Szegedi Híradó, 1879. január-június (21. évfolyam, 7-78. szám)

1879-06-27 / 77. szám

nálni lehetne. A közoktatási kormány a hiány pótlásáról már gondoskodott s pár hóval ezelőtt Grioo felvidéki tanfelügyelőt a népiskolai szük­ségleteknek megfelelő s a legújabb paedagogiai elméletek színvonalán álló tót magyar nyelvtan készítésével bizta meg. Ugyanekkor a brassói tanfelügyelő hasonló román-magyar népiskolai nyelvtan készítésére hivatott föl. A fölhivottak elfogadták a megbízást s már teljesen elkészí­tették a munkát. Az illető nyelvtanok nyomta­tás alatt vannak s még a nyár folyamán meg fognak jelenni, úgy, hogy e nyelvtanok már a jövő tanév elején használhatók lesznek a nép­iskolákban. Hogy egyes tanítók azon ürügygyel ne él­hessenek, hogy a nyelvtan megjelenéséről nem voltak értesítve s igy azt nem is használhatták, — a minisztérium minden egyes néptanítónak ama nyelvtanból, melyre a helyi viszonyok foly­tán szüksége van, még a tanév kezdete előtt egy-egy ingyen példányt fog küldeni. Ekképen minden tanító értesítve lesz a szükséges nyelv­tan megjelenéséről s igy a törvény értelmében a magyar nyelv tanítását már a jövő 1879/80. tanév elején megkezdheti. Ugyane tevékenységgel karöltve a közok­tatási minisztérium népoktatási szakosztálya, Gönczy Pál min. tanácsos buzgó vezetése alatt, a legnagyobb szorgalommal fáradozik a taní­tóknak s tanfelügy­előknek adandó igen részle­tes s minden osztályra kiterjedő utasítások be­fejezte. Ez a munka is készen van már s a jövő hó folyamában nyomtatásban is megjele­nik. E munkálatok elkészítésével a magyar nyelv tanítása a népiskolákban még a jövő tan­év elején kezdetét veheti ott, hol a törvény ér­telmében a tanítás elhalasztása jogszerüleg meg­engedve nincs. Az országos kiállítás. (Saját tudósítónktól.) Székesfehérvár, 1879. június 8. III. A kiállítási csoportoknál nem célunk a rész­letekre kiterjeszkedve, tüzetes leírást adni a tár­gyakról. E cikksorozatnak a székesfehérvári országos kiállítás általános és rövid jellemzése lévén föladata, az egyes csoportok megtekintésénél is csak általánosságban tesszük meg észrevéte­leinket, s a nagyobb figyelmet érdemlő s gaz­dagabban képviselt csoportoknál legföljebb azon tárgyakat emeljük ki, a­melyek kiválóbb minő­ségüknél fogva különösen méltók a följegyzésre, vagy megelégszünk azon körülmények érintésé­vel, a­melyek egy-egy csoportnak mintegy jellem­zésül szolgálnak. A kiállítás keretében a gépcsarnokon kívül leggazdagabb a vasipar-, bútoripar-, ru­ha a­a­t­i ipar és cipészipar csoportja. Ha a n­ő­fejlettség szerint kellene ítéletet monda­nunk az egyes csoportok fölött, eltekintve a ki­állítási tárgyak mennyiségétől, akkor is határo­zottan ki mernénk mondani, hogy a székesfe­hérvári kiállításon a vasipar és bútoripar van legsikerültebben képviselve. A bútorok és kár­pitos munkák nagy tömege egy egész külön épületet elfoglal. Ennél a csoportnál örömmel idézhet mindenki, a­ki gyönyörködni szeret az iparcikkekben nyilvánuló műizlés és csin kelle-­­­mes változataiban. A bútoripar elhelyezésére­­ szolgáló tágas termek hosszú sorozata fényes­­ tanúbizonyságot nyújt arról, hogy a magyaror­­­­szági asztalos és kárpitos-ipar a fejlettség tel­­­jesen versenyképes fokán áll s a magasabb fényűzés igényeit is képes kielégíteni. A meg­kapó szépségű tárgyaknál a renaissance az ural­kodó. A faragványok tisztult műérzékről tanús­kodnak, e­stül, főképen