A képviselőház ismert határozata, melylyel a közoktatásügy miniszterét a hazai népiskolákban a magyar nyelv kötelező tanítására vonatkozó törvényjavaslat készítésére utasította, csakugyan megszülte visszahatását a nemzetiségek körében. Nemrég Van és a balázsfalvi és Mihályi lugosi oláh püspökök Bécsben jártak s külön kihallgatáson fogadtattak ő fölsége által. Ennek a kihallgatásnak előzménye is van, melyet a bécsi „Vaterl.“ a következőleg ad elő: „A román (gör. keleti) episcopatus ő fölségéhez távirati uton a következő kérést intézte: „Legyen kegyes ő fölsége a magyar nyelvnek kötelező tanítását elrendelő törvényjavaslattól a szentesítést megtagadni ; mert az általános hangulat abban nagy veszélyt lát a haza igaz érdekeire s különösen a különböző nemzetiségek jó egyetértésére nézve.“ Egyidejűleg értesittetett ő felsége kabinet irodája , hogy ez ügyben Román Miron metropolita valamennyi püspökkel s egy nagy küldöttséggel személyes audienciára fog legközelebb jelentkezni. — Külön delegátusok érintkeztek továbbá a balázsfalvi gör. kath. érsekkel s a karlócai szerb pátriárkával és sürgősen fölhívták azokat, hogy hasonló módon járjanak el s az uralkodóhoz appelláljanak a „magyarizálás“ ellen, úgy a balázsfalvi metropolita, mint a karlócai pátriárka beleegyezőleg válaszolt, s az előbbi a lugosi püspök kíséretében már Bécsbe is érkezett, hogy ott a trón zsámolyánál a román nép fenyegetett érdekeiért szót emeljenek s ő fölsége védő közvetítését kikérjék. Őszintén szólva, minket ez az ágaskodás nem lep meg, de azt hiszszük, mást sem; erre el lehettünk készülve, s részünkről el vagyunk készülve még többre is, ha a kormány módot nem talál, erélyesen rendreutasítani az izgatókat. Mert nem mások mint izgatók azok, akik nem tisztelik az alkotmányt s a törvényhozás akarata ellen a fejedelem hatalmi szavát hívják, jobban mondva, kunyerálják ki nyomorultul. Ez a mutatkozó renitencia csak egygyel több ok arra, hogy a kormány siessen a kérdéses törvényjavaslat benyújtásával, a törvényhozás pedig annak törvényerőre emelésével. Nagy ideje már, hogy az állam erélyt mutasson a nemzetiségi fészkelődések ellen s valahára vessen véget annak a szerencsétlen simogató és dédelgető politikának, melyet a nemzetiségi törvénynyel inaugurált. Mert világos, hogy a nemzetiségi izgatók a magyar nagylelkűséget félénkségnek magyarázták s ebből merítettek bátorságot az államellenes üzelmekre, amik már-már a nyakunkra nőttek. De ha már itt vagyunk, mondjuk ki, hogy nemcsak ez a körülmény okozta a nemzetiségi illegális szarvak szertelen megnövekedését, hanem okozták a mi szerencsétlen pártviszonyaink, a tiz év óta csaknem szakadatlanul folyt ádáz pártharcok, melyek az államalkotó magyar fajt úgyszólván két ellenséges táborrá tevék s alkalmat nyujtanak a Mileticsek, Hodossiak és Paulini Tóth Vilmosoknak, hogy inter ditos litigantes államellenes tendenciáikkal szerencsét próbáljanak, magyarán mondva, a zavarosban halászszanak. Meg vagyunk győződve, hogy ebben a mostani ágaskodásban is nagy része van az egész államéletre önsúlyként nehezedő szerencsétlen parlamenti viszonyoknak, a féktelen párttusának, amelyben egymást vérezzük. Hanem azért mi jó magyarok, mi lelkes hazafiak, nem jövünk észre mindaddig, míg csak egy katasztrófa észre nem térít bennünket, amikor talán már késő is lesz az ébredés. De a tisztelt metropoliták és patriarchák ez egyszer hasztalan számítanak a mi gyöngeségünkre s hasztalan gőzölnek Bécsbe, hogy ott a fejedelmi palásthoz dörgölőzzenek. Mert bármint aprujuk egymást a parlamentben és a sajtóban, ebben a kérdésben egyek, tehát erősek vagyunk, királyunk pedig mint alkot.