a tükör­kereteknél, igen jó benyomást tesz. A bútor­ipar gazdag tárháza nem csak az egyes műtárgyak szépsége által válik érdekessé, hanem iparosaink meszléséről is előnyösen tanúskodik a lakosztályok berendezé­sében. Egész termeket láttunk ott teljes bútor­zattal különböző styl szerint. A termek közt érdekességénél fogva kitűnik Hoffman­n ud­vari kárpitos szobája, mely csaknem utólérhet­­len eleganciával van díszítve és pedig francia antik minta szerint. A vas­ipar rendkívül gazdag csoportjá­ban, mely a kiállítási tárgyak sokaságával két épületet foglalt el, nagy arányokban mutattatott be Magyarország eme legfontosabb s leghala­­dottabb iparága. A kiállítók közt a magyar vasipartelepek legkitűnőbb s leghírnevesebb birto­kosai képviselték. Vasbányáink kitűnő produk­tumait az iparág fejlettségének megfelelő feldol­gozásban mutatják be. A tárgyak sokszerűsége, a földolgozás tökélye, valamint a nagymérvű termelés, melyet gyáraink kifejtenek, semmi két­séget nem hagynak fönn síelői, hogy hazai vas­iparunk a külföld legelőhaladottabb államaival bízvást versenyezhet. Egész sorozatát találtuk a csarnokokban a hírneves gyárak változatos és sikerült műveinek. A diósgyőri vashá­­mor, a Krompa­eb -féle vastelep, a Schlick­­le­­­e vasöntöde, a salgótarjáni vasbánya, a Heinzelmann féle vasgyár stb. m­ind­­megannyi gazdag gyűjtemény által képviselték. A csoport leggazdagabb s leggondosabban ösz­­szeállitott osztályát azonban az osztrák áll­l­a­m­v­a­s­ú­t kiállítása képezi, mely a szegedi kiállításnak is egyik fénypomja volt. A dungaz­dag társulat egész nagysze­rűségében mutatta ott be délmagyarországi nagyszerű bányatelepeinek hangyaszorgalmú és sokoldalú gyáripari műkö­dését. A szövő-, fonó és ruházati ipar gazdagon megrakott csarnoka egész labyrint, melyben nehéz a tájékozódás a különféle tár­gyak közt. A teremben a posztó-kés­zítés, szűcsmunkák szerény­ebb helyet foglalnak , annál dúsabb és változatosabb csoportokban van­nak képviselve a divat­áruk mindenféle ru­házati cikkekkel, melyek sorában főképen a női ruhák tűnnek ki a díszítés pazar fénye által, továbbá a rendkívüli finomságú fehérneműek, melyek némelyikén a hímzésnek úgyszólván csodáit bámulhattuk. E csoporthoz tartozik a ruhafestő-ipar. Ezen iparág kitűnő képviselője Felmayer J. és­­a székesfehérvári cég, mely régi és nagyszerű iparteleppel rendelkezik. A cég festőgyárának gazdag tárgyait egy külön pavilonban állíttat­ta ki. A cipész-munkák színtén gazdag cso­portjában szép gyűjteményét találtuk a külön­böző anyagból készített gyártmányoknak. A ki­állítás ezen osztálya is arról tanúskodik, hogy cipész­iparunk elég előhaladottsággal bír a „luxus­igények“ kielégítésére is. A kiállítás többi csoportjáról röviden te­szünk néhány megjegyzést. A majolika- üveg- és porcel­­á­n­­ipar csoportja, bár tárgyainak minősége tekin­tetében kiváló s mennyiségileg is figyelmet ér­demlő , nem érte el gazdagságra nézve a kiállí­tás hasonnemű csoportját. A székesfehérvári kiállításon Fischer, Láng, Hüt­ti, Zsol­na­y (Pécsről), Kossuch és a parádi üveg­gyár mutattak be szép gyűjteményeket. Az agyag- és gyurma­ipar, né­hány ízléses kályhát kivéve, szerényen van kép­viselve. A h­á­z­i­i­p­a­r csoportja gazdag és válto­zatos osztályt képez, örvendetes tanúságául an­nak, hogy e közhasznú iparág mily gyors és szép haladásnak örvend Itt említjük föl a női kézimunkákat is. Roppant nagy és változa­tos csoportját láttuk ott e tárgyaknak ; néhány­nál föltűnően szép ízlés nyilvánul. A tárgyak kevés kivétellel fényűzésiek. Elismeréssel kell fölemlítenünk a párisi magyar egylet gyűjteményes kiállítását, mely majdnem minden iparág köréből igen szép műveket foglal magában. Különösen a búto­ro­­kon s szűcs- és szabó­munkákon meglátszik a francia műizlés befolyása. A vallás- és közoktatási minisz­tér­i­u­m is rendezgetett be egy kollektív kiál­lítást. Ebben tanügyi és vanépítkezési tervek, értesítők, stb., a tanulmányi alapok uradalmi kiállításai s a nemzeti m­úzeum régiségtári ki­állítása foglaltatnak. Régiségeket, részben igen nagybecsű műtárgyakat, a kiállítás egyéb cso­portjaiban is láttunk elszórva a kisebb-nagyobb régiséggy­űjtemény­ekben. A m­ű­i­p­a­r tárgyai közt szépen van be­rendezve a hangszerek csoportja, D­a­n­g 1 orgonája, több kiváló zongora, Schunde rendkívül gazdag hívó- és vonó-hangszergyűj­teménye vonták magukra a figyelmet. Az óra­gyártás már gyér tárgyakat mutatott föl. Az ékszer - kiállítás tárgyai közt az Egger-féle gyűjtemény az antik műszlés által vonta magára a figyelmet. A fémipar csoportjában C a s d e r o n i mechanikai készítmény­ei, Tan ez­er és Watz­­ke késesművei, Kirn­er József gazdag lőfegy­ver-gyűjteménye köték le figyelmünket. Az esztergályos munkákról annyit jegyzünk meg, hogy alig vettük észre a néhány tárgyból álló csoportot; a könyv­nyomtatás, könyvkötészet szerényen van képviselve; a fényképészet gaz­dagabb. A vegyészeti tárgyak csoportjában a szappan-, gyertya- és gyufa készítmények tűn­tek ki. ’ A réz- és b­á­d­o­go­s - ipar, kádár­­ipar, malom- ipar, bánya- ipar, bőr- ipar, k­ö­t­e­l­e­s - ipar , v­a­s­b­ú­t­o­r-ipar, végül a fegyenc- ipar csoportjai többé-kevés­bé si­kerülten vannak képviselve, de egyikök sem tartozik a kiállítás kiemelkedettebb csoportjai közé. A tanügyi kiállítás igen gazdag vala­mennyiségileg , a csoport qualitatív értéke azon­ban nem állott párhuzamban a quantitással. TÁRCA. Jókai Szegedről.* Az otthon — ház nélkül. Soha sem láttam annyira ragaszkodni ott­honához népet, mint a szegedit. Mikor ez az ott­hon nem állt már egyébből, mint egy hosszi töltésből, a­mit egyfelől az árvíz, másfelől­­ Tisza hullámai vernek, oda letelepült k­épei annyi ember, a mennyi ráfért. Még most is ot vannak. Sz­áz napot töltöttek ottan. S minő száz nap volt az ! Az időjárás minden mostohasági folyton váltakozva s a visszatéréshez semmi re­mény. És mégis jól esett onnan a magasba visszanézni a bedült ház tetejére. S a mindent vesztett nép nem zúgolódott, nem lázongott nem vádolt embert, nem káromolt Istent a rá zúdult csapásért; tűrt, szenvedett oly általáno nemes nyugalommal, hogy az ily tömegben ösz­szesítve valami isteni fogalom. Magán a nagy katasztrófa napján sem vesztette el ezt a nyu­galmát. Beszéltünk egy polgárral, ki asztala műhelyét ott álllta föl egy vasúti szin egyik zu­gában ; ez a rész elől egy fa tetejére menekül föl. Aztán mikor jöttek érte mentő csónakokkal azt mondta a szabadilóknak : „én itt még bizto helyen vagyok, de ott ama házban hallok nagy segélykiáltozást, előbb azokat szabadítsák meg." És tizennyolc órát töltött így a kegyetlen vi­harban a fatetőn, elutasítva a szabadilókat más nagyobb veszélyben forgó lakostársaihoz , csak akkor engedte magát elvitetni összedermedten mikor már más mind meg volt mentve. Roma jellem ez ! Most már csak az öregek és gyermekei tanyáznak e szárny­ékok alatt, a munkaképe rész kenyérkereset után lát. Az ott maradottak­nak aztán tűzhelyeik is vannak. Végtől-végig­­ töltésen, az út mellett, minden partoldalban kis katlinkák vágva a földbe, ott főzik az ebédjü­ket. Egy-egy úszó háztetőt partra húztak, s boroshordót aláhengeritették s kész a csapszék a hol a szegedi sillert árulják tíz krajcárért Egyúttal gyógyszertár is az, mert a ki bor iszik, azon nem fog a hidegláz. A vasúti vagyonokban pedig az ipar űzőket találjuk letelepülve, ott szívó ,csizmadiaműhely van s varrógépek dübörgése hangzik a lokomo­­tivoké helyett. Ilyen a hajléktalanok otthona. De a belvárosi romházak omladékai között is találunk még beköltözött lakókat, a­kik fás kamrákból, félszerekből rögtönöztek a düledék tetején hajlékot, a mit az omladvány tulajdo­nosa átengedett nekik s a hová csak mester­ségesen gerendákra rakott deszkapadlókon át lehet eljutni. Ez is otthon. Hanem fecskét nem láttam egész Szege­den. * Milyen szomorú tájkép, a­mi fölött nem jár madár, s a­mi különös, még gólya sem. Csak az ember tekinti még — otthonnak. A két választófejedelemnél. Maga a sár, a piszok is lehet fenséges, ha nagy tömegben jelenik meg ; egy lapátra való sár és szemét undorító, de egy egész tenger, egy habarékra nyúlós iszapból, szétm­állott vá­lyogból, rothadt nádból és podvás fából, élén­kítve zöld békanyállal bevont tömbölyökkel, mikből angolt békák ütik föl fejeiket, kuruty­­tyolva a keskeny padlón járók fülébe : „rosszul van ! nem jól van ! rosz kormány ! nem kell nekem ! nekem sem!“ a száraz fákról lelóggó hi­­nár, a minden szint váltó megnevezhetlen mi­nőségű dágvány s aztán a fölötte, mint egy rém­­szellem, végig lengő mocsárbűz, a mitől az em­bernek minden tagja ludbőrzik, ennek az iszap­árnak a szélében áll egy földszinti szögletház, a minek a szögletből nyíló ajtajához lépcsőkön kell fölmenni. Még tegnap csak csolnakkal le­hetett idejönni, vízben állt, ma már szárazon van ; a kőmivesek épen most kezdenek hozzá, hogy leverjék róla az átázott vakolatot, s föl­­gyürközött emberek lapátolják ki az udvarból a bűzös sarat. — Ez a „vendégfogadó a hét választófejedelemhez.“­­ Ide gyűlnek össze délben egy kis elkülö­nített szobába ebédelni azok a derék emberek, a­kikre rábízta az ország, hogy ennek a sártö­megnek ismét városalakot adjanak; itt talál­koznak össze, miután kora reggeltől déli két óráig az iszaptömeg tetején jártak, összetört háztetőket, gyurmává alakult falakat, bútorpoz­­dorját megbecsültek : mit érhetett az, mikor még valami volt ? Bizony nem kevés elszántság kellett hozzá, hogy ezt a megbízást elfogadják. Minő sártenger, a­mi előttünk áll! S a jó kö­zönség még szaporítani segít ezt a sarat azzal, a­mit a fejükhöz hajigál. Mindennap szemükre hányják, hogy tíz forint napidíjt húznak. Ezért a munkáért! Újságíró a cikkéért, énekes a da­láért, igazgatótanácsos a jelenlétéért, képviselő a távollétéért hogy fizetést kapjon, ez igen jó és természetes, hanem a­kinek egy város új­­játeremtése munkáját kell végrehajtani, az te­gye azt a maga kenyerén s érje be a­­ min­dennapi kritikával. No, ha áll az közmondás, hogy a „fölpanaszokttól meghízik az a em­ber“, akkor ennek a bizottságnak nagyon meg fog használni a szegedi működés. Még Horváth Gyula csak jól jár vele , de mi lesz szegény Komjáthyból ? a­kinek most is elég istenáldotta termete van ! „Akadt volna elég ember , a­ki elvállalta volna azt ingyen.“ Elhiszem , csakhogy ha én nekem valaki azt mondja, hogy ő kész ingyen vállalkozni 12 — 15 milliónyi összeg befekteté­sére, azzal, ha egy szobában kell halnom, éj­szakára nem húzom le a lábamról a csiz­mámat. Mert drága a fülemüle hangja , de drá­gább a kacsáé, a­ki azt mondja, hogy: „sáp, sáp, sáp.“ Hiszen épen azért húzódtak ide félre a bizottság tagjai, a szerény bérválasztó udvar­szobájába,­­ mert a grand hotelben nem lehe­tett nyugton ebédelni a rájuk tóduló sápis­­t­á­k­t­ó­l. Azzal az ő tíz forintjukkal millióknak jól elhelyezése s jó és célszerű munka teljesítése függ össze. De hát ki áll jól arról, hogy e mellett a bizottság mellett is nem énekelhetik a kacsák a maguk drága nótáját? Hát először is azoknak a férfiaknak a jel­leme. Azután pedig az a szellemdús összeállítás, a­hogy annak a tagjai megvannak válogatva. Há­rom kormánypárti képviselő , három ellenzéki, egy köztiszteletben álló kanonok, egy népszerű földbirtokos s egy közbecsülést kiérdemelt szol­gabíró, aztán meg három Szeged - választotta polgár, köztük a polgármester. Itt minden visz­­szaélés logikai lehetetlenség. És végre a királyi biztos személye. Hideg, megközelíthetlen alak. A­ki nem ígér, hanem ad ; nem beszél, hanem tesz ; nem biztat, hanem segít; gavallér a szó legtisztább értelmében. És a mellett tud dolgozni , a mit más dolgozik, azt megítélni. Hanem egy hibája van : az , hogy nem szereli az anekdotákat. Helybeli újdonságok. Szeged, junius 25. ■» Tisztelgés a ki­r. biztosnál. Ma d. e. 11 órakor Tisza Lajos kir. biztos H.-M.-Vásárhely sz. kir. város törvényhatóságá­nak kü­­döltségét fogadta. A küldöttség tagjai voltak: Ábrái Károly polgármester, Nagy Sándor főkapitány, Balogi Soma, Kovács Jó­zsef, Szamecz András törvényható bizottsági ta­gok. Ábrái Károly polgármester a következő szavakkal üdvözölte a kir. bizto­t : Nagyméltóságu királyi biztos ur! Hód Mező Vásárhely város törvényhatóságá­nak hódoló tiszteletét van szerencsém excellen­­ciád előtt e törvényhatóság megbízásából és ne­vében tolmácsolhatni, tolmácsolhatni azon benső bizalom folytán, melyet városunk közönsége ex­cellenciád személye, s azon rokotta­env folytán, a melyet e balsors sújtotta testvér város iránt érez. Méltóztatott e város polgáraihoz intézett üdvözlő szavaiban az ős Rómára hivatkozva azt mondani, hogy ha az ős Róma polgára önér­zettel mondhatta : „Civis romanus sum­“ „én római polgár vagyok“, hasonló önérzettel mond­hassa a szegedi polgár : „én Szeged polgára va­gyok.“ Szaba­d legyen nekem e hasonlatot foly­tatva azt mondanom , hogy ha a római néppel szövetséges népek épen oly érzéssel mondhatók : „amicus sum populi rontani“ — a római nép barátja vagyok , mi is, a szom­széd H. M. Vásár­hely város törvényhatósága, épen oly büszke önérzettel mondhatjuk: mi a szegedi nép ba­rátai, jó és balsorsban osztályrészesei vagyunk ! Századoknak közös szenvedései, közös ke­vés örömei fűztek össze bennünket szétválaszt­­hatatlan lánccal, osztály részesei voltunk a test­vér városnak jó- és balsorsban, élet és halál­­harcaiban ; együtt küzdöttünk legközelebb is ama legnagyobb régtusában, midőn a testvér­nép „Istenek által légy­őzetve“ feküdt a ravatalon. De fül fog támadni ; fölséges urunk és ki­rályunk mondotta azt ezen a helyen, a pusztu­lás rémjelei­etei között, hogy Szeged ezután ia lesz, meg pedig szebb, mint volt. Föl fog tá­madni ; biztosíték minekünk excellenciád sze­mélye­s teremtő szelleme, a mely hivatva van : új életre kelteni azokat, a kiknek tiszta erköl­csi jellemük, munkás életük évezredeket látszot­tak ígérni, de a kiket a balvégzet egyetlen pilla­natban korai sírba döntött. Nekünk, kegyelmes uram, minden parányi tér, minden nép drága és féltett kincs e hazá­ból, annyival inább e nagy testvér­város, a mely hivatva van az alföldön a kultúrái elha­ladásnak zászlóvivő vezér­bajnoka lenni. Ezért is kérjük excellenciadat nagy munkája további folytatására. Isten, király és a nemzet nevében kezdett excellenciád a sírból föltámasztás, a teremtés nagy munkájához; fölséges Urunk királyunk szavai biztos záloga azon legerősebb támogatás­nak, melyet a nemzet koronás feje excellenci­­ádnak nagy munkájában nyújtani fog ; az egész nemzet pedig mint egy ember, mint egy t­ét, egy lélek sorakozik ez ügyben excellenciád mellé a küzdők sorába és a legfőbb alkotó erőnek : Is­tennek áldása bizonyára nem fog a munkától elmaradni. Beidaut Józsa Gyuri nyom­aját, a­ki tiszt­tartóját úgy szerződtette, hogy „semmi fizetés, hanem szabad lopás“, — vagy báró W. hazánk­fiát, a ki azt mondta egyszer Eötvösnek : „wer sich schämt, der wird nie reich.“ (Nem is lett gazdag Eötvös , már t. i. a József.) — Vagy bereve császárét, a ki a szegényül ma­radt élelmezési főnöknek azt mondta : „az ökör a jászolhoz volt kötve, miért nem evett?“ — Vagy a bélabányai hevérekét, a kik azt mond­ták, hogy nem kérnek semmi fizetést, csak azt az arany port, a mi a ruhájukra ragad. Hanem hát Tisza Lajos az ilyen adomákat nem gontírozza, azért nem is lesz népszerű ember soha. S épen azért való Szegedre királyi biztosnak. A­ki ezt megítélni legkompetensebb, az én igen tisztelt barátom, Dáui Ferenc főispán azt mondta nekem, hogy : „valóságos isteni gondvi­selés ujjmutatása volt Tisza Lajosnak királyi biztosul ide küldetése!“ s a merre csak jártunk, mindenütt úgy mutatá őt be a népnek , mint Szegednek a gondviselés által kiválasztott ujjá­­alkotóját, a miért a szegény reménykedő nép mindenütt lelkesülten kiálta utána, hogy : „áldja meg az isten ! tartsa meg jó egészségben !“ A­mit mi is utána mondunk, sőt kívánunk. Hanem azért az angoli békák csak azt kia­bálják minden léptére: „nem jól van ! rosz kormány ! nem kell nekem ! nekem sem !“ * A ,,N­on“-ból veszszük át koszorús írónknak há­rom érdekes szegedi rajzát. Szerk. * Van pedig sok, ha nem is annyi, mint azelőtt szo­kott lenni. Szerk. A szegedi legenda. Ezt a legendát szegediektől hallottam. Körülbelül most száz éve, hogy Szeged város porig leégett. Akkor is büszke, szép ma­gyar város volt. A lakosság sírva üldögélt há­zainak füstölgő romjai fölött s azon sóhajtozott, vajh lesz-e még valaha Szeged olyan szép és olyan nagy, mint a milyen egykor volt ? Ekkor egy jóslat keletkezett, a mely száj­ról szájra kelve elterjedt az egész nép közt s mind e mai napig fönnmaradt. „Akkor épül föl Szeged olyan nagygyá és széppé, mint hajdan volt, mikor a halottak visszatérnek a városba.“ A nagy katasztrófa napján a dúló vizár fölszaggatta az alsóváros temetőjében a sirhal­­mokat s egyszer csak azt látta a töltésekre menekült népség, hogy a halottak jönnek vissza koporsóikban az elhagyott utcákra. Most aztán szentül hiszi a nép , hogy a régi jóslat teljesüléséhez közelít. Én hiszem, Isten segítsen rá bennünket !

Next